Az én jom kipurom

Gerbeaud cukrászda fotó: wikipédia

Erzsi néni, nagymamám nővére nem ám csak úgy böjtölt, hanem megadta a módját. Az év nagy részében nem vitte túlzásba a kóserságot: ”Tudod, Zsuzsikám, az ókorban még nem volt fridzsider, persze hogy nem ettek disznót, féltek abban a hőségben a galandféregtől” – magyarázta nekem a zsidók sertésellenességét – de egy évben kétszer, tisa beávkor és jom kipurkor a hűtőszekrény hátsó fertályába került a sonka.

Zsinagóga persze szóba se jöhetett, nem emlékszem rá, hogy valaha is bement volna efféle épületbe, nyilván úgy gondolta, még mindig ott ólálkodnak a környéken a nyilasok, legalábbis megint felkerülne valami listára, és a vészkorszak óta ő ilyen veszélyes helyre be nem tette a lábát. De valahogy barátnői telefonokból mindig tudta, hogy mikor kell böjtölni, és otthon, titokban betartotta az előírásokat – persze sajátos értelmezésében.

Este már nem evett, és még kilencven fölött is, másnap is éhezett egészen estig – pontosan tudta, meddig kell – de mindezért járt neki a jutalom, a finom vacsi, és előtte a rituális túrós táska, de csakis a Gerbeaud-ból. És ebben még a legvadabb szocializmusban is ragaszkodott a családi hagyományokhoz. Ha nem is volt már Gerbeaud, volt helyette Vörösmarty cukrászda, aztán megint Gerbeaud, és mindenki tudta, hogy ez a kettő valójában ugyanaz.

Idős korára már nem merészkedett el a messzi cukrászdáig, hanem az unokák dolga lett a nélkülözhetetlen böjti hozzávaló beszerzése. Így aztán én is tudtam minden évben, hogy mikorra esik a tisa beáv vagy a jom kipur, mert ilyenkor délután akár sárkányokkal is megküzdve el kellett mennem a Gerbeaud-ba, és meg kellett vennem, majd el kellett szállítanom hozzá a péksüteményeket. Egész nap aggódó telefonok követtek, hogy el ne felejtkezzem valahogy küldetésemről, hogy van-e nálam elég pénz, és jár-e vajon ma is a villamos.

Ő már kora délután a konyhaasztalhoz ült, és előbb engem várt, majd várta a pillanatot, amikor kicsomagolhatja a nemzeti színű zsinórocskával átkötött, gondosan kis kartontálcára helyezett és feliratos fehér-arany selyempapírba bújtatott porcukros csodát.

Aztán a böjt végén lassan és óvatosan kibontotta a várva várt finomságot, és az utolsó morzsáig felfalta boldogan.