A Cameriben Az élet mint olyan előtt
– Jó napot kívánok, én vagyok az Izraelinfo és az Új Kelet, két izraeli magyar médium újságírója, a nevem a listán – mondom a portás úrnak a színészbejárónál. Ő meg, hogy nála lista nincs, hívjam a sajtóosztályt.
– Éjnbeájá kérem szépen, tessék csak felhívni Ifatot, megmondja, hogy van lista, kábé négyszer hívott fel a héten a pontos nevemért – és nézünk egymás farkasszemébe a portán, a levegőben köztünk parázsból lángok gyúlnak, de nem történik semmi. Nem tetszik felhívni? – töröm meg a csendet szíven ütő kérdésemmel, de a portás úr szemei fekete fellegekkel telnek meg, feláll a pult mögött és rám süvölg:
– Tessék felhívni Ifatot, én nem tudom, ki az!
Nézem a telefon tárcsáját a pult tetején, elképzelem Ifatot, a Cameri színház sajtófőnökét, aki épp magával az izraeli elnökkel társalog bent a büfében, a négy hívás mindegyikében elmondta nekem, hogy itt lesz ma az elnök, és káosz fogja uralni a színházat, szóval úgy döntök, megoldom ezt a képtelen helyzetet magam. Kisétálok a színészbejáró ajtaján, el egészen a főbejáratig, közben töméntelen mennyiségű tel-avivi eső zúdul rám, majd hopp, mindenféle ellenőrzés nélkül bent találom magam a patinás színház mínusz második emeletén. Szóval itt lesz a magyar színészfejedelmek előadása!
Beérek a színpadhoz, a fejedelmek a színpadon, a rendező az első sorban, Silló Sanyi a piros pulóverében.
– Sanyi, nem úgy volt, hogy nem lesz próba? – Jaja, úgy volt, de minden percről-percre változik, most épp próba van – kuncog Sanyi, aki már tegnap óta tudósít az Izraelinfónak és vérbeli színházas ő, csak alijázott tavaly, és azóta asztalos, meg fotós, meg helyi menő csávó, intézményesítve. Aztán leülök a rendező, Ilan Eldad mellé, akivel eddig csak telefonon beszéltem, de tudtam a vonalból, hogy ő egy tündér, majd most újból megbizonyosodom erről. Minden olyan magától értetődő itt, izraeli színházban magyarul beszélünk, itthon vagyunk. A próbának vége, elkapom Kútvölgyi Zsikét, és olyat beszélgetek vele, hogy amikor majd leírom és megjelenik az Új Keletben, ugyanúgy fog elpárásodni olvasók ezreinek a szeme, mint az enyém, miközben Zsike beszél, én meg elragadtatódom.
Mennék tovább a Kernt meg a Mártont elkapni, de megállít a kellékes, hogy ugyan már szerezzek egy lavórt, mert a művész úrnak kell az, arcmosáshoz. Természetesen, drága kellékes mester, a fejedelmeknek meg a Vígszínháznak bármit, indulok nyomban, el, a bunkerszerű folyosókon, elegáns színházi liftekkel fel meg le, és végre az elnökkel vegyülő tömegben találok egy ügyelőt. – Szeretnék érdeklődni, ha szükségem lenne egy lavórra a magyar darabnak lent a mínusz másodikon, kihez forduljak?
A srác alig hallhatóan belebeszél három szót a gallérjába, mire ott terem egy másik srác, bemutatkozik, miszerint ő a főügyelő és majd ő szerez, nyugodjak meg, a művész úrnál lesz a lavór húsz kerek perc múlva. Köszönöm alássan, azzal visszafordulok a mínusz második felé, az elegáns lifttel le, a bunkerszerű alagúton át, és ni, itt nincsen magyar darab, hanem valami hodályba kerültem csomó díszlet közé! Bízva ugyan a helyi segítőkészségben, nekiállok azért keresni egy lavórt, hátha szerencsém lesz, és diadalittas mosolyomra elismerően tekint majd a szemembe a Kern, egyszer az életben kijár egy ilyen. Csak nem látok lavórt az összedobált kellékek között, de csak nem adom fel, amikor lépteket hallok és felkészülök, hogy tréfával ütöm majd el a „Mégis mit csinál maga itt egy zárt színházi hodályban, ami összedobált kellékek raktára?” kérdést. De nem kell tréfálnom, eldarálom a pasasnak a lavórt, és együtt indulunk el lavórért újabb bunkeralagutakon. Lavórt ugyan nem találunk, de magyar hangokat igen, ezek szerint visszairányíttattam magam a pasassal a darab helyszínére, és ez elégedettséggel tölt el. Ő is megígéri, hogy húsz kerek perc múlva lesz lavór.
Félig függönyözött szürke öltözők előtt haladok el, melyek a bunker részei, a csillogást csupán a tükrök körüli villanykörték adják. Belebotlok a művészfejedelmekbe. Elmesélik, hogy úgy volt, hogy kilenc ötvenre jön értük a szállodába valami kisbusz, de megérkezett félkor, majd negyvenkor el is ment nélkülük, szóval ők taxikkal jöttek a színházba. Én meg mondanám nekik, hogy itt a szent földön mindennek jó a vége, ha úgy is néz ki az elején, meg közben és a vége felé is, hogy kilátástalan, de ők már mennek, mert jelzett az ügyelő, hogy kezdés van. Kérdezem a kellékest, megérkezett-e a lavór, mondja, hogy igen, én meg, hogy nem hiába éltem eddig, azzal befordulok a nézőtérre, ami már tele van, a színházigazgató beszél épp, utána a nagykövet, villany le, elkezdődik Leviva és Jona Popoh keserű és igazságtalan, furfangosan szellemes drámája, a magyar színészfejedelmek játékával, Parti Nagy szövegével.
– Te, sátán, te! Okádhatnákom, az vagy te! Büdösödő hal a gyomromban!
– Öreg picsa vagyok, te meg egy öreg fasz, a klimaxos farkával!
– Az ENSZ hozzon egy határozatot, hogy tisztességes voltam!
– Ha akarod, leírom minden szavad az életed végéig, amit mondani fogsz!
– Így van ez jól Jona, megöregszünk, egy tartós valaki kell az embernek.
– Itt maradok és megpróbálom a különélést! Házon kívül baszok és házon belül szarok.
Vulgáris? Igen. Nagyon jó? Igen.
Villany fel, közönség és a színészfejedelmek ki a nem annyira bunkerszerű, ámde hideg folyosóra, állófogadás, hadd éljenek! A lavórt ugyan sose láttam, de furfangosan szellemes, örök emberi mementóként él emlékezetemben már délelőtt óta.

Az izraelinfo.com szerzője, az Új Kelet újság főszerkesztője
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.