Sietnünk kell, rám csörgött a barátnőm, a Tapuah kereszteződésben a tervezettnél fél órával előbbre hozták a találkát. Izgalmas napnak ígérkezik, nem tudtam nemet mondani, amikor előző este rákérdezett, hogy nem lennék-e segítségére kameracipelésben, itt-ott filmezésben az újságíróknak szervezett úton a szamaritánusoknál.
Aztán egyszer csak már benn ültünk a bogárka forma kis kék autóban, és én kormányoztam. A Waze vezetett utunkon, be zöldhatáron át, végig kies hegyeken, túl ellenőrzőpontokon. De alig láttam az utat, mert meg kellett osztanom figyelmemet a GPS utasításai és az optimális sebességváltás közt, mely reményeink szerint felturbózva autónkat, majd ledolgozhatóvá teszi azt a hat perces késést, amellyel útnak indultunk.
“Kétszáz, száz, ötven méter, és itt fordulás!” – vágott halkan szavunkba angolul és szenvtelen jó modorral a Waze, de már későn, és mi szinte fékezés nélkül száguldottunk tovább a kanyargós hegyi úton Ciszjordánia közepén, Szamáriában, és reményünk se volt biztonságos megfordulásra. A gép is belátta ezt, és kis tanácstalan cserregés után lelkesen új tervvel állt elő, mely csak egy perccel módosította érkezésünket. Az új útvonal még az előzőnél is keskenyebb út volt, s számunkra kifejezetten veszélyes lehet, úgyhogy rövidhírek gyártásával szórakoztattuk magunkat. „Két családanya az elvétett golyók által szétlőtt autójukból csodával határos módon megmenekült, de a palesztin fegyveresek, mint az indiánok, a nyomukban.” A feltáruló vádik ormai festői hátteret biztosítottak képzeletünk játékának, ahol a végén persze győzelmesen vagy sem, élve vagy holtan, de az újságok címoldalára kerültünk.
Ebben a víg, de morbid hangulatban kanyarodtunk be a Tapuah kereszteződésben felállított katonai őrtorony elé, ahol a katonalány tanácsára kocsinkban ülve vártuk be az újságírók buszát. Mondta, jobban örül, ha nem csak úgy álldogálunk Isten szabad ege alatt egy útelágazásnál, s másnap egy éppen ott történt késes merénylet-kísérlet, s egy lelőtt 19 éves lány bizonyította: igaza volt.
A buszon színes társaság, kínai, olasz, soknemzetiségű gárda. Közös utunk alig tartott fél órát, és máris megérkeztünk a szamaritánusok falujába, hol vendéglátónk tradicionális fejfedővel, hosszú kaftánban fogadott bennünket. Bemutatkozott, hogy ő a szamaritánus múzeum igazgatója, s egyben a közösség főpapjának az öccse is.
Hosszúkás arcát fürkésztem. Nyílt, szimpatikus ember. Magas és már nem fiatal, de ruganyos és energetikus. “Én vagyok minden nevek tudója” – mondja.“ Én vagyok az egyedüli, ki minden név jelentését ismerem, legyen az Arafat vagy akármi” – ismétli.
És agyamban azonnal megszólalnak a kis kétkedő hangok, hogy honnét is lehet oly biztos saját egyedüliségében ez az ember? “Én a százharminchatodik generáció vagyok Ádám óta, míg bátyám, a vallási vezetőnk a százharmincharmadik.” Hol héber, hol arab nyelvű szavait angolul visszhangozza kísérőnk. “Csak Mózes öt könyvét fogadjuk el. Míg a zsidó nép jó részét a babiloniak fogságba vetették, addig mi itt maradtunk, és nem fogadtuk el az onnan visszatérők új könyveit. Ezért hívnak minket somróniaknak a lismor szóból, mint a régi tradíció őrzőit” – magyarázza.
A kopár falakon megelevenedtek a tárlók, a régi, a föníciai első írásjegyekre emlékeztető betűk. “Írásjegyeinkben is a régi formát őrizzük, minden egyes betű egy testrész. A sin fektetett hármasa a fogaink, az áin halformája a szemünk, a hosszúkás júd a jadaim, a kezünk, a szameh: szfataim, a szánk, rés: regláim, a lábunk.” És tőlem egy méterre látom Mózes öt könyvét ezekkel a régi betűkkel írva. Egy ősi tóratekercs, s gyanakvásom felolvadt, lelkesen baktattam utána.
Ha héberül beszélt, értettem, ha arabul, akkor fordították. Egy mondaton belül is váltogatta – melyik szó hogyan állt a szájára –, úgyhogy nagyon oda kellett figyelni. Ma már csak hétszáz lelket számlál e kis nép, amelynek a nevét egy egész országrész, Somrón, Ciszjordánia északi része viseli. Hármas állampolgárokként mind Jordániában, mind a Palesztin Hatóságban, mind az izraeli választásokon rendelkeznek választójoggal. Két kísérőnk közül az egyik egy jeruzsálemi palesztin lány. Megkérdem tőle, hogy miként mondják az arabok Szamáriát, héberül Somrónt. Kiejti, és nagyon hasonlatosan hangzik a héberhez, ők is azt vehették át – számomra nem kérdéses az elsőbbség, bár mi értelme ezt kutatni.
