Pár napja egy palesztin család izraeli zsidók életét mentette meg. A házukhoz közeli buszbalesetet látva elsőként riasztották a mentőket és elsőként siettek segíteni. A mentésben részt vevő izraeli katonatiszt a ynet-nek elmondta, hogy a család egy percet sem habozott; a zuhogó eső dacára pizsamában rohantak segíteni. A két halálos áldozattal járó balesetben felfordult és összetört buszból másfél órán keresztül mentették a túlélőket.
A hír hallatán az egyik ismerősöm megjegyezte: „A segítségnyújtás alapvető emberi tulajdonság. Miért kell ezen ennyire csodálkozni? Nem szeretem az ilyen híreket. Valahol azt sugallja, hogy ennek nem így kéne lennie. És ez nem igaz.”
Egyetértettem vele, de közben arra gondoltam: mekkora hírértéke lenne a dolognak, ha ez a palesztin család nem izraeli életeket mentett volna, hanem épp ellenkezőleg: elvett volna. Melyik bír nagyobb hírértékkel a helyi médiában, vagy a nemzetköziben? Ha egy palesztin gyilkol, vagy ha életet ment? Még ha csak egyforma hírértékkel bírna!
Sok éven át arab falvak mellett laktam észak-Izraelben, éveken keresztül éltem Jaffón, és immár évek óta élek Jeruzsálemben. Tapasztalatom alapján az izraeli arabok többsége a többi állampolgárhoz hasonlóan teszi a mindennapi dolgát, dolgozik, gyereket nevel, és mint minden ember, békére, biztonságra és megbecsülésre vágyik. Együtt tanulunk az egyetemen, dolgozunk a gyárakban, üzletekben, kórházakban, ugyanazoknak az angol vagy spanyol focicsapatoknak szurkolunk és ugyanannak a tengernek partjára megyünk ki a gyerekeinkkel. Van aztán a szélsőséges kisebbség, akikkel tele vannak a hírek, s akik nemcsak a zsidó izraelieket terrorizálják, hanem a mindennapi arab népességet is. Azt az arab népességet, akikkel együtt kell boldogulnunk, és akiket nem a békés együttélésre motivál az, ha zsidó honfitársaik többsége rájuk is bizalmatlanul, ellenségesen tekint.
A jó pedagógus tudja, hogyan tilos viszonyulni egy hányatott családi hátterű, agresszív, kezelhetetlennek tűnő diákhoz. A számtalan hiba közül a legnagyobb az, ha elkönyveljük olyannak, amilyen. Garantáltan olyan is marad, de inkább még olyanabb lesz.
Szűkebb vagy tágabb ismerősi köreinkből ismerhetjük, mennyire rombolóan hat az emberi kapcsolatokra az, amikor valakit a hibái alapján ítélnek meg. Ez ellehetetleníti a pozitív változást. A javuláshoz, fejlődéshez bizalomra van szükség. Arra, hogy észre legyenek véve a pozitívumok, meg legyenek említve, sőt: ki legyenek emelve, és azok alapján legyen értékelve a másik.
A jó pedagógus azt is tudja, hogyan érdemes viszonyulni a „kezelhetetlen” tanulóhoz. Bizalmat kell ébreszteni benne, ami ugyan kőkemény kihívás, hosszú és keservesen lassú folyamat, de megéri a belefektetett idő és energia.
„Mi békét akarunk, ők nem akarnak békét” – heveskednek sokan a jól ismert indulattal és Golda Meirt idézik szabadon: „Ameddig az arabok jobban gyűlölik a zsidókat, mint amennyire saját gyermekeiket szeretik, addig nem lesz béke.” Ez nagyon frappánsan hangzik, csak van benne egy fájó hiba: az általánosítás. Mintha minden arab jobban gyűlölné a zsidókat, mint amennyire a gyermekeit szereti. A fent említett családra ez bizonyára nem vonatkozik. És nem csak rájuk nem.
Ehhez még annyit tennék hozzá: amíg az izraeli zsidó többség jobban fél és idegenkedik arab honfitársaitól, mint amennyire a békés együttélést kívánja, addig nem lesz béke. Vagy más perspektívából ugyanaz: ha majd az arabul társalogni tudó zsidók száma megközelíti a héberül beszélő arabokét: akkor jön el a béke.
