Tanulótársammal (chevrutámmal), a Londonban felnőtt Ariellel beszélgettem arról, hogy mi is az a bálágán (káosz). Ahogy általában a talmudi szöveget elemezzük, úgy bontogattuk most ezt a témát is. Először én mondtam el véleményemet. Ő csendben figyelt, majd kérdéseivel hol megrendítette tézisemet, hol megszilárdította azokat. Válaszaimban én néha visszakoztam, néha még jobban megalapoztam feltételezésem: a bálágán a zsidó, tradicionális értelemben vett, tanulásközpontú kultúra forrása.
Az orosz irodalomtudós, Mihail Bahtyin (1895–1975) különbséget tesz a klasszikus eposz monologikus és a modern regény dialogikus nyelvhasználata között. Az eposz a nemzet epikus múltját meséli el, melynek forrása nem a személyes tapasztalat, hanem a nemzeti hagyomány. Az eposz világa távol van a jelentől (Bahtyin, Methodologie, 475). Míg az eposz monologikus nyelve a meglévő társadalmi rendszer abszolút igazságát fejezi ki, a modern regény párbeszédes (dialogikus ill. polifonikus) jellege csökkenti az egyén és a szociális rendszer közötti hierarchikus távolságot, és lehetővé teszi a kritikus vitát. Bahtyin kiemeli a komikum és a hozzá kötődő nevetés szerepét, mivel azok aláássák az eposzt.
Aki nem látott még izraeli vallásos iskolát purimkor, nem látott még bálágánt az életében (bSuk 51b alapján). Miért veszik át a diákok az irányítást a tanároktól, és miért áll minden a feje tetejére a zsidó farsang idejére? Mi a purimi komikus hangulat oka? A purimi történet meglepő, belső ellentéte. Eszter könyve egyik oldalon az isteni gondviselést meséli el, ahogy az megmentett minket a perzsa Hámán által kitervelt népirtástól (lásd Sámuel imája, 67. o.). A másik oldalon éppen a megmentő Istent nem említi meg az elbeszélés sehol. Isten bújócskát játszik abban a történetben, amelynek ő lenne a főszereplője! Nem eposz ez, az isteni hatalom mint egyértelmű tény kinyilvánítója. Az isteni hatalom beavatkozását a történelem menetébe nem mint abszolút igazságot állítja, hiszen annak kikövetkeztetését az olvasóra bízza. A történet narrátora nem zárja le a elbeszélést. Ehelyett visszavonul és átadja annak befejezését az olvasónak. Bahtyin elméletét követve lehetne azt mondani, hogy a zsidó nép epikus múltja és a jelen korban élő egyén közötti távolság csökken le így.
Ezért nem kell azon csodálkozni, hogy a rabbinikus irodalom magnum opus-a, a babiloni Talmud nem fél még ennél is tovább lépni a bálágán irányába. A talmudi vitáknak, legyenek azok zsidó jogi (halachikus) vagy meseszerű (aggadikus) témában, egyáltalán nincsen elbeszélője. Első látszatra egymásra halmozott idézetek tömkelegének tűnik, amelynek se eleje, se közepe vagy célja. Bibliai versek vegyülnek itt kora-rabbinikus idézetekkel, miközben késő-rabbinikus bölcsek vitatkoznak az idézetek helyesnek tartott értelemzéséről. Hol kezdődik a kérdés? Egyáltalán mi a kérdés? Kérdés ez egyáltalán? Ki beszél, ki idéz mit és miért? Bálágán ez a javából! Nem más, mint a tanuló dönt a szöveg sorsáról, a rabbinikus vita mibenlétéről, a párbeszéd kimeneteléről. A francia filozófus, Roland Barthes (1915–1980) szavaival: A talmudi szöveg írója halott! (Barthes, Tod des Autors, 192–193 o.) A szövegben lévő történet nem lehet az ő alkotása, hiszen azt az olvasó, ill. Talmudot tanuló teremti meg. Ezzel ássa alá a Talmud saját tekintélyét. Ezzel hatalmazza fel az őt tanulót a zsidó tradíció megteremtésre. A zsidó kultúrának és annak jövőjének a talmudi bálágán és az azt tanuló chevruták a szíve-lelke.
Megjelent az Új Kelet újság 2016 január-februári számában
Irodalom:
- Babiloni Talmud
- Bachtin, Michael: Epos und Roman. Zur Methodologie der Romanforschung, in: u.a.: Untersuchungen zur Poetik und Theorie des Romans, Kowalski, E./Wegner, M. (kiad.), Berlin und Weimar 1986, 465–506.
- Barthes, Roland: Tod des Autors, in: Jannidis, F. stb. (kiad.): Texte zur Theorie der Autorschaft, Stuttgart 2000, 185–193.
- Chabad Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület (kiad.): Sámuel imája, Budapest 1996.
