Miért szólaltam fel az ENSZ Biztonsági Tanácsában az izraeli megszállás ellen?

Akkor meséld hogyan biztosítanád az izraeli polgárok biztonságát amikor aknavetővel elkezdik lőni Tel Aviv belvárosát..
Más is izraeli de ő gondol az izraeliekre is amit te nem teszel meg.
Erről nem hallottál? Abbasz feltételei:

– Visszatérési jogot az többgenerációs örök menekülteknek
– Gázai blokád feloldása
– Izraeli katonai jelenlét felszámolása
– Juttatások a palesztin hadseregnek
– Teljes etnikai tisztogatás Júdeában és Szamariában
– Korlátlan beáramlása fegyvereknek

Egyszóval Izrael felszámolása.

Golyót neki

Kinek kell a haarec magyar kiadasa?
Az ivritul sem olvassa majdnem senki.

Holokauszt-kutatás a KSH adatai alapján
Postedin Cikkek byadminon május 2, 2009
Hány áldozata volt a holokausztnak Magyarországon? Bizonyos szervezetek és “történészek” menten rávágják: hatszázezer! Igaz, Raoul Hilberg a holokauszt-kutatás alapművének számító, Az európai zsidóság megsemmisítése című könyvében háromszázezer magyarországi holokauszt-áldozatról ír. Negyven évig dolgozott a könyvén, hát biztos tudja, miről beszél.
Ám mind a hatszázezret szajkózó szervezetek, mind pedig Raoul Hilberg megspórolhatott volna egy csomó kutatómunkát, ha felveszik a telefont, felhívják a Központi Statisztikai Hivatal központi számát, és megkérdezik az ügyfélszolgálatot, mennyi volt Magyarország lakossága 1941-ben, illetve 1949-ben. Ezekben az években volt ugyanis népszámlálás. Az alábbi adatokat bárkinek megmondják.
1941-ben Magyarország lakossága 9 316 074 fő volt. (Ebben nincsenek benne a visszacsatolt területek.) 1949-ben pedig 9 204 799 fő. A különbség nem 600 ezer, nem is 300 ezer, hanem 111 275 fő. Ennyit fogyott Magyarország lakossága e nyolc év alatt. Ebben benne van a világtörténelem legpusztítóbb háborúja, a frontveszteségek, a természetes halálozások, a budapesti ostrom, és persze a születések is. No meg az a bizonyos holokauszt.
Vajon született-e 1941 és 1949 között elég csecsemő ahhoz, hogy a háborús veszteségeken túl még 600 ezer elpusztított zsidót is kompenzáljon? Természetesen nem.
Az élveszületések száma:
1941: 177,047
1949: 190,398
Ugyanezekben az években a halálozások száma:
1941: 123,349
1949: 105,718
A köztes évekről nincs adat, de tételezzük fel, hogy a lakosság hancúrozási kedve a legnagyobb bombázások idején is töretlen volt, és a születések száma mindvégig 40%-kal meghaladta a halálozások számát, mint a fenti években. (1941-ben 30%-kal, 1949-ben pedig 45%-kal volt több születés, mint halálozás, kerekítve.)
Ahhoz, hogy 600 ezer főnyi holokauszt-veszteség ne látsszon meg a háború utáni statisztikákban, 9 év alatt legalább ennyivel több csecsemőnek kellett születnie. Azaz évente kb. 66 ezerrel több a normálisnál. Ez azt jelentené, hogy a háborús nélkülözés éveiben a lakosság elkeseredett kefélésbe kezdett, és a háború utáni baby boom-ot is meghaladva kb. 80%-os népszaporulatot produkált kilenc éven keresztül, de közben nem is halt meg senki más, csak az a 600 ezer holokauszt-áldozat. E számok alapján ki lehet jelenteni: 600 ezer holokauszt-áldozat biztosan nem volt.
Néhány héttel ezelőtt a Bombagyár Rádióban is szó volt arról, hogy újabb sokmilliárdos kárpótlást fizetnek a magyarországi holokauszt-túlélőknek. De mennyien lehetnek? Erről nem szól KSH-információ, de arról igen, hányan élnek ma Magyarországon, akik 2009 január 1-jén betöltötték a 63. életévüket, vagyis 1945-ben vagy azelőtt születtek. Ez 1 753 300 fő. (Ez előzetes adat, a pontos értéket júniusban tudják megmondani. Nagyjából egy-kétezret tévedhetnek.) Tehát ennyi ember él ma Magyarországon, aki potenciálisan érintett lehetett a holokausztban. Közülük azonban ne vegyük figyelembe azokat, akik még nem voltak 15 évesek a “vészkorszak” idején, hiszen a munkaképtelen gyerekeket a mese szerint azonnal elgázosították, illetve a táborbeli mostoha körülményeket sem élték volna túl. Vagyis
azokat keressük, akik 1930-ban, vagy azelőtt születtek, és ma is életben vannak, tehát 2009 január 1-ig betöltötték 78. évüket. Ez 511,5 ezer fő.
A 600 ezer állítólag elhurcolt zsidó Magyarország 1941-es lakosságának 6,44%-a – mondjuk, hogy 6,5%, mert 1944-re megszaporodott a lakosság. Feltételezhetjük, hogy a fenti 511,5 ezer fő közt is ugyanilyen arányban vannak holokauszt-túlélők. Ezek szerint mintegy 33 ezer holokauszt-túlélő élhet ma az országban, és ez nagyjából stimmel is a kárpótlási programok kedvezményezettjeinek számával…
Csakhogy nem lehetnek ennyien, hiszen a mese szerint nem élték túl hatszázezren! Ne feledjük, hogy a magyar zsidók 1944-ben érkeztek a “haláltáborokba”, amelyek immár tökéletes halálgyárakként működtek, és rajtuk próbálták ki először a tömeges megsemmisítés módszereit. Csak azok élték túl, akiket munkára fogtak, és túlélték a “halálmeneteket” is, vagy épp itt felejtették őket a budapesti gettóban a totális megsemmisítés közepette. Nem lehetnek tehát 33 ezren, ennek talán a tizede lehetséges. Mégis több tízezer túlélő jelentkezik rendszeresen a hatalmas kárpótlásokért. Tessék elolvasni, hogy csak a ClaimsConference weboldalán hány kifizetés szerepel.
Forrás: Ellenkultura.info
Taggedwith: ksh, magyarország, népszámlálás

A HOLOKAUSZT PERE
D. D. Guttenplan
Nyomtatóbarát változat

A holokauszt „tanítómeséi” közül talán Martin Niemöller lelkipásztor kíméletlen vallomása a legismertebb, amelyben elismeri saját cinkosságát a náci Németország közéletének fokozódó eldurvulásában. Valahányszor az amerikaiak a holokausztról beszélnek – kezdve AlGore alelnöktől egy washingtoni holokauszt-megemlékezésen Mary Fischer AIDS-aktivistáig az 1992-es Republikánus Konvencióban –, Niemöller közömbösségének példázata: „de én nem voltam zsidó”, mindig előkerül. Azon dolgok közé tartozik, amelyeket mindenki tud a holokausztról, hasonlóan a legyilkolt zsidók zsírjából főzött szappanrudakhoz és a dachaui és belseni gázkamrákhoz.

