Lányom kérdez – a Rabin-gyilkosság ma

Ismét lányommal. Az utóbbi időben tizenhárom éves lányom mindenre rákérdez, s ezzel gondolkodásra késztet engem. A Rabin-megemlékezésen vagyunk, melyet idén a jelenlegi kormányzat el akart sinkofálni, törölni, valamiért elfelejteni és elfelejtetni.

Hogy miért? Egyszerű ez: politikai céljaival ellenkezik a békepártiakkal emlékezni egy békepártira. Kényelmetlen ellentmondani a szélsőjobbnak, ha jobb híján éppen az ő támogatásukra szorulunk, és nevén nevezni a gyermeket: amit támogattatok, és támogattok ma is, ami történt, az gyilkosság.

Sokan vagyunk a téren. Ha eltörölni kívánta a Netanjahu-kormányzat ezt a napot, akkor bizony melléfogott. Az izraeliek szívében még mindig nagyon mélyen él az emléke annak a megrázó estének, amikor a társadalom szövetén keletkezett szakadás oly véglegessé és letagadhatatlanná vált; amikor a testvér ismét testvért ölt.

A térre minden eddiginél nagyobb tömeg érkezett megemlékezni és felemelni hangját a demokrácia védelmében, populista vezetője ellenében. A populizmus szó magyarázatra szorul. Sokan oly gyakran hallják és nem értve átsiklanak felette. Igen, pont azok, akik a legvédtelenebbek ellene. A politikai populizmus a történésekre adott, velünk született, ösztönös reakciónk politikai célokra való felhasználása.

Gyermekkorunkban lassacskán megtanuljuk ezeket felülírni. Megtanuljuk használni az illemhelyet, vagy hogy nem szabad megütnünk a másik gyereket, ha haragszunk rá. Megtanuljuk, hogy beszéddel fejezzük ki, ha akarunk valamit valakitől. Megtanulunk köszönni, ha belépünk egy helyre, és még ezer és ezer viselkedési szabályt, mely lehetővé teszi, hogy oly sokan együtt élve oly kis területen a természet mégis legbékésebb emlősei lehessünk.

A populizmus a tanulás által elfojtott ösztöneinkre épít. Titkon mindenki szeretné elengedni magát és kiengedni a belévert gátlásai miatt bennszoruló indulatait, félelmeit. Meg is tesszük nap mint nap, még akkor is, ha később szégyenkezve gondolunk vissza rá. A politikai populista azt sugallja, hogy rudimentális ösztöneink helyesek, és nem kell elfojtani őket. Ha félsz, akkor ütni kell, ha haragszol, akkor büntetni, ha úgy érzed, megbántottak, akkor bosszút állni a másikon.

A megemlékezésen a szívhezszóló zeneszámok után Cipi Livni lép a mikrofonhoz. “A Rabin-gyilkosság politikai gyilkosság volt!” – vág első mondatával a közepébe. Tudjuk, hogy a Netanjahu-kormányzat új szája, David Biton relativizáló kijelentésére felel. Emlékeztetem lányomat, hogy pár napja felállva emlékezett meg a Likud kezdeményezésére a Kneszet Rehavam (Gandi) Zeevi, a kétes tisztességű jobboldali politikus valószínűleg alvilági eredetű meggyilkolásáról. Az események most már egy jól kivehető szándék mentén fűződnek lánccá.

A hatalmat centralizálni, teljes mértékben uralni szándékozó Netanjahu a szélsőjobboldaliak támogatásával kívánja megerősíteni omladozó koalícióját. A centralizált hatalom pedig nem lehetséges addig, amíg a helyi alkotmánybíróság, a Bagac, és másik oldalról a média ellenőrző pozícióját meg nem szünteti. Ezen törekvések ellen emeli fel szavát Livni. Hangja mély felindultságot sugároz. A hatalmas kivetítőkön látszik, hogy könnyeivel küzd. Jobboldali gyökereiről beszél, s a demokrácia alapértékeiről.

De ha jobboldali, akkor hogy beszélhet úgy, mint egy baloldali? – kérdezi lányom. Ez nem baloldaliság, hanem a demokrácia tisztelete – felelem neki. Valóban, miért is van, hogy ha valaki a demokrácia védelmében szól, arról rögtön azt feltételezzük, hogy baloldali? Milyen reflex ez? Ennyire eltűnt volna életünkből a demokrata jobboldali figurája? Valóban törvényszerű-e, hogy a jobboldal felelőtlenül bánik a társadalommal, és nem számol a politikai következményekkel, ahogy a Brexitben is történt, hogy szavazóit újra gyermeki sorba helyezi, felbátorítja őket a kultúra által rájuk kényszerített gátlásaik levetkezésére?

A másnapi hírekben (én a tízes tévécsatornát nézem) kötelező jelleggel Buzsi Hercog szerepel Livni beszéde ellenében. Az ernyedt, flegmának tűnő emberke bárhogy emeli fel hangját, kiáltani nem tud. Ahogy egy másik nőtől, a Merecet vezető Zehava Galontól hallom, ma már nem elégségesek pusztán az énekek a Rabin-megemlékezésen, hanem ki kell állnunk ezen alkalommal is demokráciánk védelmében.

Fenyves Gabriella

Festőművész