Színes papírból ragasztjuk a díszeket mi hárman: a lányok. Beszélgetünk, közben karikába karikát öltünk, ragasztózunk, tekeredik alattunk a földön a papírlánc. A boltokban már több hete lehet kapni girlandokat, izzósort, gyümölcsöt formázó füzért.
A szuka készítése nem egyszerű, akkor sem, ha előregyártott elemekből összerakhatót választ az építő. Izzasztó elfoglaltság, általában ilyenkor errefelé még nyári meleg van. A mi sátrunk minden évben másmilyen, idén a lányok ágyához talált lécek bőséges maradékából épül a váz.
A munkálatok kezdetekor még mindannyian együtt tüsténkedünk, hordjuk a lehetséges anyagokat a kert megfelelő részébe. Gergő irányítja a munkálatokat, törődik a statikával, a segédek pedig lelkesen dolgoznak. A legnagyobb fúrni tanul, a legkisebb csavarozási tudományát fitogtatja, a nagylány messzebbről méregeti, mikor egyenes, a kisebbik fiú épp búcsúzik, mert zenélni viszik. Én a mostani stádiumban létratartásban vagyok erős, amíg ugyanis a tetőhöz nem rögzül a váz, nekem nem teljesen világos, mi hova és miért kerül. Fejben ilyenkor persze már az oldalfalakon gondolkozom, textíliában nincs hiány, köszönhetően az egykori féléves indiai kiruccanásunknak. Az anyagok azóta már mindenféle funkciót betöltöttek különböző lakásainkban, leggyakrabban falvédőként, függönyként, terítőként használtuk őket.
A kész váz stabilan áll, lehet fércelni az anyagokat, jöhetnek a rajzszögek és szögek a rögzítéshez, közben a legnagyobb pálmaágat fűrészel a kert másik oldalán. A díszeket a nagylány aggatja, székre áll, húzza, vonja a színes láncot, rögzíti, ahogy kell, a legkisebb gondosan előásta az indiai papírdíszeket is, kis csillagok, nagy lampion, ezeket én kötöm föl. Gergő segít a legnagyobbnak a váz tetejére emelni a pálmaágakat, szerelik a világítást, leterítik a mintás szőnyeget, amit egy városi kirándulás alkalmával találtunk évekkel ezelőtt.
Van, aki karácsonyfát állít, van, aki meg sátrat, vonok párhuzamot. A boltokban kapható, ezüstösen csillogó díszek és a színes izzósorok pontos másai az odaát télen kaphatóknak, és valljuk be, az építéssel járó apró súrlódások és hevesebb konfliktusok is erősen hasonlítanak a karácsonyfa körül kialakulókra.
A szukot egy hete alatt a sátorban eszünk, itt vendégeljük meg a hozzánk érkezőket, és boldogan utazunk mi is szukanézőbe a barátainkhoz. Ez a hét jelenti számomra a nyár végét, nemsokára leesik majd az első eső, ideje előkészíteni a kertet a téli vetésre. Ilyenkor szoktam felásni az ágyásokat, amiben mostanra csak a bazsalikomok és a padlizsánok himbálóznak a gyenge szélben. Elmúlt a dinnyével, paradicsommal, uborkával, seszekkel, fügével, szőlővel édesen terhes nyár, már lelegeltünk minden gránátalmát. Biztatóan sárgállanak a narancsok és citromok, hirdetve, hogy a tél is jó, a tél is szép. Zölden sarjad a fű a frissen felásott, kövektől megtisztított részen, meghódítottam újabb pár négyzetmétert a rám bízott kertben.
Mióta Izraelben élek, városi lányból vidéki lettem. Körül vagyok véve növényekkel, nem tudok nem gondolni a sátoros ünnep alkalmával előtérbe helyezettekre: etrogra, pálmaágra, mirtuszra, fűzfavesszőre. A növények négy embertípust jelképeznek, Raj Tamás írta valahol, számomra emészthetően magyarázva azokat: van, akinek tudása van és segíteni is képes; van, aki segít, pedig tudása nincsen; van, akinek tudása van, de adni nem adja; és van, aki tudásnak és segítésnek is híján van, ezeknek közösen kell a hagyomány szerint egyszerre jelen lenniük.
Nálunk a családban, úgy tűnik, vannak hiányosságok, jegyzem meg a nem létező bajuszom alatt boldogan, hiszen mindenki segít, mikor kiderül, hogy elfelejtettem pékárut venni. Dagad a tészta, keverem, gyúrom a másikat is, állnak a segédek tettre készen. Tudják, hogyan tekerjék föl a vajas kifli kiszabott háromszögeit, és a kakaós csiga is szépen alakul a kezeik alatt. Magyaros reggeli, gondolom boldogan.
Pettik Ági
Mentálhigiénés szakember, blogger, Jeruzsálem