„Először a zsidókért jöttek…”

A baj csak az, hogy ami köztudott a holokausztról, az nem mindig igaz. Jóllehet a szappanná olvasztott emberek hátborzongató meséje valóban szerepelt a nácik elfoglalta Európából érkező első tudósításokban, ma már a történészek – mint kitalációt – egyhangúlag elvetik azt – hasonlóan a szövetségesek propagandagépezete által az első világháború idején gyártott megtorlási történetekhez. A dachaui koncentrációs táborban valóban volt gázkamra, de sohasem használták. Belsenben egyáltalán nem voltak gázkamrák.

Vagy, ahogy az már lenni szokott, a nácik nem is a zsidókat vitték el elsőként. Valójában, ahogy arra Peter Novick is rámutat A holokauszt az amerikai életben (The Holocaust in American Life) című legújabb, zseniális és provokatív könyvében, „először a kommunistákért jöttek” – e körülményt Niemöller is megerősítette, aki így folytatta:

…de én nem voltam kommunista – így nem szóltam semmit. Aztán a szociáldemokratákért jöttek, de én szociáldemokrata sem voltam – így semmit nem tettem. Majd a szakszervezetiek következtek, de én nem voltam szakszervezeti. És aztán a zsidókért jöttek, de én nem voltam zsidó sem – így nem sokat tettem. És mire eljöttek értem is, addigra senki nem maradt, aki kiállhatott volna mellettem.

Novick bemutatja, ahogyan Gore, Fischer és a washingtoni Holocaust Múzeum „óvatosan kihagyják a kommunistákat”, amikor a saját változatukban adják elő Niemöller prédikációját. Ugyanakkor Novick azt is leszögezi, hogy az óvatosság és a politikai számítások kezdettől fogva befolyásolták a holokausztról szerzett ismereteinket.

Maga a szó is – a görög holos (egész) és kaustos (égett) összetételéből – vitatott. Bizonyos körökben a héber soát (megsemmisülés, pusztulás) használják. Arno Mayer princetoni történész, a Hogyhogy nem sötétült bele az ég? (WhyDidtheHeavensNotDarken? 1988) című, vitatott tanulmánya témájának meghatározására a „judeocídium” kifejezést alkotta meg.

A háború utáni években az európai zsidóság sorsáról sokáig nem beszéltek. Részben azért, mert amint a Mausban, e képregényben elbeszélt „túlélési meséjében” a szerző, Art Spiegelman apja megjegyzi: „amúgy sem akar senki ilyen történeteket hallani”, részben pedig azért, mert az amerikai katonák által fölszabadított táborok – például Dachau és Buchenwald – lakóinak csak mintegy egyötöde volt zsidó. Edward R. Murrow 1945-ös, híres buchenwaldi tudósításában a „zsidó” szó egyszer sem hangzik el. DeborahLipstadt, a holokauszt korabeli amerikai sajtójáról szóló tanulmány, a Hihetetlen(BeyondBelief, 1986) szerzője megállapítja, hogy a tudósítók egy része még akkor is vonakodva ismerte be „önmagának és olvasóinak” a népirtás valóságát, amikor bizonyítékokkal szembesült. A vonakodást Lipstadt részben az antiszemitizmusnak tulajdonítja.

Novick, aki történelmet tanít a Chicagói Egyetemen, az amerikaiak háború utáni tartózkodását mással magyarázza: a hidegháborúval bekövetkezett átrendeződés után a holokauszt taglalása szöges ellentétben állt az Egyesült Államok érdekeivel. „1945-ben – írja Novick – az amerikaiak ünnepeltek, amikor a szovjet csapatok romokba döntötték Berlint; 1948-ban viszont megszervezték a Légihidat, hogy megvédjék a »derék berlinieket« a szovjet fenyegetéssel szemben.” Az ezt kísérő ideológiai áthangszerelés nyaktörő sebességgel történt meg, de az ötvenes évek Amerikájában a kommunistákat leszámítva csak igen kevesen hajtogatták, hogy „Emlékezzetek a hatmillióra!” A legtöbb amerikai számára, beleértve az amerikai zsidókat is, a holokauszt a „rossz rémtett” volt – beszélni róla a legjobb esetben is kényelmetlen volt, a legrosszabban viszont gyanakvásra adott okot.

Manapság a holokauszt mindenütt jelen van. Az olyan filmek, mint a Schindler listája és a Sophie választása, tévéműsorok, regények, emlékiratok és történelmi munkák mind hozzáadnak valamit ahhoz, amit – Raul Hilberg, a téma igen jeles kutatójának szavaival – „az európai zsidók elpusztításáról” tudunk, vagy tudni vélünk. Hilberg azonos című munkája 1961-ben jelent meg először, de csak azután, hogy a Columbia és az Oklahomai Egyetem kiadói hosszasan kotlottak rajta, a Princeton kerek perec visszautasította, és hogy végül egy cseh menekült adományozott tizenötezer dollárt a kiadási költségek fedezésére. Az első recenziók többnyire visszautasítók voltak, és évek teltek el, amíg Hilberg valamilyen díjat nyerhetett.

Hogy lássuk, mennyire megváltozott minden, ahhoz elég csupán BinjaminWilkomirski Részletek (Fragments, 1995) című könyvének fogadtatását felidézni. Neves tudósok támogatásával felvértezve a Részletek elnyerte a Nemzeti Zsidó Könyvdíjat (National JewishBookAward) az önéletrajz/memoár kategóriában, maga mögé utasítva Elie Wiesel és Alfred Kazin munkáit. Noha később bebizonyosodott, hogy „Wilkomirski” valójában Bruno Dössekker svájci zenész, akinek visszaemlékezése a koncentrációs táborokban töltött gyermekkorról az utolsó betűig a képzelet szüleménye, a könyv továbbra is vonzotta az olvasókat. Ilyen a holokauszt-irodalom iránti közérdeklődés.

