Miért különleges az izraeli belpolitika?

Kneszet - fotó: timesofisrael.com

A 14 parlamenti pártnak megvan az a kétségtelen előnye, hogy sokféle társadalmi csoport érdekeit képviseli. A kormányfőnek azonban nincs egyszerű dolga, mikor életképes koalíciót kell létrehoznia és vezetnie.

Izrael lakossága három nagy csoportra osztható: zsidók (75%), muszlimok (21%) valamint drúzok, keresztény arabok és egyéb nemzetiségűek (4%). Az etnikai-kulturális térkép ennél persze sokkal bonyolultabb.

A zsidók közt vannak askenázok, szfaradiak, etiópok, jemeniek, csak hogy a legnagyobb csoportokat említsük. Ezek között olyan különbségek, társadalmi feszültségek vannak, amelyeket leginkább a közös ünnepek és a közös fenyegetettség érzése képes csak átmenetileg félreállítani.

A muszlim népesség is megosztott: egyfelől a teljes állampolgársággal rendelkező arab többség ill. beduinok, másfelől a csak állandó letelepedési engedéllyel bíró beduinok és a kelet-jeruzsálemi arabok. Ez utóbbi két csoportnak csak a helyhatósági választásokon van szavazati joga: a parlamentális választásokon nem vehetnek részt. (Joguk van ugyan kérni a teljes jogú állampolgárságot, de túlnyomó többségük nem hajlandó állampolgári hűségnyilatkozatot tenni.)

Mindezeken a különbségeken túl a világ minden tájáról bevándorolt zsidóság magával hozta a különböző gazdasági-társadalmi státusnak megfelelő viselkedési szokásait, politikai-világnézeti preferenciáit, stb. Ezt a kavalkádot elég hűen tükrözi az ország politikai térképe is.

Az izraeli parlamentbe (Kneszet) már 3.25 %-os eredménnyel is bejuthat egy párt. Nem csoda tehát, hogy jelenleg 14 párt van a 120 fős Kneszetben: egy jobboldali konzervatív párt, egy jobboldali revizionista, egy szocialista, egy szociál-liberális, egy arab-zsidó szociáldemokrata, egy gazdasági egyenlőtlenségek elleni párt, egy centrista szekuláris, két ortodox vallásos párt, egy vallásos cionista, egy arab-zsidó liberális, három arab párt és egy független képviselő.

A Kneszet sokszínűségének megvan az a kétségtelen előnye, hogy nagyon sokféle társadalmi csoport érdekeit képviseli. A kormányfőnek azonban, aki általában a legtöbb szavazatot begyűjtő párt első embere, nincs egyszerű dolga, mikor életképes koalíciót kell létrehoznia és vezetnie. A legutóbbi kormányátalakítást követően a Benjamin Netanjahu vezette koalíciót alkotó hat párt összesen 66 mandátummal rendelkezik, ami meglehetősen biztos többségnek tűnik az 54 fős ellenzékkel szemben, de a látszat csalóka.

izraeli lakossag osszetetele
Az izraeli lakosság arányának változása

Az a helyzet ugyanis, hogy minél több párt alkot egy koalíciót, az annál törékenyebb lesz. Sokszor előfordul, hogy egy kormányzó párt a pillanatnyi érdekeit szem előtt tartva zsarolja vagy éppen meg is buktatja a kormányt. Ez egyrészt nagyon leszűkíti a kormányfő mozgásterét, másrészt óriási érdekérvényesítő képességet biztosít az akár csak két mandátumos minipártoknak is, amennyiben sikerül a mérleg nyelvének szerepét betölteniük.

A sok pólusú izraeli politikában a pártok többsége között nincsenek nagy történelmi szembenállások. Egy miniszterelnöki kadencia alatt sokszor előfordul kormányátalakítás, amikor egy-két párt kilép, mások belépnek a kormányba, korábbi ellenfelek kötnek taktikai szövetséget és viszont.

Nagy hátránya ennek a rendszernek, hogy az alapvetően rövid távú, kisebb társadalmi csoportokat érintő érdekek sikeres képviselete mellett a hosszabb távú, az állam és az egész izraeli társadalom, a régió jövőjét érintő, stratégiai jellegű döntések meghozatalára alkalmatlan. Nem véletlen, hogy az elmúlt majd’ negyven évben, Begin és az izraeli jobboldal történelmi jelentőségű hatalomra kerülése óta az ország  15 alkalommal választott kormányfőt, akik ebből csak 5 alkalommal voltak képesek nagyjából kitölteni a teljes négy évet. (Előtte mindig szocialista kormányok voltak, azóta majdnem mindig jobboldali). Ez azt jelenti, hogy 1977 óta Izraelben átlag 2.5 évenként dönt újra a nép: ki legyen a miniszterelnök.

A mindenkori miniszterelnök kezét tehát megbéklyózza a politikai rendszer, aminek megváltoztatására sajnos nem sok az esély. Ugyanis minden nagyívű kezdeményezés, béketerv, stb. megbukik az ideológiai, vagy kisstílű, pillanatnyi érdekek által vezérelt ellenálláson. Jól látja ezt a politikai platformok közt mesterien lavírozó Netanjahu is, aki összességében az államalapító Ben Gurion után a leghosszabb ideje regnáló kormányfő. Kettejük között nincs is sokkal több hasonlóság, mert amíg Ben Gurion egy kétezer éves álom megvalósításán munkálkodó, prófétikus lángész volt, addig a status quo fenttartásának doktrínáját valló Netanjahu ars poeticaja minden pragmatizmusával együtt is meglehetősen kiábrándító: “A helyzet megoldhatatlan, ezért nem megoldást kell keresni rá, hanem kezelni kell.”

A pattanásig feszült, újra és újra erőszakba forduló társadalmi folyamatok azonban nem statikusak. A demográfiai-gazdasági realitás folyamatosan változik, Netanjahu és doktrínája felett pedig egyszer eljár az idő. A kérdés csak az, hogy van e olyan politikus, aki szélesebb rétegek bizalmát elnyerve képes felébreszteni és összefogni a Rabin-gyilkosság óta csalódott bénultságba töredezett, béke után sóvárgó többséget, kinek lesz ereje és bátorsága a legutóbbi választásokon összefogva induló és történelmi sikert elérő  arab pártokkal újabb együttműködési formákat kialakítani, egy élhetőbb jövő vízióját hitelesen és vonzóan képviselni az izraeliek és a palesztinok felé egyaránt, és látványos gesztusokkal ismét felépíteni, vagy megteremteni a régióban rég elveszett, vagy sosem volt tisztelet és bizalom légkörét, ami nem kevesebb mint egy szebb jövő: a béke záloga.

Bódi Géza

megosztas banner