hétfő délután
a világ legcsodálatosabb időjárása volt
ezen a jeruzsálem melletti hegyen
szombaton ért véget a tél
és hétfőn mindjárt meg is kezdődött
a tavasz
nem fog sokáig tartani
csak néhány nap
van olyan év
amikor teljesen ki is marad
csak tél van
meg nyár
de idén
amikor olyan nagyon hosszú volt a tél
kijár néhány tavaszi nap a dolgozónak
mielőtt beindul a féléves nyár
ezért is olyan becses
ez az egy-két nap
amikor már nem esik az eső
és már nem fúj a fagyos szél
de még a nap sem égeti a bőrt
barukh a hegyoldalban
töltötte a délutánt
langyos napsugarak között
édes virágillatba
és madárcsicsergésbe burkolózva
feje körül boldog dongókkal
dolgozott
néhány órát
az erdőszéli faasztalnál
aztán összeszedelőzködött
és elindult a rami levibe
hogy bevásároljon a családnak
de nem az utca felé
vette az irányt
ahogy szokta
hanem körben
az egész hegyet megkerülve …
közben felhívta sosanát …
ahogy a földúton sétált
telefonnal a kezében
sosana kihangosított hangját hallgatva
a szeme sarkából
mozgásra lett figyelmes
beszélgetés közben
a mozgás irányába pillantott
ösztönösen
fel sem fogva
hogy mit lát
fel sem fogva
hogy három nagytestű kutya
bukkant fel a kanyarban
póráz nélkül
szabadon engedve
a hegyoldal kedvelt kutyasétáltató hely
a földút
ami megkerüli a hegyet
körülbelül húsz perc séta
oda-vissza negyven
népszerű útvonal
a nagyobb testű kutyák
gazdái körében
barukh tudta ezt
sem ő
sem az idegrendszere
nem lepődött meg
a három nagytestű kutya láttán
a meglepő inkább az volt
ahogy barukh ösztönei
reagáltak a kutyákra
az ösztönöknek
több rétegéről
van itt szó
ugyanis
először is
van egy otthonról hozott
mondjuk így
genetikus örökség
barukh családjában
senkinek nem volt kutyája
a szülei viszonya a kutyákhoz
valahol a közöny és a viszolygás
közötti skálán mozgott
mivel a bennük élő
ősit
zsigerit
ösztönöset
hogy úgy mondjam
vadat
állatiasat
egész életükben
mélyen elnyomva tartották
hogy a civilizáltnak mondott világ
befogadja őket
így a rajtuk kívül
és körülöttük élő
ősivel
zsigerivel
ösztönössel
vaddal és állatiassal
nem tartottak fenn kapcsolatot
nagy ívben elkerülték azt
künn
a világban élő vadállatokkal
maximum állatkertben találkoztak
ahogy a belső állatukat is
csak a rács túloldaláról ismerték
kulturált emberek ők
belső állataiknak nincs helye
az asztalaiknál
az életeikben
ebben az análisan exponált légkörben
nőtt fel kis barukh
és erre jött rá a saját
évtizedek gondos rettegésével
továbbfejlesztett pszichózisa
ami számtalan emlékezetes
pánikrohamot eredményezett
a világtól
a saját világától való rettegés
kétezer-tizenötben érte el
az elviselhetetlenség határát
akkor mondta ki
az azóta családi klasszikussá
vált mondatot:
najó –
irány a sivatag!
barukh megérzése
azzal kapcsolatban
hogy a sivatag
majd valamifajta megoldást
fog nyújtani
fenntarthatatlan életformájára
helyesnek bizonyult
ott ugyanis
olyan mennyiségben
és közelségben!
éltek mindenféle vadállatok
a skorpióktól a kígyókon át a hiénákig
hogy barukhnak
muszáj volt választania:
vagy belepusztul
a külső vadaktól való rettegésbe
vagy megbarátkozik
a belső vad
létezésével
és kinyitja neki
a várbörtön ajtaját
így
kiegyenlítve
a külső dzsungel
és a belső dzsungel
közötti nyomáskülönbséget
így
elhárítva
a halálos rettegésből fakadó életveszélyt
barukh az utóbbi megoldást választotta
négy
négy és fél éve ennek
és három éve annak
hogy megkezdte nyilvános terápiáját
aminek következtében
a belső állat
lassacskán elhitte
hogy a várbörtön ajtaja
tartósan nyitva marad
kimerészkedett azon
és változó intenzitással
de barukh mellé szegődött
játszótársul
útitársul …
amikor
a képen látható hegyoldalban
a szeme sarkából
barukh megpillantotta
a három nagytestű kutyát
az első ösztönös reakciója
a pánik volt
nagyon mélyről jött
és csak egy szempillantás
törtrészéig tartott
de elég intenzív volt ahhoz
hogy barukh észlelje
és hogy emlékezzen rá most
amikor felidézi az eseményeket
a második ösztönös reakciója
ami már párosult
némi verbalitással is
a sivatagban elsajátított lecke volt:
elég a félelemből!
elég a rettegésből!
muszáj jelen lenni a pillanatban!
muszáj élni!
a harmadik ösztönös reakció pedig az volt
hogy az irányítást átengedte
a belső vadállatnak
a belső kutyának
aki előbb lelassította
majd megállította
a sétáló barukhot
és miközben a feje és a szája
tovább beszélt a telefonon sosanával
leengedte a karját
és az először hozzá odalépő
nagytestű kutya fejére
helyezte a kezét
megsimogatta azt
hagyta
hogy a kutya megszagolgassa
majd megnyalogassa a kezét
aztán hogy a szájába is vegye azt
aztán ugyanezte tette
az odaérkező
a másik két nagytestű kutyával is
simogatás
szagolgatás
nyalogatás
az éles fogak érintése
barukh nyugodt volt
és még valami más
ahogy felidézi
ezt a harminc másodperces epizódot
különös öröm árad szét a testében
barukh egyszerre érezte
az összetartozást
önmagával
a falkával
és a világgal
azt érezte
hogy az
aki ő
szavaktól
és kompromisszumoktól mentesen
része a mindenségnek
hogy ő
a kutyák
és a világ
egy
hogy a pillanatban
van valami
ősi
mélyen
testi
már-már
érzéki
öröm
ahogy felemelte a fejét
meglátta a kutyák gazdáit is
akik addigra kijöttek a kanyarból
és kényelmesen sétálgatva
és beszélgetve
utolérték jószágaikat
olyan bensőséges bajtársiassággal
néztek barukhra
ahogy egyik kutyatulajdonos néz
a másik kutyatulajdonosra
azt hitték
hogy kutyáik
a gazdát érezték meg barukhban
és hogy barukh
azért viselkedett velük
olyan nyugodtan és magabiztosan
mert neki is van otthon
egy hasonlóan nagytestű kutyája
csak az állatok
és barukh tudta
hogy a kutyák
barukh belső kutyájára reagáltak
szimpátiájuk és bizalmuk
nem egy másik gazdának
hanem egy másik kutyának szólt
terápiás szabadversek a sivatagból lélekről, otthonról, világbékéről