Mitől következett be ez a változás? Peter Novick különféle tényezőket sorol fel: a hidegháború fokozatos enyhülését, a neonácizmus elterjedését Németországban és az Egyesült Államokban, Anna Frank naplójának (Anne Frank: The Diary of A Young Girl) 1952-es kiadását, illetve későbbi színpadra- és filmrevitelét. De a legnagyobb hatást szerinte egymagában a náci háborús bűnös, Adolf Eichmann elrablása és pere jelentette. Ebben az esetben is az első reakciók többsége negatív volt: a The New Republic azt írta, hogy „Izraelnek be kell látnia tévedését és vissza kell szolgáltatnia Eichmannt” Argentínának. A The Wall Street Journal amiatt aggódott, hogy az eljárások csak az oroszok érdekeit szolgálnák. De a per előrehaladtával napvilágra kerülő részletek puszta sokasága legyőzte az effajta szkepticizmust. A pert a televízió is közvetítette, és az amerikai közönség először szembesült a holokauszttal, mint a háború általános vérontásától különböző eseménnyel. A HannahArendt Eichmann Jeruzsálemben (EichmanninJerusalem, 1965) című könyve fölötti vita – ArendtEichmann hétköznapiasságát hangsúlyozta, amit ő „a gonosz banalitásának” nevezett, ezt viszont számos elemző túlságosan együttérzőnek tartotta – csak tovább fokozta az érdeklődést.

Most, csaknem negyven évvel Eichmann kézre kerítése után a holokauszt ismét per tárgya. Az illetékes bíróság ezúttal Londonban székel, a Királyi Bíróságok 37-es számú tárgyalótermében, ahol a következő hónapokban Charles Gray, a királynő ítélőszékének bírája elnökletével zajlik majd a David Irving kontra PenguinBooks és DeborahLipstadt ügy. Irving, aki a Harmadik Birodalomról szóló számos könyv szerzője, úgy véli, hogy a holokauszt „egy rosszul összetákolt legenda”. Irving nem tagadja, hogy sok zsidó pusztult el. Azt viszont igen, hogy bármelyikőjüket is gázkamrákban gyilkolták volna meg, hogy Hitler személyesen rendelte volna el az európai zsidóság megsemmisítését, és hogy a mészárlások bármilyen lényeges pontban is különböztek volna a második világháború egyéb atrocitásaitól. Természetesen sok más megrögzött jobboldali érvelt már hasonlóképpen. Irving abban különbözik ezektől, hogy a holokausztról kifejtett nézetei egy olyan életmű fényében jelennek meg, amelyet Nagy-Britannia és az Egyesült Államok egyes vezető történészei tiszteltek, olykor csodáltak.

DeborahLipstadt A holokauszt tagadása (Denyingthe Holocaust, 1993) című könyvében azzal érvel, hogy éppen Irving jelentős hírneve teszi őt „a holokauszttagadás egyik legveszélyesebb szószólójává”. „A történelmi tényeket ismertetve” – írja – „addig ferdíti azokat, amíg hozzáidomulnak ideológiai beállítottságához és politikai céljaihoz”.

Irving szerint mindez rágalom. Készségesen elismeri, hogy valóban kijelentette, miszerint „Auschwitzban soha nem voltak gázkamrák”, és hogy „az építményeket, amelyeket az ember ma turistaként Auschwitzban láthat, a lengyel hatóságok húzták föl a második világháború után”, és hogy „mind hamisítvány”. Ettől ő nem válik holokauszttagadóvá, mert, mint mondja, megjegyzései „igazak”. Irving gyakorlatilag nemcsak Lipstadtot, hanem magát a holokausztot akarja perelni – és ehhez az erőfeszítéséhez az idevágó brit jogszabályok hathatós segítséget fognak nyújtani.

Az Egyesült Államokban egy rágalmazási perben a bizonyítás terhe a sértettre hárul – egy amerikai eljárás során Irvingnek mint közszereplőnek nemcsak azt kellene bizonyítania, hogy Lipstadt kijelentései valótlanok, hanem azt is, hogy azokat „a valótlanság tudatában” vagy az igazság „teljes semmibevételével” tette. Nagy-Britanniában a bizonyítás a vádlott dolga. Lipstadtnak nem lesz elegendő rámutatnia arra, hogy még a történészek is – akik „mindig tanulnak valamit” Irvingtől, köztük Gordon Craig Stanford, aki elismeréssel szól Irving „kutatói energiájáról, publikációinak témaköréről és erőteljességéről” – „ostobának és könnyen cáfolhatónak” (Craig szavai) tartják Irving holokausztról vallott nézeteit. Lipstadtnak gyakorlatilag meg kell cáfolnia azokat. Azt is világossá kell tennie, hogy a bizonyíték annyira egyértelmű, hogy Irving álláspontja csak a tények szándékos félreolvasása vagy tudatos elferdítése révén tartható. Ez nem lesz könnyű.

A gond nem a bizonyítékok hiányából származik. Hilberg megközelítésében az európai zsidóság megsemmisítése lényegében egy bürokratikus folyamat volt, „egy sor adminisztratív lépés”-nek az eredménye. Az Endlösung – a zsidókérdés „végső megoldása” – során a nácik hatalmas intézményre utaló nyomokat, vásárlási utalványokat, rekvirálási nyomtatványokat, jelentéseket, dossziékat és tervrajzokat hagytak maguk után. Auschwitzban például mintegy egymillió zsidót irtottak ki, és valamennyiüket máshonnan kellett vonaton odaszállítani a háború kellős közepén, amikor a vasutak a német hadsereg utánpótlási vonalait jelentették. A gyilkos gázért (Zyklon B) fizetni kellett. És a kemencéket, amelyekben a holttesteket égették el, különlegesen kellett megépítenie a Topf és Fiai nevű német cégnek, amely a modell védjegyét birtokolta. Végül pedig, minden egyes feldolgozott Stück – azaz „darab”, ahogy a nácik a zsidókat nevezték – után számolni kellett bizonyos tartozékokkal: pénzzel, ékszerekkel, személyes tárgyakkal, fogarannyal, hajjal.

