A Cameriben Az élet mint olyan előtt
– Jó napot kívánok, én vagyok az Izraelinfo és az Új Kelet, két izraeli magyar médium újságírója, a nevem a listán – mondom a portás úrnak a színészbejárónál. Ő meg, hogy nála lista nincs, hívjam a sajtóosztályt.
– Éjnbeájá kérem szépen, tessék csak felhívni Ifatot, megmondja, hogy van lista, kábé négyszer hívott fel a héten a pontos nevemért – és nézünk egymás farkasszemébe a portán, a levegőben köztünk parázsból lángok gyúlnak, de nem történik semmi. Nem tetszik felhívni? – töröm meg a csendet szíven ütő kérdésemmel, de a portás úr szemei fekete fellegekkel telnek meg, feláll a pult mögött és rám süvölg:
– Tessék felhívni Ifatot, én nem tudom, ki az!
Nézem a telefon tárcsáját a pult tetején, elképzelem Ifatot, a Cameri színház sajtófőnökét, aki épp magával az izraeli elnökkel társalog bent a büfében, a négy hívás mindegyikében elmondta nekem, hogy itt lesz ma az elnök, és káosz fogja uralni a színházat, szóval úgy döntök, megoldom ezt a képtelen helyzetet magam. Kisétálok a színészbejáró ajtaján, el egészen a főbejáratig, közben töméntelen mennyiségű tel-avivi eső zúdul rám, majd hopp, mindenféle ellenőrzés nélkül bent találom magam a patinás színház mínusz második emeletén. Szóval itt lesz a magyar színészfejedelmek előadása!
Beérek a színpadhoz, a fejedelmek a színpadon, a rendező az első sorban, Silló Sanyi a piros pulóverében.
– Sanyi, nem úgy volt, hogy nem lesz próba? – Jaja, úgy volt, de minden percről-percre változik, most épp próba van – kuncog Sanyi, aki már tegnap óta tudósít az Izraelinfónak és vérbeli színházas ő, csak alijázott tavaly, és azóta asztalos, meg fotós, meg helyi menő csávó, intézményesítve. Aztán leülök a rendező, Ilan Eldad mellé, akivel eddig csak telefonon beszéltem, de tudtam a vonalból, hogy ő egy tündér, majd most újból megbizonyosodom erről. Minden olyan magától értetődő itt, izraeli színházban magyarul beszélünk, itthon vagyunk. A próbának vége, elkapom Kútvölgyi Zsikét, és olyat beszélgetek vele, hogy amikor majd leírom és megjelenik az Új Keletben, ugyanúgy fog elpárásodni olvasók ezreinek a szeme, mint az enyém, miközben Zsike beszél, én meg elragadtatódom.
Mennék tovább a Kernt meg a Mártont elkapni, de megállít a kellékes, hogy ugyan már szerezzek egy lavórt, mert a művész úrnak kell az, arcmosáshoz. Természetesen, drága kellékes mester, a fejedelmeknek meg a Vígszínháznak bármit, indulok nyomban, el, a bunkerszerű folyosókon, elegáns színházi liftekkel fel meg le, és végre az elnökkel vegyülő tömegben találok egy ügyelőt. – Szeretnék érdeklődni, ha szükségem lenne egy lavórra a magyar darabnak lent a mínusz másodikon, kihez forduljak?
A srác alig hallhatóan belebeszél három szót a gallérjába, mire ott terem egy másik srác, bemutatkozik, miszerint ő a főügyelő és majd ő szerez, nyugodjak meg, a művész úrnál lesz a lavór húsz kerek perc múlva. Köszönöm alássan, azzal visszafordulok a mínusz második felé, az elegáns lifttel le, a bunkerszerű alagúton át, és ni, itt nincsen magyar darab, hanem valami hodályba kerültem csomó díszlet közé! Bízva ugyan a helyi segítőkészségben, nekiállok azért keresni egy lavórt, hátha szerencsém lesz, és diadalittas mosolyomra elismerően tekint majd a szemembe a Kern, egyszer az életben kijár egy ilyen. Csak nem látok lavórt az összedobált kellékek között, de csak nem adom fel, amikor lépteket hallok és felkészülök, hogy tréfával ütöm majd el a „Mégis mit csinál maga itt egy zárt színházi hodályban, ami összedobált kellékek raktára?” kérdést. De nem kell tréfálnom, eldarálom a pasasnak a lavórt, és együtt indulunk el lavórért újabb bunkeralagutakon. Lavórt ugyan nem találunk, de magyar hangokat igen, ezek szerint visszairányíttattam magam a pasassal a darab helyszínére, és ez elégedettséggel tölt el. Ő is megígéri, hogy húsz kerek perc múlva lesz lavór.
Félig függönyözött szürke öltözők előtt haladok el, melyek a bunker részei, a csillogást csupán a tükrök körüli villanykörték adják. Belebotlok a művészfejedelmekbe. Elmesélik, hogy úgy volt, hogy kilenc ötvenre jön értük a szállodába valami kisbusz, de megérkezett félkor, majd negyvenkor el is ment nélkülük, szóval ők taxikkal jöttek a színházba. Én meg mondanám nekik, hogy itt a szent földön mindennek jó a vége, ha úgy is néz ki az elején, meg közben és a vége felé is, hogy kilátástalan, de ők már mennek, mert jelzett az ügyelő, hogy kezdés van. Kérdezem a kellékest, megérkezett-e a lavór, mondja, hogy igen, én meg, hogy nem hiába éltem eddig, azzal befordulok a nézőtérre, ami már tele van, a színházigazgató beszél épp, utána a nagykövet, villany le, elkezdődik Leviva és Jona Popoh keserű és igazságtalan, furfangosan szellemes drámája, a magyar színészfejedelmek játékával, Parti Nagy szövegével.
– Te, sátán, te! Okádhatnákom, az vagy te! Büdösödő hal a gyomromban!
– Öreg picsa vagyok, te meg egy öreg fasz, a klimaxos farkával!
– Az ENSZ hozzon egy határozatot, hogy tisztességes voltam!
– Ha akarod, leírom minden szavad az életed végéig, amit mondani fogsz!
– Így van ez jól Jona, megöregszünk, egy tartós valaki kell az embernek.
– Itt maradok és megpróbálom a különélést! Házon kívül baszok és házon belül szarok.
Vulgáris? Igen. Nagyon jó? Igen.
Villany fel, közönség és a színészfejedelmek ki a nem annyira bunkerszerű, ámde hideg folyosóra, állófogadás, hadd éljenek! A lavórt ugyan sose láttam, de furfangosan szellemes, örök emberi mementóként él emlékezetemben már délelőtt óta.
