Az első cionisták azok az i.e 6. századi zsidók voltak, akik az első jeruzsálemi templom lerombolását követő babiloni fogságból visszatértek Erec Izraelbe, hogy újra felépítsék a templomot és az országot.
A 19-20. századi cionista mozgalmak közül alapvetően két nagy irányzat vetélkedett a vezető szerepért. Egyfelől az Ahad Ha’am, Buber és társaik által képviselt, kulturális ujjászületést, a helyi szinten történő megújulást hirdető irányzat, amely Erec Izraelre elsősorban mint a zsidók spirituális központjára tekintett, a valamikor megalapítandó államot pedig „zsidó államként”, de nem csak „a zsidók állama”-ként képzelte el.
Másfelől ott volt a Herzl által vezetett, a Palesztinába való tömeges bevándorlást szorgalmazó politikai cionizmus. Ezek nem egymást kizáró, inkább csak hangsúlybeli különbségekkel bíró, egymást kiegészítő irányzatok voltak, amelyek más taktikai és stratégiai elképzelésekkel kívánták elősegíteni a zsidó nép boldogulását.
A politikai cionizmus győzelme 1948-ban, Izrael Állam megszületésével ért a csúcsra és a következő évtizedek bevándorlási hullámaival teljesedett ki.
Nagy csalódás volt az 1975-ben hozott 3379-es ENSZ határozat, amely diszkriminatívnak és rasszistának bélyegezte a cionista ideológiát. Az arab államok és a kommunista blokk 72 igen szavazata, a “nyugat” 35 ellenszavazata és 32 tartózkodás mellett elfogadott határozatot csak a hidegháború végén törölte el az ENSZ 4686-os határozata (111 igen, 25 ellenszavazat és 13 tartózkodás).
Az 1991-ben történt szavazást megelőző ülésen felszólaló Antall József magyar miniszterelnök a ’75-ös határozat eltörlése mellett érvelve, akadémikus tömörséggel ragadta meg a cionizmus lényegét: „A cionizmus nem más, mint a zsidóság nemzeti eszméje”.
Pedagógus, tanár Jeruzsálemben, az Izraelinfo állandó szerzője