Hilberg három kötetben térképezi fel ezt a bürokráciát, de a holokauszt lényegét érintő adatok a könyv végén lévő táblázatokban vannak. Az „Ok szerinti elhalálozások” táblázatából például az derül ki, hogy több mint nyolcszázezer zsidó „a gettóba zárás és az általános nélkülözés” miatt halt meg, több mint 1,3 millió „szabadtéri kivégzés” által, míg körülbelül hárommilliót a táborokban öltek meg – ebből 2,7 milliót haláltáborokban: az olyan különlges megsemmisítő központokban, mint a sobibori, a treblinkai és a belzeci. Összehasonlításképpen: más táborokban, beleértve a dachaui és buchenwaldi koncentrációs táborokat is, százötvenezren pusztultak el. Az „Ország szerinti” táblázatban Hilberg számadatai a lengyelországi hárommilliótól a luxemburgi ezernél kevesebbig változnak, míg az „Évek szerintiben” a grafikonok hullámzó tendenciát mutatnak. De mindhárom táblázatban a végösszeg azonos: 5,1 millió zsidó.

Más történészek vitatják Hilberg számításait, és egy, a hatmillióhoz közelebb eső szám mellett érvelnek. A kutatók abban is megosztottak, hogy pontosan mikor és miért tértek át a nácik a zsidók kivándorlását szorgalmazó politikáról (amely Németország zsidóságának felét mentette meg) a kiirtás politikájára (amely a görög zsidók kilencven százalékának elpusztításáért felelős). De vitatkoznak a táboroknak a német gazdaságban betöltött szerepéről is. David Irving kihasználja ezeket a megosztottságokat – ahogyan kiaknázza az Auschwitz-komplexum körüli bizonytalanságokat is, ahol a Siemens- és Krupp-üzemek, az IG Farben szintetikus gumigyára és néhány szénbánya egyazon helyen működtek Birkenauval, a jól felszerelt megsemmisítő központtal, amelyben közel egymillió embert gázosítottak el. De az ő érvelése másról szól.

Az, hogy David Irving konkrétan mit gondol a holokausztról, homályban marad. Olykor a megértés angyalának tűnik, aki buzgón keresi az ellenfeleivel való megegyezést. „Nem szállok vitába szinte egyetlen holokausztról tett kijelentésükkel sem”, mondta nekem nemrégiben, „amelyeknek jó részével – úgy kilencven százalékával – teljes mértékben egyetértek”. De korábban beszélt már a holokauszt „abszurd legendáiról”, főként a gázkamrák „mítoszáról”, mint „a német népre szálló vérvádról”. Irving azt állítja, hogy Hilberg számítása nemcsak hogy elhibázott, de egy nagyságrenddel téved is, és hogy a nácik zsidó áldozatainak száma inkább százezrekben, mintsem milliókban mérendő. Ő, mint a BBC riporterének mondta, „gázkamratagadónak” vallja magát. Végül pedig, az állításait megcáfoló bizonyítékokat mint háború utáni koholmányokat, elveti.

Irving érvei hajlékony természetűek, és az évek során ő maga számos ellentmondásos álláspontra helyezkedett. De céljában következetes: „Ha a holokausztot valódi méretére csökkentjük”, mondta 1996-ban az ausztrál televízióban, „hasonlíthatóvá válik a második világháború során elkövetett egyéb bűntettekhez”.

DeborahLipstadt számára David Irving Adolf Hitler „odaadó híve”, aki, „hogy történelmileg tarthatatlan következtetésekre jusson”, dokumentumokat torzít el, és tévesen jelenít meg adatokat. Érveinek összessége, mondja Lipstadt, egyenlő a holokauszttagadással – amely állításnak szerinte semmivel sincs nagyobb hihetősége, mint annak, hogy a Föld lapos. Irving úgy véli, a „holokauszttagadó” címke önmagában rágalmazás, eszköz az ő kényelmetlen igazságainak elhallgattatására. A két fél meg-egyezett, hogy az érintett témák túlontúl összetettek, a bizonyítás és értelmezés kérdése pedig kényes ahhoz, hogy egy esküdtszék előtt vitassák meg. Ehelyett Charles Gray bíró döntésén múlik majd, hogy ki mond igazat. De az egész világ figyelni fog.

Olvastam a kommenteket. Meglepődve tapasztaltam elege lett a zsidókból egy pár kommentezőnek is. ( Talán ha megemlíteném Franciaországot ahol a zsidókat verik ki az országból és mindenütt táblákon, ” ez a föld a mienk nem a zsidóké” míg Magyarországon egyenlőre a zsidó uralom féken tartja a magyar embereket. Érdekes, Izraelbe pár év alatt 2 millió zsidó menekült be Izraelbe és ebből 600.000 Franciaországból. Lyonban is élek és sajnos láttam, már a zsidók többen voltak mint a francia nép, tehát, illő ha kirugdossák őket. Csak az a baj, az Izraeli hatóságok nem akarják beengedni a zsidókat mert szegények, és ezért az EU-tol várják a segítséget, hogy a zsidókat tartsák már külföldön, mert el kell nekik tartani a rablott pénzekből Izraelben.) Levették bejegyzéseiket!!! Nem véletlen. Olvasva Keserű Irma írásait, azt vettem ki, igaza van. Bizonyítékok tömkelegét sorolta fel és a zsidó kommentezők csak vagdalóznak üres mondatokkal. Köszönöm a könyvem reklámozását, de valóban van egy kötetem ami több mint 400 oldalas és a zsidó aljasságait írtam le ami a 4.szd-tól teszi az emberiséget a mocsokba, gyilkosságba, és politikai süllyesztőbe. Jobban jár a zsidó kommenetezők tömege, ha nem akar okoskodni, mert ma már bizony ki lehet nyomozni mi is volt a holokauszt idején, vagy éppen a zsidó múltban volt e valódi múltja, vagy csak lopott dokumentumokkal fényezi magát a zsidó. Keserű Irma olvashatta a könyvemet mert ott eredeti bizonyítékok vannak, és nem mer a zsidó megkérdőjelezni egyetlen sorát sem, inkább hallgat, és jól teszi. Tehát, ne legyen a zsidó arra büszke, hogy zsidó, inkább hallgasson, lapítson, nagyon mélyen, nagyon mélyen!

Hazugságok a Holokausztról
2012. július 25. szerda, 02:00
Témakörök – Háttérhatalom

Minden értelmes magyar honfitársunk tudja az igazat: Az Élősködők Menetének holokausztos „vándorkiállítása” semmi más, mint magyarellenes provokáció. A magyar zsidók deportálása persze történelmi tény, csakhogy ezt az önmagában nézve valóban sok szenvedést okozó eseményt összefüggéseiből kiragadva, a valódi okokat elhallgatva, egy hamis történelmi mítosz keretei közé helyezve mutatják be a látogatóknak.

