Reménytelen helyzetben

Eitan Peretz azt írta Facebook oldalán: “megköszönöm, ha megosztjátok soraimat”.

Fiam, Eran Chai Peretz emlékére, aki a helikopterkatasztrófában hunyt el¹

Húsz év telt el és egy üres lap előtt állok, szavakat keresek, hogy a fájdalomhoz érjek, az emlékezetet erőltetem, hogy felébresszem az indiai kirándulás szörnyű és élettelen pillanatait, ahol utolért a keserű hír elestedről, próbállak látni, a hangodat hallani és lehorgonyozni téged életem sorában, de hiába, valami illanó elvett tőlem, és a szavak ezen a helyen éppoly élettelenül hangzanak, mint amilyen te lettél.

Húsz év telt el és életünk folyik a medrében. Te örök fiatalságodban, mi pedig újabb rétegeket teszünk életünkre, szédületes tempóban előjelet váltunk, és mindenki elvégzi a számadást múló életével.

Fivéreid és nővéreid felnőtt emberek lettek, az unokaöcséid, akiket nem ismerhettél meg, gyönyörűen nőnek és szárnyaik bontogatását tanulják, a barátaid már kirándultak a nagyvilágban, és tanultak, és megházasodtak, és gyerekeket szültek, ők is megvalósítják életük útját.

Hát igen, a világ nagy makacssággal halad.

Húsz év telt el, és felfedeztem, hogy testem és lelkem részévé váltál – élsz és létezel az engem működtető rendszerekben, valamiféle hozzátartozó, aki néha úgy emlékeztet létezésére mint a vese, és a máj, és a has, és szív: a fájdalom villanásaiban.

Tiszteletteljes kapcsolatban állunk, tudod, hogy nem felejtettelek el, és én tudom, hogy nem felejtettelek el, húsz év után is táplálják emlékedet a szívverések, és nem egyszer siratják elvesztésed nagy mulasztását.

Húsz év telt el, és ma, amikor mérgezett országunkra nézek, a szennyes vezetőkre, és a mocskos politikára, amely mindenfelől körbevesz bennünket, ma, amikor minden jó, amin felnőttünk, szétporlik rosszindulatú kezek és durva lábak alatt, ma, amikor az a kérdés, hogy kik valójában “mindannyiunk gyermekei”, egyáltalán nem egyértelmű, és sokan közülünk elvesztették legitimitásukat,

ma már nem vagyok biztos benne, hogy Eran Kohen nagybátyád, aki elesett a jom kipuri háborúban, és te fiam, Eran, akit róla neveztünk el, és elvesztél a helikopterkatasztrófában, és unokatestvéred Izhar Kohen, aki elvesztette szeme világát az első libanoni háborúban, ma nem vagyok biztos benne, hogy a ti és a mi áldozatunk jogos volt-e.

Mindig hittem, hogy országot vérért, izzadságért és könnyekért veszünk, és beletörődtem a ténybe, hogy nehéz és keserű súly esett családunkra, de hittem, hogy ez az elvárt fizetség létezésünkért. És ma kétség fészkel bennem, rág és fáj és forralja véremet.

Húsz év telt el és az öregek bölcsességét kellene felöltenem, hinnem kellene, hogy sikerül felébresztenünk azokat az értékeket, melyeken felnőttünk, s melyeken gyermekeinket neveltük, és remélnem, hogy a szeretet, a türelem és a tisztelet visszatérnek életünkbe.

Eltelt húsz év, és nagy szeretettel lehajtom fejem, végtelen vágyódással, és fájdalmas beletörődéssel, hogy nem vagy.

Dar Sade

Láncszem a természet szövedékében. És izraeli is. (A “provokál” néhány szinonímája szükség esetére: abajgat, babrál, bánt, birizgál, bizgerél, bolygat, bosszant, bőszít, cseszeget, csesztet, cukkol, dühít, feszeget, firtat, háborgat, heccel, hergel, húz, idegel, idegesít, incselkedik, ingerel, irritál, kötekedik, macerál, nem hagy békén, nyaggat, nyektet, nyúz, piszkál, piszkálódik, rejcol, szekál, szekíroz, szívózik, szurkál, zaklat, zargat, zavar, zseníroz.)