Emeletes ágyuk van. Gyerekként irigykedve nézem a kuckót és a fölötte lévő magas fekvőhelyet a barátnőméknél. Nekünk nincs, bár mi is panelban lakunk, pont, mint ők. Néha megkérdezem, miért jobb a Bandi heverő, mint az emeletes ágy, de nincs számomra érthető igazi válasz. Nálunk nincs rá szükség.
Felnőttként irigykedve nézem az ágyukat. Két emeletes ágy L alakban. Egy hosszabb és egy rövidebb, azon alszanak majd a kicsik, gondoljuk mi. Ők meg másképp gondolják. Nagyok fönt, kicsik lent.
Évek peregnek, megint állok a szobában, egy másik országban. Méregetem az alapterületet, nem fér el két ágy, biztosan nem. Valaki betoppan, pár szó után már mondja, hogy van egy emeletes ágyuk, évek óta nem használják, máris odaadják. Alulra függönytartót szerelek, kuckó lesz, szeretni fogják.
Két évvel később állok a szobában, ugyanabban az országban, ugyanabban a faluban, egy másik lakásban. Várom haza a nagyot. A lányt. Negyed évet volt távol. Egy önálló lakásból jön, ahol én is próbálgattam a szárnyaimat az ő korában. Várom haza és szeretném, ha mire megjön, nem az emeletes ágyon osztoznának a kicsivel. Hirtelen nem szeretem, túl nagy, túl szűk, túl alacsony.
Vonulnak előttem gondolatban a nyomorúságos fekvőhelyek képei a koncentrációs táborok barakkjaiból, fogolytáborokból, laktanyákból, börtönből, és a praktikus színes darabok az ifjúsági szállásokról, a lakótelepi félszobákból. Látom magam előtt a már tizennégy éve elvesztett anyámat, ahogy rám emeli a valószínűtlenül kék szemét, amit a nagyfiunk örökölt. Félig leereszti a szemhéját, mint mikor fáradt, és hallom, hogy kérdezi: most már érted? És értem. Értem, hogyne érteném. Minden mindenkinek mást jelent. Aztán jön egy megnyugtató képsor. Gergő apukáját látom magam előtt fiatalon. Még nem ismerem, kicsik a gyerekei, ő maga épít nekik ágyat. Emeleteset. A gyerekszoba ékessége a gondosan színesre pácolt darab.
Visszaérek a jelenbe, állok itt a szobában, nézem ezt a bizonyos kölcsönkapott emeletest. Szeretnék helyette két egyszemélyeset, ami szükség esetén együtt kétszemélyes is lehet.
Cseng a pénztárgép, zúg a fűrész, már vágják négy részre a kiválasztott gerendát, amiből az ágyak kerete lesz, léceket pár napja találtunk kihajítva. Már csak láb kell hozzá, pár nap múlva az is meglesz. Szeretett szomszédaink birkahodályában a falnak támasztva áll néhány gerenda, ami pont megfelel. Smuel máris kérdezi és mondja: Mennyi kell? Vigyétek! Elvágni? Segítek!
Gergő most mér, fűrészel, csavaroz, csiszol, bevisz, elrendez.
Nézem a lányainkat. A nagyot és nagyra nőtt kicsit. Boldogan lóbálják a lábukat az új ágyukon. Este még benézek. Alszanak egymással szemben, két angyali arc boldog álomba merülve. Nincs emeletes ágyunk többet.
Éjjel tengerről álmodom, ha a gyerekeknek kedvük van, bármikor mehetünk, van bőven hova, lehet természetvédelmi területre vagy városi partszakaszra. Eszembe jut egy emlék.
Tengerük van. Irigykedve figyelem a habokat, a csillogó napfényt és fölötte a kék eget. Gyerekkorom meghatározó élménye, ahogy utazunk Jugoszláviába, hogy nekünk is legyen pár hétig tengerünk. Gergőék ugyanezt teszik, ahogy még sok ezren a nyolcvanas években. Emlékszem, ahogy kislányként állok a parton, kezemet a homlokomra illesztem napellenzőként, és elnézek a végtelenbe.
Felnőttünk, és a gyerekeinket a tengerhez viszem vele. Megtehetik, hogy feléje sem néznek, mert abban a biztos tudatban élnek, hogy bármikor a partjára állhatnak, kezüket a homlokukra téve a végtelenbe nézhetnek.
Böjtölünk, élelem helyett a szellemi tápláléké a főszerep. A teraszon mindenki olvas és hever, nemsokára indulunk a kedvenc kolombáriumunkba, ahol a jom kipur alkalmával biztosan felbukkanunk. Felül nyitott barlang az ilyen, eredetileg rómaiak által használt temetkezési hely, falában körös-körül háromszög alakú vájatokban galambokat tartottak. Jó az akusztika, egyszer talán tényleg szervezek egy kánonéneklő kórust, ami itt fog előadni. Most felolvasok, ahogy szoktam az utóbbi években ezen a napon. Kishont Ferenc és Lázár Ervin megférnek egymás mellett, nevettetnek és nevetünk boldogan korgó gyomorral. Otthon aztán rotyognak az étkek, kezdődik a lakoma, mindenki jóllakottan tér nyugovóra.
Pettik Ági
Mentálhigiénés szakember, blogger, Jeruzsálem
