Dr. Carol Jahshan libanoni származású amerikai pszichológus és művész, jelenleg Los Angelesben él. A Kaliforniai Egyetemen szerzett PhD diplomát. Alábbi írása a The Times of Israel magazinban jelent meg angolul és ott a 2016-os év legolvasottabb cikkeinek egyike volt.
Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy egy libanoni nőtől, aki Bejrútban nőtt fel és 22 évesen az Egyesült Államokba költözött, elég szokatlan döntés, hogy 3 hónapos alkotói szabadságát Izraelben töltse el 2015-ben. Ha még azt is hozzávesszük, hogy az apám Haifán született 1948-ban és családjával abban az időben Libanonba költöztek, a választásom, hogy Tel-Avivban lakjak és dolgozzak, még érdekesebbnek számít. Hogy őszinte legyek, voltak aggályaim és félelmeim a döntésemmel kapcsolatban, de a Bar Ilan Egyetemen eltöltött 3 hónapos munka-együttműködés befejeztével nem kétséges, hogy ez a látogatás sok szempontból nagyon pozitív és felvilágosító élmény volt számomra. Bárcsak ezt a tapasztalatot más libanoni származású társaim is megélhetnék! Pontosan azért, mert emberközelibb és megértőbb perspektívával gazdagította az izraeli társadalomról és különösen az izraeli emberekről alkotott képemet, akiket mostanáig csak híradásokból és beszélgetéseken keresztül ismertem, mindig kedvezőtlen beállításból. Szeretném megosztani a történetemet.
Mindig vonzódtam az ellenkultúrákhoz, akár bejrúti gyermekkoromról, akár kaliforniai felnőtt életemről volt szó. Azonban büszke arab nőként egyetlen eddigi cselekedetem sem hasonlítható ahhoz az ellenkulturális tetthez, mint amikor beadtam a jelentkezésemet, hogy oktatói szabadságomat egy izraeli kollégával a Ramat Gan-i Bar Ilan Egyetem egy szemeszterén dolgozzam le. Sokat vívódtam magamban, hogyan osszam meg a családommal ezt a döntést. Amikor megtettem, először ellenállásba ütköztem, majd vonakodó bátorítást kaptam, végül sok-sok kérdést.
„Az összes létező hely közül miért pont Izraelbe akarsz menni?” – kérdezték többen is.
„Nem fognak beengedni az országba, vagy ha mégis, nagyon nehéz és megalázó élményben lesz részed.”
Azt is mondták, hogy ha megtudják rólam, hogy Izraelben voltam, talán soha nem engednek vissza Libanonba.
„Légy óvatos!”
„Ne oszd meg az utazásról készült fotóidat a közösségi médiában!”
„Ne beszélgess politikáról senkivel!” (Izraelben? Miután ott voltam, ezt nagyon viccesnek tartom!)
Azt tanácsolták, hogy ne áruljam el a barátaimnak és a szélesebb családi körömben, hogy oda utazom.
Sok mindent kellett megfontolnom.
Mielőtt Izraelbe érkeztem, azon is elgondolkoztam, vajon bölcs dolog lesz-e elárulni magamról, hogy libanoni vagyok. Elvégre egy olyan országról van szó, amely nem egyszer megtámadta Libanont, és ez a tény igen nagy hatással volt rám és a velem felnövő generációra. Izgatottan vártam, hogy magam is megláthassam Izraelt és a Palesztin Területeket, amelyekről oly sokat hallottam. Végül a kíváncsiságom felülmúlta a bizonytalanságomat és elutaztam Izraelbe, szívem és lelkem mindkét érzéssel telítve.
Mivel Los Angelesben egy állami hivatalhoz tartozó szervnél dolgozom, diplomata útlevéllel utaztam. Csak feltételezem, hogy ez segítségemre volt, amikor leszálltam a Ben Gurion repülőtéren és beengedtek az országba, miután túlestem egy rövid, és azt kell mondjam, kellemes hangulatú beszélgetésen, amely néhány rövid kérdésből állt csupán és azzal fejeződött be, hogy kellemes ott-tartózkodást kívántak nekem. Ez a könnyed eljárás csak utam első meglepetése volt.
A második meglepetés akkor jött, amikor a taxim áthajtott Ramat Gan városán, ahol az első napokban laktam. Kinéztem az ablakon és megláttam, mennyire szembetűnően hasonlítanak az utcák a libanoni Hadath város utcáira, ahol nevelkedtem. A látvány alapján akár Libanonban is lehettem volna. Nem vagyok biztos benne, hogyan képzeltem el előtte Izraelt. Talán nagyon modernnek és erőteljesnek, de azt egyáltalán nem vártam, hogy Tel-Aviv egyik külvárosa ennyire hasonlítson Libanonhoz.
