De kik azok a beduinok?

A Ramon maktes vidékén született és felnőtt Szulimán, az Izrael által el nem ismert Nifha nevű beduin településen, fotó: Berger Gabi

Ez a történet az idők kezdetén az első gyilkossággal indult, amikor Káin megölte testvérét, Ábelt, és bizonyos emberek megbocsájtották tettét, és ezért kenitáknak neveztettek.
És ezek a keniták a társadalom peremén éltek, ismerték a sivatagot, a réz készítésének és a mesterségeknek a titkait, tudták a világ alapjait, egyszerre tisztelték, és félték őket a környező törzsek lakói.

És egy szép nap ez a kenita, Midián papja találkozott egy Mózes nevű héberrel, aki a vidék legerősebb birodalmának őt üldöző királya elől menekült, és megmentette lányait az őket zaklató gonoszoktól, vendégül látta, oltalmat nyújtott neki és neki adta lánya kezét. (Jetro, Mózes apósa később a drúz vallás hőse lett).

És a kenita törzs összekötötte sorsát Izrael törzsével, együtt vándorolt vele, és a sivatag szélén hozta létre örökségét. (Talán emlékeztek Jaelre, a kenita Heber feleségének kevésbé megnyerő vendégszeretetére, aki sátrában megölte Siserát)
Az évek során a törzs egy része betért zsidónak, és Jeremiás könyve így említi őket (Jer 35.2 – Jer 35.10):

Ezt a szózatot intézte az Úr Jeremiáshoz, amikor Jozija fia, Jojakim volt Júda királya:
“Menj el a rechabiták nemzetségéhez és beszélj velük; vidd el őket az Úr templomának egyik kamrájába, és ott adj nekik bort inni.”
Aztán borral telt kancsókat és poharakat tettem a rechabiták nemzetségének tagjai elé és felszólítottam őket: “Igyatok bort!”

Ők azonban így válaszoltak: “Nem iszunk bort, mert ősatyánk, Rechab fia, Jonadab ezt a parancsot hagyta ránk: Sohase igyatok bort, sem ti, sem fiaitok; ne építsetek házat, ne vessetek, szőlőt ne telepítsetek és ne is birtokoljatok; inkább lakjatok sátrakban egész életetekben, hogy soká élhessetek azon a földön, amelyen idegenként éltek.
S mi hűségesen megtartjuk Jonadab ősatyánknak, Rechab fiának parancsát; valóban nem iszunk bort, sem mi, sem asszonyaink, sem fiaink, sem lányaink.
Nem építünk lakóházakat; nincs sem szőlőnk, sem szántóföldünk, hanem sátrakban lakunk. Szót fogadunk Jonadab ősatyánk parancsainak, pontosan úgy, ahogy meghagyta nekünk.

Diodórosz, az első században élt görög történetíró egy erős törzsről mesélt, amely megtiltotta magának a borivást, a földművelést, és házak építését, mert a szabadságot mindennél fontosabbnak tartotta. A sivatagban élő nabateusok vallása kevésbé volt szigorú, sírköveket építettek, és kábának nevezett köveket imádtak, imádkoztak hozzájuk, és körbejárták őket.

A Római Birodalom éveinek igája alatt a nabateusok elhagyták régi vezetőiket, hatalmas városokat építettek, szőlőt műveltek, bort ittak, felvették a keresztény hitet, és városaikat új nomádok környékezték meg: a szaracénok, akikkel szoros kapcsolatba kerültek, (máig látni lehet a nagy medencéket, melyekben a felnőttek megmerítkeztek) vagy pereskedtek a városokkal és a karavánokkal (ahogy a Nitzánában talált papiruszokon írták).

Miután megérkezett az iszlám és tönkrementek városaik, visszatérteka nomádnak a sivatag ritmusa szerinti életükhöz, a kiszámíthatatlan eső alatti kemény és szűkös élethez, a vendégfogadás és a bosszú sivatagi törvényeihez.

Megjöttek a törökök, megpróbálták letelepíteni és adófizetővé tenni őket, a britek megpróbáltak a kegyeikbe férkőzni, és mi kerültünk sorra: A Dimóna, Beér-Sheva és Arad közti vidékre korlátozva csoportosítottuk őket, katonai közigazgatást vezettünk be számukra, megmérgeztük azoknak a kútját, akik együttműködtek ellenségeinkkel, megakadályoztuk vándorlásukat, és a mi kis országunkban továbbra is hibrid módon ingadoznak a modernitás és a hagyományok maradéka között, szokásaik feledésbe merülnek, nem barangolnak, de nem is telepedtek le.