Pedagógus, tanár Jeruzsálemben, az Izraelinfo állandó szerzője
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
“ha majd az arabul társalogni tudó zsidók száma megközelíti a héberül beszélő arabokét: akkor jön el béke.”
Izraelben 6,5 millió zsidó él.
És 1,5 millió arab.
Amelyik zsidó katona volt az tud arabul.
Vagyis eljött a BÉKE!
Amelyik zsidó katona volt, az tud arabul? Nem tudom, melyik egységben szolgáltál Aser, de ez fényévekre van attól a valóságtól amit én tapasztaltam, látok. A katonák tudnak néhány szót, kifejezést, egy-két alapmondatot, de társalogni nem tudnak. Az arab nyelv oktatása kötelező ugyan az iskolákban, de a diákok döntő többsége úgy érettségizik le, hogy az átlag izraeli arabok héber tudásával össze sem lehet vetni nyelvtudásukat. Nem tudnak arabul társalogni, és ez a katonaság alatt sem változik.
Tisztességes cikk, optimista, de naív. A jószándék érthető, valahol igaza is van – de a békéhez édeskevés a kölcsönös nyelvtudás. Az angolok és az írek vajon nem értették meg egymás nyelvét, kultúráját, gondolatait? És hány éven át gyilkolászták egymást? A szunniták talán más nyelvet beszélnek, mint a siiták?
Érdekes megjegyezni, hogy az Eszperantó azért született, mert alkotója, Zamenhof úgy vélte, hogy ha az ellenséges katonák megértik egymás nyelvét, akkor megszűnnek a háborúk. (még az első VH előtt). Nos – ez nem vált be…
Azt is megjegyzem, hogy bár Izrael arab kisebbsége elég nagy, mégis, nem ők az államalkotó többség. Minden joguk elismerése mellett, a kisebbségek szoktak az államnyelven beszélni, és nem fordítva, így van ez szerte a világon. Ahogy az USA déli részeiben elfogadják a spanyolt, Barcelonában a katalánt, Izraelben az arabot – azért az államnyelv mégis angol, spanyol vagy héber. Magyarországon is nagyot néznének, ha a magyaroknak tanulni kellene a románt, szebet vagy szlovákot, azért, hogy beszélni tudjanak az ilyen származású magyar állampolgárokkal. Lehet tanulni – de kelljen is??
Izrael másfél millió arab polgára beszél ivritül, ki jól. ki rosszul, ki kitűnő irodalmi nyelven. Izraelben VAN másfél milió zsidó, akik beszélnek arabul, ki jól, a szülői házból, ki rosszul, az érettségije folytán, ki kitűnő irodalmi nyelven. Azaz, az utolsó mondatban említett feltétel valószínűleg teljesül. Vajon emiatt az arab országokból származó zsidók között kisebb az arabok gyűlölete, mint az askenázok között? Egyeseknél talán igen, de tartok tőle, hogy általában éppen fordítva…
Nem véletlenül írtam arabul társalgást, beszélés helyett. Az arabok döntő többsége tud ivritül társalogni, bárcsak lenne másfél mikkió izraeli zsidó, aki tud arabul társalogni (plusz a betűket, egy-két kifejezést ismerő többség)
Ez a nyelvi dolog, szükséges előfeltétele ugyan a békének (és persze itt nem csak a nyelvről van szó, hanem arról, hogy megtiszteljük a másikat azzal, hogy tényleg belefektetünk a nyelvük, kulturájuk megismerésébe), de az is világos, hogy még nem elégséges. De a szükséges előfeltételek nélkül elégséges feltételek sem lehetségesek.
Mint írtam, “valahol igaza(d) is van”, ezt véleményem további fenntartásával is elismerem. Szóval, mi már meg tudjuk érteni egymást, ha nem is értünk teljesen egyet.
Más: kezdő tanárként a Kossuth Zsuzsában (1968-69-ben) volt egy B.G. nevű, ugyancsak kezdő kollégám. Mondd, nem te vagy az véletlenül?
Nem. Én a nyolcvanas években voltam gyerek.