Én magam már korábban rámutattam: a hivatalos holokauszt-történészek meghátrálásának jele, hogy – legalábbis idehaza – már egyre kevésbé a „gázkamra” az úgynevezett holokauszt szimbóluma, hanem helyette a „marhavagont” tették meg a legfontosabb jelképnek. A zsidók deportálása ugyanis valóban megtörtént, és kétségbevonhatatlan tény, hogy több százezer ember összegyűjtése és munkatáborokba szállítása szörnyű szenvedésekkel jár. A „vagonkiállítás” ezeket a szenvedéseket igyekszik bemutatni. Ami rendjén is lenne, abban az esetben, ha:
1.Nem állítanák teljes bizonyossággal, hogy a magyarországi zsidókat azért gyűjtötték össze és szállították Auschwitzba és más munkatáborokba, mert mind egy szálig ki akarták irtani őket;
2. Nem állítanák teljes bizonyossággal, hogy Auschwitzban több százezer magyarországi zsidót gázkamarában gyilkoltak le;
3. Elmondanák a valódi okait annak, mi kényszerítette a németeket és magyar szövetségeseiket a zsidóság deportálására.
A kulcskérdés valóban az, miért is deportálták a magyarországi zsidókat? Mivel úgy látom, még mindig óriási a tájékozatlanság ebben a kérdésben, illetve a holokauszt-agymosás eredményeképpen sokak fejében még teljesen téves elképzelések élnek, ezért most megismétlem egy korábbi írásomban már kifejtett álláspontomat a magyarországi zsidók deportálásának okait illetően. Íme:
1. Mivel a zsidókat a németek és szövetségeseik ellenséges népnek tartották, ezért – részben az első világháborús rossz tapasztalatok hatására – gettókba és táborokba gyűjtötték össze őket, nehogy a zsidók – szabotázsakciókat végrehajtva, csatlakozva a partizánmozgalomhoz, vagy egyszerűen csak a “defetizmus” szellemét terjesztve – akadályozzák a háborús erőfeszítéseket. Ami konkrétan Magyarországot illeti, 1944-ben már várható volt, hogy az ország rövidesen hadszíntérré válik, ahol egy több százezer fős ellenséges népcsoport jelenléte megnehezítette volna a német és magyar hadsereg katonai akcióit.
2. Mivel szinte minden épkézláb német férfi a fronton harcolt, a német hadiiparnak égetően szüksége volt munkaerőre. A németek 1944 áprilisában jelezték is a magyar vezetés számára, hogy 100 ezer munkásra lenne szükségük a német hadiiparban. Májusban pedig Himmler már 200 ezer fős munkaerő szükségletről beszél. Ez a 200 ezer fő a zsidóság soraiból került ki.
3. A német nemzetiszocialisták valóban tervezték a zsidókérdés „végleges megoldását”, melyen azonban azt értették, hogy a háború után a zsidókat valahová a keleti területekre telepítik. (Miután a Madagaszkár-terv kútba esett.) Lengyelországban, illetve az Ukrajnában és Oroszországban szándékoztak a zsidókat hatalmas gettókban és táborokban összegyűjteni.
A fentebb bemutatott okok alapján megkapjuk a választ a hivatalos holomítosz alapján teljességgel megválaszolhatatlan egyik talányos kérdésre is: vajon miért voltak olyan bolondok a németek, hogy – miközben élethalálharcot vívtak ellenségeikkel a frontokon, pénzt és fáradságot nem sajnálva, hatalmas vasúti kapacitást hosszú hónapokig igénybe véve -, képesek voltak még a hadműveleti szempontokat is alárendelni a „zsidók megsemmisítése” nagy céljának? Nos, a németeknek egyáltalán nem vette el az eszét semmiféle „gyűlölködés” és „fanatizmus”, hanem tisztában voltak vele: az ellenfeleikkel szimpatizáló több százezer zsidó súlyos gondokat okozhat a hátországban, illetve a rövidesen a harcok színhelyévé váló Magyarországon, továbbá a német hadiipar működtetése szempontjából is létkérdés volt a munkaerő-utánpótlás biztosítása.

Roppant örvendetesnek találom, hogy végre akadnak nemzeti érzelmű magyarok, akiknek van bátorsága tiltakozni a történelemhamisító „vagonkiállítás” ellen. Vajon mi történne, ha mondjuk valaki Izraelben olyan „vándorkiállítást” szervezne, ahol közszemlére tenné a zsidó hadsereg által legyilkolt, megnyomorított palesztinok fényképeit, és bemutatná az izraeli hadsereg háborús bűncselekményeiről készült dokumentumfilmeket? De elképzelhetetlen az is, hogy mondjuk az USA-ban hetente arra emlékeztessék mindenfajta „kiállításokon” és „megemlékezéseken” az amerikaiakat, hogy miféle kegyetlen módon gyilkolták le őseik az amerikai indiánokat és fosztották meg a földjeiktől őket.
Szeretném azonban felhívni az ellenálló hazafiak figyelmét: a holokauszt agymosás elleni tiltakozásnak nem túlságosan hatékony módja, ha pusztán azzal érvelünk, hogy a „elegünk van a holokausztból”, „más népirtások is történtek” és „a mai nemzedékek nem felelősek azért, ami történt”. A holokauszt-mítosszal ugyanis nem csak az a baj, hogy túlságosan erőszakosan és tolakodóan terjesztik, a zsidók szenvedéseit minden más nép kálváriájánál „egyedibbnek” mutatják be, és bűntudatot igyekeznek kelteni bennünk is. A gond ott van, hogy az Izrael állam legitimitását alátámasztó, a zsidók bírálhatatlanságát és uralkodó szerepét biztosító – mindamellett még jelentős kárpótlási pénzeket is fialó – holokauszt-történet számos részlete egész egyszerűen nem fedi a valóságot. Természetesen a holokauszt-mítosz nem minden eleme kitaláció, mivel a deportálások megtörténtek, a munkatáborok léteztek, és egészen bizonyos az is, hogy sok zsidó (a pontos szám éppen a holokausztos mítoszgyártás következtében nem tudható) vesztette életét a háborús cselekmények, a járványok, és a német hadsereg valamint szövetségesei – elsősorban partizánellenes célokat szolgáló – megtorló akcióinak következtében. Az igazság és a hazugság elegyéből előállított, és az örökös alávetettségünket biztosítani hivatott mítosz elleni küzdelem nem merülhet ki abban, hogy kimondjuk: elegünk van belőle, nincs közünk hozzá, és másoknak is vannak (ráadásul kevesebb mitikus elemmel teletűzdelt) hasonlóan tragikus történeteik. Anélkül, hogy túlzásokba esnénk (vagyis kétségbe vonnánk olyasmit, amelyre egyértelmű bizonyítékok vannak), rá kell mutatnunk a már lelepleződött hazugságokra, az egyelőre nem tisztázott kérdésekben pedig a szabad történelmi vizsgálódás és a vita jogát kell követelnünk.

