A Muszlim-Zsidó Konferencia évente egyszer 100 fiatal zsidót, muszlimot és más vallásút (vagy éppen vallástalant) hoz össze a világ minden tájáról. A konferencia alatt a résztvevők az idő nagy részében olyan témákat járnak körül, mint vallás és hatalom, nem és vallás, antiszemitizmus és iszlamofóbia. Surányi Ráchel szociológus, a Muszlim-Zsidó Konferencia önkéntesének írása következik.
Idén vettem részt negyedszerre a Muszlim-Zsidó Konferencián (MJC) és eddig minden évben megváltoztam tőle. Először résztvevőként voltam Szarajevóban 2013-ban, és már akkor rögtön eldöntöttem, hogy jelentkezni fogok önkéntesnek. Onnantól pedig annyira magától értetődővé vált, hogy a nyár egy hetét ott fogom tölteni, hogy fel se merült bennem az ellenkezője. Mint amikor gyerekkoromban pontosan tudtam, hogy melyik táborokba fogok menni a következő nyáron.
Sokan – majdnem mind – nyitott, elfogadó embereknek tartjuk magunkat, akik elmegyünk erre a konferenciára. De valóban azok vagyunk-e? Nem félünk-e, ha meglátunk egy tálibra emlékeztető embert felszállni arra a repülőgépre, amivel mi is utazunk? Nem szorul-e össze a gyomrunk, amikor valaki „gyanúsan” viselkedik?
2013-ban, életemben először beszéltem muszlimokkal – a „muszlim” szó feltöltődött tartalommal. Végre hozzá tudtam rendelni arcokat, történeteket vagy neveket. 2014-ben a konferencia a gázai háború alatt zajlott. Valószínűleg mi voltunk akkor az egyetlen zsidókból és muszlimokból álló közösség, amelyik az utálkozás helyett az összetartást választotta. Akkor azt gondoltuk, hogy ha ez a konferencia problémamentesen lezajlik, akkor semmi nem lehetetlen: van remény. És így is volt.
Tavaly pedig az Európa-szerte nyomokat hagyó menekültválság akkoriban fokozódott. A korábbi MJC-s tapasztalataimnak köszönhetően sok emberrel (főleg zsidókkal) vitatkoztam arról, hogy Európának be kell-e engednie a menekülteket. Eddigre már egy jó ideje önkénteskedtem olyan civil szervezeteknél, amelyek multikulturális értékeket képviselnek, interkulturális érzékenyítéssel foglalkoznak, nem egy közülük a bevándorlók integrálásán dolgozik. Nagyon a szívemen viseltem ezt a kérdést, ezért egyértelmű volt, hogy megpróbáltam segíteni, ahol csak tudtam, amikor a menekültek elárasztották a pályaudvarokat.
Fárasztó és nyomasztó volt ez a nyár. Augusztusban, amikor eljött az MJC ideje, a hazaérkezés élményéhez hasonlított az a pillanat, amikor megérkeztem a berlini szállodába. Tudtam, hogy egy hétig (a képzéssel együtt 10 napig) 150 olyan ember fog körülvenni, akik azért vannak ott, hogy figyeljenek a másikra, meghallgassák egymást. Ha nem is értünk egyet mindenben, kölcsönös tiszteletre mindig számíthatunk.
2014-hez hasonlóan az antiszemitizmus, iszlamofóbia és gyűlöletbeszéd nevű csoportot vezettem többedmagammal. A szervezés felelősséggel jár: a mi feladatunk, hogy olyan környezetet biztosítsunk a csoportnak, ahol biztonságban érzik magukat, gátlások nélkül tudnak beszélni, hajlandóak megosztani olyan személyes történeteket, amikről nem minden nap beszélnek. A csoportban egész fantasztikus barátságok jöttek létre zsidók és muszlimok között. Sok mindent tanultam többek között az iráni, pakisztáni és bosnyák helyzetről, de a legérdekesebbek a személyes történetek voltak. Sokan úgy mentek haza, hogy mindenképpen szeretnék folytatni ezt a tevékenységüket valamilyen formában. Azt hiszem, ez rám is igaz.
Idén harmadszorra is ugyanezt a csoportot vezettem – szintén többedmagammal. Ezúttal „Mi és ők: a marginalizálódás legyőzése” nevet adtuk neki. Az antiszemitizmus, iszlamofóbia és a rasszizmus világszintű erősödésével egyre fontosabbnak érzem, hogy egy hétig olyan környezetet tudjunk kínálni 100 embernek, ahol biztonságban érzik magukat. És a mi feladatunk az is, hogy ez az élmény jól süljön el.
A csoportunkban voltak, akik most találkoztak először zsidóval/muszlimmal, voltak, akik áldozatai voltak antiszemita vagy iszlamofób támadásnak és voltak, akik személyesen nem érintettek. Ennek ellenére a második napra sikerült olyan légkört kialakítanunk, hogy mindenki megnyílt. Többen el is sírták magukat. Az egyik számomra legmegrázóbb élmény a Sachsenhausen-i koncentrációs tábor meglátogatása volt. Jártam már koncentrációs táborban, de a megrázó élményt a muszlim-zsidó közös imádkozás adta most. Nem vagyok se hívő, se vallásos, de a két gyászima meghallgatása és az azt követő csönd nagyon meghatott.
A hét végére a csoportunk egysége lett a „mi”, akik a konferencia után, ha hazamennek, szembesülnek majd az „ők”-kel. És nem számít, hogy milyen kevesen vagyunk „mi”, folytatnunk kell ezt a harcot, mert csak így lehet változást elérni – amire a mai világban sok szükség van.
A Muszlim-Zsidó Konferencia egy osztrák non-profit szervezet, mely évente egyszer 100 fiatal zsidót, muszlimot és más vallásút (vagy vallástalant) hoz össze a világ minden tájáról. A konferencia alatt a résztvevők az idő nagy részében tematikus csoportokra vannak osztva, ahol az adott témát járják körül: vallás és hatalom, nem és vallás, antiszemitizmus és iszlamofóbia, művészet és kultúra és projekt fejlesztés. A fennmaradó időben pedig közös programokon vesznek részt. Ezek a programok igyekeznek egyfelől a két vallást bemutatni, másfelől az izraeli-palesztin konfliktust körbejárni minél több szemszögből (többnyire meghívott vendégekkel). A konferenciát önkéntesek szervezik – szintén a világ minden tájáról. A résztvevőknek csak az útiköltséget (és ha szükséges, a vízumot) kell állniuk. (További információ a konferenciáról (angolul) ezen a linken található: www.mjconference.org)
Surányi Ráchel – akibic.hu
