A háborús hétköznapok csendesen telnek a ramat-gani elefántcsonttoronyban, csak a két és fél hónapja nálunk vendégeskedő Lui kutya hozott változást az életünkbe, meg némi rendszert. Lui fáradhatatlanul fetreng rajtunk, mellettünk, sétáltat bennünket a parkban napjában kétszer, rohan a kis piros labda után és lesi a leeső falatokat a konyhában és az étkező asztal körül türelmesen várva. Hangját szinte soha nem hallani, csak ha a szomszédban lakó Uzi indul sétálni, akkor beszélik meg az ajtón keresztül a világ nagy dolgait egy-két vakkantással. Ám ma, teljesen váratlanul egyszer csak az ajtó előtt izgatottan ugrálva ugatni kezdett.
– Mi az Lui? – kérdezte tőle J. – Ki van kint? A Hamasz? – viccelődött.
– Biztosan csak a szomszéd kutya – mondtam, de Lui, az egyébként meglehetősen félős miniatűr uszkár minden bátorságát bevetve határozottan jelzett. Kinyitottam hát az ajtót, és legnagyobb meglepetésünkre egy dobozt találtunk a lábtörlő mellett. Tetején lezárva, oldalán semmi más felirat, csak a súlya 3 kg, és a mennyisége 1db.
– Rendeltél valamit? – kérdeztem J-t.
– Nem – felelte, és kételkedve nézte a dobozt.
– Akkor kibontom – mondtam, és nagy hévvel neki is estem, de hirtelen egy csinos kis narancssárga gyorskötözőn megakadt a szemem.
– Ki ne nyisd! – kiabált rám J. – Azonnal menjünk be a mammadba – mondta –, és felkapta a lábunk alatt sündörgő Luit, aki nyilván abban reménykedett, hogy valami jó falat fog leesni a konyhapultról. – Mi van, ha bomba van benne? Mégiscsak háború van…
Immár ketten meredtünk az ismeretlen tartalmú dobozra. Finoman megpiszkáltam a gyorskioldót.
– Megőrültél? – nézett rám J, és szorosabban magához ölelte Luit.
– Igazad van – sóhajtottam –, de akkor most mi legyen? J a kezembe nyomta az értetlenkedve rettegő kisállatot, elővette a konyhai ollót, és óvatosan, fentről lefelé belevágott a dobozba az oldalán egy-két centi hosszan, majd félrehúzta a papírt, és belelesett. Hirtelen elfehéredett. – Nem nyitom ki, és te sem! – jelentette ki határozottan, miközben egy izzadságcseppet törölt le a homlokáról. Lui szemmel láthatóan megijedt, és kétségbeesetten vakkantott.
– Elég legyen – mondtam, a kutyát letettem a földre, és belenéztem én is a dobozba. Egy biztonsági kioldó volt a narancssárga gyorskötöző túlsó végén. – Atyaisten! Mi a franc ez?!
– Hívom a rendőrséget – mondta J, és elkezdte a telefonját keresni. Én összeszedtem minden bátorságomat, és szépen lassan tovább vágtam a dobozt. Egy kis fémtárgy esett ki belőle, amitől J és a kutya is összerezzent, és a biztonság kedvéért távolabb lépett. Óvatosan széthúztam a papírt a doboz oldalán, amíg fel nem tűnt egy piros palack.
– Bomba? – nézett rám kérdően J, némi szorongással a hangjában.
– Frászt – feleltem. – Tűzoltókészülék.
képipari szakmunkás, gasztrogeek, a diétázás fedett-pályás bajnoka, örök ulpanista, az Izraelinfo fotó- és gasztro rovatának vezetője, a Shomrim és a Haaretz fotóriportere