Akkor miről akarsz még beszélni zsidó. Olvasd csak ezt el!

VIDEÓ: “Elfogadhatatlan Izrael léte, imádkozunk megszűnéséért” – interjú egy anticionista rabbival
MEGOSZTÁS: Facebook Twitter Google+ Email
A cionizmus egy hazugságon alapuló politikai mozgalom, de mindezt vallási köntösbe öltöztetik, hogy megfélemlítsenek másokat – mondja a Neturei Karta szóvivője.

2016. 01. 21. 16:30
•
• 9
• 14
Nem is volt holokauszt! – mondta a kis számú hallgatóságnak 2012-ben egy férfi egy Horthy-megemlékezésen. Fantasztikus indokot talált, Kertész Imre könyvéből merített. A bíróság nem értékelte az intertextualitást.
A Pesti Központi Kerületi Bíróság bűnösnek mondott ki csütörtökön egy férfit a nemzetiszocialista vagy kommunista rendszerek bűnei nyilvános tagadásában, és három évre próbára bocsátotta – közölte a Fővárosi Törvényszék az MTI-vel.
A vádlott 2012. június 17-én, Budapesten, az 56-osok terén a Horthy Miklós Tisztelői Baráti Kör által a Horthy Miklós kormányzó becsületéért címmel meghirdetett demonstráción a szervezők felkérésére nyitóbeszédet mondott. Összefüggő szövegkörnyezetből kiragadott idézeteket olvasott fel Kertész Imre Sorstalanság című művéből, amivel azt akarta bizonyítani, hogy nem volt holokauszt.
Az általa kiragadott idézetek konklúziójaként az 50-70 tagú hallgatóság előtt emelt hangon többször kijelentette, hogy
Idézem Kertész Imrét: Nem volt Holokauszt, ismétlem nem volt Holokauszt!
Mindezek alapján a Budapesti XIV. és XVI. kerületi Ügyészség a férfit a nemzetiszocialista vagy kommunista rendszerek bűnei nyilvános tagadása bűntettével vádolta, és felfüggesztett szabadságvesztés kiszabását kérte a bíróságtól. A vádlott beismerő vallomást tett, valamint a bíróság megtekintette a demonstráció nyitóbeszédéről készült videót is.
A bíró az ítélet szóbeli indoklásában elmondta, hogy a vádlott gyűlöletkeltésre, uszításra alkalmas magatartást tanúsított, mindemellett az orvosszakértői vélemény kimondta, hogy a bűncselekmény elkövetésekor enyhe fokban korlátozott volt tette következményeinek felismerésében. Az ítélet nem jogerős, a vádlott védője felmentésért fellebbezett.

Lenin-Trockij holokauszt
Lenin-Trockij holokauszt a Vörös holokauszt része, mely 1917-től folyt 1924-ig, Lenin haláláig. közel 13 millió áldozata volt[1] Keresztényeket végeztek ki, és szinte minden hatalmi pozíció zsidó kézbe került ez alatt az időszak alatt.[2] A Vörös hadsereg alapítója Trotzki✡ volt, az állam vezetője Lenin✡. A legismertebb áldozatok II. Miklós cár és családja [3]. A holokauszt nagy részének jelszava az osztályharc volt, zsidó kitalálmány, melynek célja a népirtás zsidó érdekek keresztülviteléért, A legtöbb vezető zsidó képzett, középosztálybeli figura volt.
Tartalomjegyzék
[elrejtés]
• 1 Szándékos eljárás
• 2 A Romanov család meggyilkolása
• 3 Multimedia
• 4 Galéria
• 5 Utalások
o 5.1 Lábjegyzetek
o 5.2 Könyvek
Szándékos eljárás
„ A 100 milliós Szovjet-orosz lakosságból 90 milliót kell megtartanunk. A többiről nincs mit mondanunk. Meg kell semmisíteni őket. —Grigorij Zinovjev✡, “Pétervár”, 1918 szeptember.
”

A Romanov család meggyilkolása
Az elhatározás nem volt sürgős, de szükséges. Megmutatta a világnak, hogy elszántan folytatjuk a harcot, semmi sem állít meg bennünket. A cári család halálára nemcsak azért volt szükség, hogy megrémítsük és elbátortalanítsuk az ellenzéket, hanem hogy megmutassuk, hogy vagy győzünk, vagy mindent romba döntünk — Trotzki✡ Trotzki naplója, 1935

2015. február 25., 06:56
A kommunista-szocialista pártállamok erőszakszervezetei a vezető kommunista-szocialista pártok vezetőinek tervei és parancsai alapján üldözték mindazokat, akik ellenálltak az emberi természettel szemben kitalált ateista-kommunista-szocialista ideológiának. Megsemmisítésre ítélték mindazokat, akik nem fogadták el a perverz kommunista elméleteket, mást gondoltak a buta kommunista értékekről, megkérdőjelezték a kommunista komisszárok, politikai tisztek, párttitkárok borgőzös, buta és idétlen hazugságait, rámutattak a kommunisták bűneire, visszaéléseire.
Világviszonylatban 100 millió ember halálát okozta a vörös démon, a kommunista-szocialista eszme jegyében elkövetett gyilkosságok, kínzások, deportálások összessége.

