Érdekfeszítő volt figyelemmel kísérni a vitát. Csak úgy záporoztak a talmudi idézetek, jiddis beszólásokkal fűszerezve, amiken aztán jókat derültek.
Napokon keresztül építettük a jesiva három-négyszáz ember befogadására képes ünnepi sátrát. Rengeteg új faanyagot kellett festeni, fúrni, összekapcsolni, méghozzá a híres Chazon Is1 útmutatása alapján, amely szerint a szükének2 fémtárgyak nélkül kell felépülnie, mivel a fém tame, vagyis rituálisan tisztátalan lehet. Amosz, a gondnok végül mégis úgy döntött, hogy néhány toldást fémcsavarral is megerősít, mondván, hogy a sátor már a fából készült szögekkel is megáll tisztán, a fémcsavarok csak plusz biztosítást jelentenek. Jöttek is aztán a bócherek, és az udvarra néző szobák ablakaiból is folyamatosan kérdezgették: “Mi van Chazon Issel?” A gondnok válasza általában megnyugtatta őket. Némelyek azonban úgy gondolták, hogy ha a sátor tisztán megáll, akkor minek a fémcsavar? Csak nem azért, hogy ha jön a szél, akkor ne dőljön össze? Ezek szerint mégis a taménak lesz köszönhető, ha állva marad?
Másnap reggel a jesiva főrabbija elé került az ügy, amikor kijött az udvarba szemlét tartani. Amosz elkezdte előadni teóriáját, amit szinte végig se hallgatva, már döntött is: „politi”, azaz, ha csak úgymond “politikai okokból” használunk fémcsavarokat, akkor rendben van. Ezzel annyiban is maradt a dolog, még ha kicsit felületesnek tűnt is a probléma mérlegelése. Mintha ez a Chazon Is dolog nem lett volna túlságosan szívügye a főnöknek, és az időközben hozzácsatlakozó őszöreg rabbibácsinak és társainak sem, akik egyébként is sokkal fontosabb kérdés megválaszolására gyűltek össze. Nevezetesen, hogy hol is húzódjanak a sátor határai. Erre ugyan egy kicsit hamarabb is sort keríthettek volna, ugyanis már állt az egésznek a váza, de végül is ez lényegtelennek bizonyult. Elég sokáig, tán félóránál is többet tanácskoztak. Velük volt egy középkorú és egy nagyon fiatal rabbi is, aki valamivel kivívhatta a tanácskozásba való beleszólás jogát, amellyel hangos fűtöttséggel, lelkesen élt is.
Érdekfeszítő volt figyelemmel kísérni a vitát. Csak úgy záporoztak a talmudi idézetek, jiddis beszólásokkal fűszerezve, amiken aztán jókat derültek. Sajnos elég keveset értettem a heves gesztusokkal kísért ivrit-jiddis-arám szózuhatagból. Oda is fordultam Amoszhoz, mondván, kár, hogy nem tudom pontosan követni a vita menetét, mire a szemembe nézve, cinkos mosollyal közölte, hogy sebaj, ő sem, és nevetve megrázta a kezem. A végén az öreg makacsul állított valamit, amivel a főrabbi – maga is hetven körül – nem értett egyet, s mivel az idősebb nem tudta megmondani, hogy hol van megírva az, amit állít, véget vetett a vitának. Szerencsére nem kellett lebontanunk semmit.
Pedagógus, tanár Jeruzsálemben, az Izraelinfo állandó szerzője