A múzeumból áttessékeltek a főpap házába, ahol a nappaliban egy gyönyörűséges színes gyümölcsökből és terményekből fűzött hatalmas kompozíció lógott, hatszáz kiló gyümölcs felhasználásával. Szukoti sátor, melyet a zsidó hagyományokkal szemben nem kint, hanem bent építenek fel. Ez az általam valaha látott legszebb szukoti sátor. Az öreg kohen hagadol nyolcvan felett jár, de testvéréhez hasonlatosan egyenes tartású, jó kondícióban lévő ember. “Mi modernek is vagyunk” – folytatja a fiatalabb testvér. ”Mindegyikünk lakásában ott az internet, az okostelefonok. Gyermekeink egyetemeken tanulnak, de senki nem költözik el, mert mindannyian elkötelezettjei vagyunk kis népünk fennmaradásának.”
Hiszen ők a kulcs, gondolom, ha nem is értem, minek a kulcsai. Ők a kulcs, olvasom este a Google-on is, de más kontextusban. Próbálok rájönni, minek a kulcsai, a megértés kulcsai talán? Keserű aktualitásként válaszként az UNESCO kinyilatkoztatására, mely egyes arab országok nyomására, de svéd, orosz támogatással, illetve mások hallgatólagos távolmaradásával elvitatja a zsidók és így logikusan a kereszténység közel-keleti gyökereit, múltját?
Ha valakiben esetleg kétség merülne fel, nem kell a földben keresgélni régészeti leletekkel a bizonyosságot, hogy itt éltek-e a zsidók. Elég, ha meglátogatja a szamaritánusokat, mert ha nem is ők “a nevek egyetlen tudói”, de mindenképp egyedülálló nép, mely majd háromezer éven át képes volt megtartani ugyanazt a földet, és sajátos vallását. Tök mindegy, hogy vajh perzsák-e az őseik, vagy a visszatérő zsidók itt maradt rokonai, hiszen különleges zsidóságuk mellett oly rég kitartva azóta is itt élnek, s ez maga a bizonyíték.
Ismét buszra szállunk, a szamaritánusok legszentebb helyére, a Gerizim-hegyre tartunk. A táj kitárul, drámai kopársága felett az őszies lágy kékség, széllel, nappal. A köves dombokról körbenézünk. Az ott Nablusz, és amott egy menekülttábor. Az a görög templomszerű, körbe rendezett park pedig egy palesztin milliárdos palotája.
Ez itt a Gerizim-hegy, ahol hitük szerint Ábrahám feláldozni készült Izsákot, és ahová majd megérkezik a megváltó. A bibliai korban két részre szakadt ország fővárosa itt volt Shemben, vagyis Nabluszban. Nem voltak képesek eljutni az akkor ellenséges Júdeába, kinevezték hát saját hegyüket a szent hegynek – gondolom.
Hozzácsapódunk egy turistacsoporthoz. A huszonéves, csinos, Itamárban lakó telepes lány angolul és héberül beszél. A hírekből tudom, hogy ott alig két éve egy egész családdal, három gyerekkel és két szülőjével végzett egy palesztin merénylő. A lány a zsidó gyökerekről beszél. Szőke haját fújja a szél, termete, vonásai angolszász felmenőket sejtetnek. Nem bírom hallgatni, mert érzem, hogy egyre feszültebb leszek. Haragszom a telepesekre a hegytetőkön, haragszom az UNESCO-ra, s a palesztinokra is, akik igazukat hazugsággal igyekeznek hitelesíteni. Haragszom, mint Isten a népére, tehetetlenül, pedig messze nem vagyok mindenható, az időnek csak kis pillanata jutott nekem, s oly kis pontja vagyok e hatalmas térségnek.
Elhagyva a telepes lány és telepes-turisták magabiztos csoportját, a régi falakon belül egy bizánci templom kör alakú romjai következnek, látszik, hogy hajdanvolt nagy építmény maradványai. A romok közt, egy távoli sarokban egy épen álló kisebb épület, Szaladin mecsetje látszik. Szaladin korához képest meglepően emberséges uralkodó és hadvezér volt, miután visszafoglalta Jeruzsálemet a keresztesektől, szabad elvonulást engedélyezett a város különböző vallású lakosainak, az azt védő lovagoknak és királynőjüknek. Mecsete a bizánci templomon kívül épült, annak hatalmas mérete mellett szerényen meghúzza magát. Melegen, simogatón gondolok Szaladin emberséges bölcsességére.
Nem maradt más az útból, mint a búcsú, búcsú az igazsághoz vezető ajtót nyitó kulccsal. Az én egyszerre hatalmas meg kicsiny igazságoméval.
Festőművész