Vörös holokauszt

A Waffen-SS plakátja illusztrálja a harcot a vörös gyilkosok ellen
A Vörös holokauszt a nemzetközi bolsevizmus, más szóval szocializmus bűneinek leírása. A vörös terror a világ különféle országaiban különféle holokausztok okozója volt. Az elsők egyike a Lenin-Trockij holokauszt, ezt követte Lázár Kaganovics Holodomora, majd a Mao féle Nagy kínai éhínség és a Pol Pot féle gyilkosságsorozat, melyek a legismertebbek közé tartoznak. A kommunizmus fekete könyve szerint a XX. században a bolsevizmus nevű zsidó őrület legalább 100 millió áldozatot szedett.
A bűntetteket szörnyű ideológiák összeeszkábálása előzte meg: Marx Károly kommunista manifesztuma, majd Lenin és Trockij elméleti és gyakorlati tombolása. Miután a 19. században zsidók kisajátították a szocialista mozgalmat, ők alkották meg a gyilkos nemzetközi szocializmust. Az áldozatok nagy része europid és mongoloid, de minden faj szenvedett a szörnyűségek alatt. A bolsevista vallásüldözés főként keresztények, buddhisták és mohamedánok ellen irányul.
A vörös holokauszt gyilkolási módszerei:
• mesterséges éhínség
• bolsevista háborúk, pl. Afganisztánban
• emberek lelövése
• Halálra kínzás
• Haláltáborok
Az abortuszokat is támogatták eleinte, de később ezt a támogatást csökkentették, hogy legyen ágyútöltelékük.
A halálipar a bolsevizmus alapvető része. Állítása szerint az “osztályharc” ezt szükségessé teszi, és a burzsoázia ellen irányul. Valójában a komisszárok nagy része polgári eredetű volt, míg a kivégzettek nagy többsége egyszerű munkás és paraszt volt. A harc a nemzet vezető elméi ellen is irányult, a nemzeti politikusok, nemesek, katonák, vallási vezetők, üzletemberek és nemzeti irányultságú művészek és értelmiségek ellen. Ténylegesen mindenki ellen, aki nem zsidó-bolsevista.
Lenin-Trockij holokauszt
Lenin-Trockij holokauszt a Vörös holokauszt része, mely 1917-től folyt 1924-ig, Lenin haláláig. közel 13 millió áldozata volt[1] Keresztényeket végeztek ki, és szinte minden hatalmi pozíció zsidó kézbe került ez alatt az időszak alatt.[2] A Vörös hadsereg alapítója Trotzki✡ volt, az állam vezetője Lenin✡. A legismertebb áldozatok II. Miklós cár és családja [3]. A holokauszt nagy részének jelszava az osztályharc volt, zsidó kitalálmány, melynek célja a népirtás zsidó érdekek keresztülviteléért, A legtöbb vezető zsidó képzett, középosztálybeli figura volt.
Tartalomjegyzék
[elrejtés]
• 1 Szándékos eljárás
• 2 A Romanov család meggyilkolása
• 3 Multimedia
• 4 Galéria
• 5 Utalások
o 5.1 Lábjegyzetek
o 5.2 Könyvek
Szándékos eljárás
„ A 100 milliós Szovjet-orosz lakosságból 90 milliót kell megtartanunk. A többiről nincs mit mondanunk. Meg kell semmisíteni őket. —Grigorij Zinovjev✡, “Pétervár”, 1918 szeptember.
”

Némettelenítés: Az elhallgatott népirtás a háború után
MEGOSZTÁS Facebook Twitter Google+ Email
Közvetlenül a II. világháború után Lengyelországban 277 börtönben és 1255 kommunista koncentrációs táborban több mint 200 ezer német származású polgári személyt gyűjtöttek össze.
Sztálin írásos parancsára a haláltáborok vezetőit szándékosan bosszúszomjas zsidók közül válogatták, akik éheztetéssel, kínzásokkal és szadista kegyetlenséggel közel 100 ezer német származású civilnek, többségében nőknek és gyerekeknek az életét oltották ki.
A háborút Moszkvában átvészelt, és a szovjet fővárosból hazaküldött lengyelországi születésű zsidó kommunisták Varsóban is nekiláttak a parancs végrehajtásának.
Sztálin marsall, a Szovjetunió kommunista pártjának főtitkára és a Vörös Hadsereg főparancsnoka 1945 novemberében a Közép- és Kelet- Európát megszálló szovjet csapatok egyik első és legfontosabb feladatának azt jelölte meg, hogy népnevelési célból gyűjtsék össze és deportálják Németországba a megszállt területeken élő német származású polgári lakosságot. Haladéktalanul felállították az Állambiztonsági Hivatalt (Office of State Security) aminek az élére – Sztálin külön utasítására – a zsidó származású Jacob Bermant nevezték ki. Berman a hivatalhoz tartozó alosztályok, börtönök és koncentrációs táborok élére kivétel nélkül zsidókat állított, így a szovjetek biztosak lehettek abban, hogy megvan bennük a feladat végrehajtásához szükséges bosszúállási vágy.
A szovjetek által megkövetelt bosszúhadjárat azonnal beindult: a Jacob Berman vezette ÁBH emberei a Lambinowice (német neve Lambsdorf) melletti átnevelő táborból fiatal német nőket és lányokat mezítláb hajtottak ki a városka határában levő szántóföldre, ahol korábban több mint 500, a háború alatt kivégzett lengyelt temettek el. A nőket arra kényszerítették, hogy a mész nélkül sebtében elhantolt holttesteket kiássák, melléjük feküdjenek és csókolgassák a már régen oszlásnak indult hullákat. A táborba visszahurcolt lányok és asszonyok közül rengetegen meghaltak a pár nap múlva kitört tífuszjárványban.
Jacob Berman, a Swietochlowice nevű felső-sziléziai kisváros (német neve Schwientochlowitz) mellett létrehozott kommunista koncentrációs tábor parancsnokának Shlomo Morelt, egy 26 éves zsidó partizánt nevezett ki, akinek szülei és rokonai állítólag Auschwitzban pusztultak el.
A swietochlowice-i táborba az első, német származású polgári személyekkel teli vasúti vagonok érkezése után este 10 óra körül Solomon Morel besétált az egyik barakkba és pálcájával a csizmás lábát verve közölte a rabokkal: “Engem Morelnek hívnak és zsidó vagyok. Az egész családomat kiirtottátok Auschwitzban. Ott megesküdtem, ha élve kikerülök, mindent visszaadok nektek: a mai naptól kezdődően megfizettek azért, amit csináltatok”.
A lambsdorfi történet és a fenti idézet egy zsidó származású amerikai történész professzor több európai országban végzett hétévi kutatómunkájával és kétszáz túlélő szóban és írásban tett vallomásának felhasználásával készült könyvéből való. A már elhunyt John Sack sok nehézség után 1993-ban tudta megjelentetni a Szemet szemért: elhallgatott történetek a zsidók által a németek ellen 1945-ben elkövetett bosszúhadjáratról című könyvét.
A könyv Wrath of Solomon (Solomon bosszúja) nevű fejezete hosszan részletezi a túlélők visszaemlékezéseit Shlomo Morel kegyetlenkedéseire:
“Az őrök kisméretű kutyaházakba kényszerítettek a nőket és a gyerekeket és megparancsolták nekik, hogy ugassanak, és aki nem ugatott elég hangosan, vagy engedély nélkül abbahagyta, azt ott helyben eszméletlenre vagy agyonverték. Megparancsolták az embereknek, hogy a földön hason fekvő társaiknak a gerincére ugorjanak, az egymás elleni bokszmeccseken addig kellett két németnek egymás véres orrát verni, amíg az őrök megunták, és az is előfordult, hogy a sok ütéstől az egyik fogolynak kiesett az üvegszeme. Rendszeresen a többi női fogoly szeme láttára tucatjával erőszakolták meg a német nőket, a zsidó őrök előtte hosszú sorba állva vártak a sorukra. Egy 14 éves fiúnak a szőke haját benzinnel leöntötték és meggyújtották, a fiú életben maradt, de megőrült a fájdalomtól, és utána az egész életét egy zárt intézetben élte le. Az őrök arra idomították a kutyákat, hogy a kikötözött öregembereknek és kisfiúknak rohanva széttépjék a nemi szervüket.”
Ezeken az eseményeken Shlomo Morel személyesen vett részt, és vezette a tábor foglyainak kínzását. Az irányítása alatt állt koncentrációs tábor lakóinak több mint 80 százaléka nem élte túl a szadista embertelenségeket.
A II. világháború után a zsidó nép kárpótlásáról folyó, és soha véget nem érő tárgyalások során a nyugatnémet kormány készíttetett egy felmérést az 1945 májusi kapituláció után a német polgári lakosság ellen elkövetett atrocitásokról. A kormány elé terjesztett, és sokáig titokban tartott dokumentum szerint a német nép kollektív megbüntetése nevében a szovjet megszállás alá került országokban 200-250 ezer német származású polgári személyt hurcoltak koncentrációs táborokba, ahol mintegy 70-80 ezer ártatlan polgári lakos pusztult el.
Európában az 1940-es évek közepétől zajlott le az emberiség történelmének legnagyobb etnikai tisztogatása: Lengyelországból, Csehszlovákiából, Romániából és Jugoszlávia területéről tizenhat millió német származású polgári lakost telepítettek ki (a forrás nem említi Magyarországot). Lengyelországból főleg a sziléziai területekről ötmillió embernek kellett távozni úgy, hogy a fejenként egy bőrönd bepakolására sok helyen még öt percet sem hagytak.
Shlomo Morel a háború után a kommunisták vezette Lengyel Népköztársaságban maradt, ahonnan 1994-ben a biztos menedéket nyújtó Izraelbe távozott. 1998 decemberében a katowicei állami ügyészség nemzetközi elfogatóparancsot adott ki ellene és kérte Izraelt, hogy 1600 rendbeli gyilkosságban való részvétel miatt adják ki Lengyelországnak. Az izraeli hatóságok elévülésre hivatkozva megtagadták a kérést. Az Interpol értesítette a zsidó állam kormányát, hogy ha Morel kilép Izrael állam területéről, akkor a lengyel kérésre elrendelt nemzetközi elfogatóparancs értelmében letartóztatják és átadják a varsói kormánynak.
Eva Kok, a katowicei ügyészség vezetője újabb tanúvallomásokat és bizonyítékokat csatolt a meglévő Shlomo Morel kiadatását követelő iratokhoz. Most már a gyilkosságok mellett a nemzetközileg elfogadott, Izrael által is aláírt törvények értelmében elévülhetetlen “emberiség elleni bűntettekkel” is kiegészítette a kiadatási kérelmét, amit a lengyel külügyminisztérium diplomáciai úton ismét eljuttatott Izraelbe. Az izraeli hatóságok és az izraeli igazságügyi minisztérium még 2005 júliusában is elutasította a tömeggyilkos Morel kiadatását követelő sorozatos lengyel kérelmeket, mialatt a zsidó lobbi képviselői 90-100 éves német, magyar, olasz és ukrán aggastyánokra vadásztak, majd citálták őket bíróság elé, hogy a zsidók holokausztjával kapcsolatos médiafigyelmet továbbra is szinten tartsák.
A zsidó tömeggyilkos Morel ágyban, párnák között bekövetkezett haláláig kiváló anyagi körülmények között élt Tel Avivban, a Simon Wiesenthal Center fejvadászai és Efraim Zuroff soha nem keresték, a nyugdíját a zsidó államtól kapta és az izraeli titkosszolgálat 24 órás védelme alatt állt. Lelke sok ezer ember átkától kísérve 2007. február 17-én szállt le a pokolba.

Orbán Viktor mocskos zsidó-cigány. Az anyja zsidó kurva volt, metszett faszokat kapkodott magába. Olyan geci mint minden zsidó, azért lop és csal a piszok.

Francia gazdasági lap Orbán zsidó származásáról
2013. augusztus 24. szombat, 21:45 |

A francia Les Échos lap magyarországi riportjában az áll: a miniszterelnök zsidó származású magyarnak vallja magát. A gazdasági újság Orbán antikommunista harcáról, centrális erőtér elméletéről és autoriter, ellentmondást nem tűrő gondolkodásáról is ír.

A Les Échos című francia gazdasági napilap Magyarországról szóló riportja nagyrészt Orbán Viktor pályafutását és politizálását elemzi az 1989-es kezdetektől napjainkig. Az újság óv a Magyarországot érintő túlzó bírálatoktól, a diktatúrákhoz való hasonlítástól. A lap mint demokráciáért küzdő, volt oxfordi hallgatót mutatja be Orbán Viktort, aki számára harcedzett politikusként minden eszköz megengedett. Macchiavellisztikus, autoriter és ambiciózus, nem visel el az övétől eltérő véleményeket. A Les Échos szól a magyar jobboldal vezetőjének posztkommunizmussal szembeni küzdelméről is, majd kitér Orbán centrális erőtérről alkotott elméletére. A Les Échos szerint a hazafias magyar kormányfő gaullistának nevezi magát, aki kiáll a határon túliak mellett, de egyáltalán nem akarja újraéleszteni az extrém nacionalizmust, rasszizmust és antiszemitizmust.
„Az antiszemitizmus antidemokratikus és elfogadhatatlan. Zsidó származású magyar vagyok. De nincs kettős identitásom. Magyar az identitásom, és nincs problémám azzal, hogy zsidó vagyok. Soha nem tagadtam, és az apám megütött volna, ha így teszek” – állította Orbán Viktor a Les Échos szerint. A lap szerint Orbán Viktor most a középosztály megerősítésére törekszik, hogy ezzel megakadályozza a radikalizmus előretörését.