Egyáltalán nem erre számítottam
Az első egy-két héten magammal voltam elfoglalva. Ez nagyrészt a szorongásomnak volt köszönhető. A szorongásom azt sugallta nekem: „Ha kapcsolatba kerülök az emberekkel, rájönnek, hogy libanoni vagyok és talán diszkriminatívan bánnak majd velem, vagy esetleg még annál is rosszabbul.” Csak az eligazodás és a gyakorlati tanácsok szintjén kommunikáltam, szinte semmi mást. Sötét a hajam és kreol a bőröm. Aki csak hozzám szólt, héberül tette. Amikor azt válaszoltam, hogy „Ani lo mevina ivrit” (nem értek ivritül), meglepetéssel néztek rám. Néhány izraeli azt mondta nekem nevetve, hogy én sokkal izraelibbnek nézek ki, mint ők.
Elkerülhetetlen volt a kérdés: „Honnan jöttél?” Kiderült, hogy nem volt alapom a félelemre. Amikor elárultam az embereknek, hogy libanoni vagyok, mosollyal fogadták. Azt is elárultam, hogy az apám 1948-ban született Haifán és ugyanebben az évben a családja elvitte őt Libanonba és ott élte le élete nagy részét. Még több mosoly és barátságos kíváncsiság. „Üdvözlünk itthon!” – mondták. Különféle emberek meghívtak az otthonukba, szombati vacsorákra. Egyáltalán nem erre számítottam.
A kollégáim feltűnő örömmel dolgoztak velem, nem csak mint kutatótársaim, hanem mint olyan emberek, akik valódi érdeklődéssel minél többet szeretnének megtudni a libanoni kultúráról és a Libanonban zajló életről. Az egyik legmeghatóbb társalgásom azzal az izraeli férfival zajlott, aki az izraeli hadseregben, Libanonban szolgált. Anélkül, hogy politikáról, a jó vagy rossz oldalról esett volna szó, személyesen bocsánatot kért tőlem azokért a károkért, melyeket az izraeli támadások a libanoni népnek okoztak.
Egy másik izraeli férfi aggodalmáról és együttérzéséről biztosított a 48-as arabok miatt (akik közül az apám volt az egyik legfiatalabb), és megértettem, hogy egy olyan emberrel van dolgom, aki egész egyszerűen jó kapcsolatra vágyik és akiben semmiféle rosszindulatnak még csak a jele sincs meg az arab néppel vagy velem szemben.
Régen elveszített családom
Néhány héttel a megérkezésem után felvettem a kapcsolatot apám egyik rokonával, egy férfival, akivel egyszer már találkoztam a nagybátyám temetésén. Kiderült, hogy éppen egy megemlékezést tartanak Haifán az édesanyja emlékére, aki a közelmúltban hunyt el. Azt mondta, más családtagok is ott lesznek majd és kérte, hogy jöjjek el. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen népes családom van Izraelben, akik még emlékeznek az apámra és a szüleire is, és akiknek a létezéséről nekem, a fivéremnek és a nővéremnek eddig fogalmunk sem volt. Nehéz szavakba önteni egy ilyen felfedezést.
Találkoztam olyan emberekkel Nabluszból, Názáretből és Haifáról, akiknek az apámmal közös történeteik voltak azokból az időkből, amikor még fiatalok voltak és eljöttek őt meglátogatni Libanonban az 1967-es háború előtt. A találkozás alatt felváltva töltött el a melegség és a szomorúság annak tudatában, hogy olyan rokonokkal találkozhatok, akikkel azelőtt még soha, és akiknek a létezéséről nem is tudtam. Úgy kezeltek, mint elveszettnek hitt leányukat és én úgy is éreztem magamat velük.
A családom több helyre is elvitt: Akko, Rosh-Hanikra, Tiberiás, Názáret és egy drúz falu, Daliyat el-Carmel. Felmentünk az észak-izraeli libanoni határhoz és készítettünk ott egy csoportképet, amit elküldtem a családomnak. Amikor végigutaztunk Észak-Izraelen, rájöttem, milyen sok arab él ott, és hogy akár az is lehetséges lenne itt számomra, hogy izraeli tartózkodásom alatt kizárólag arabul beszéljek. Ez volt a következő meglepetés. Minden eddigi beszélgetés során, amiben valaha részt vettem, vagy amiről hallottam az izraeli politikai helyzettel kapcsolatban, az izraeli arabok létezéséről egész egyszerűen nem is vettek tudomást. Hirtelen rájöttem, hogy amikor a Hezbollah azzal fenyegetőzik, hogy Haifát fogja bombázni, ez valójában a saját családtagjaimat és sok más arab embert is érint.
Most, hogy sok izraeli zsidót és arabot személyesen ismerek és jobban megértettem az izraeli társadalom összetevőit, ezek a veszélyek semmiféle nézőpontpól nem fogadhatóak el számomra, és minden más retorikával ellentétben ugyanolyan halálos kimenetelű veszélyt jelentenek az arabokra, mint az Izraelben élő zsidókra. Egy további perspektíva, amiről az Izraelben eltöltött időt előtt nem volt tudomásom.
Sírtam, aztán sírtam még egy kicsit
Nem politikai célból érkeztem Izraelbe, de a családi hátterem miatt is erősen vágytam arra, hogy felkeressem és saját szememmel láthassam Ciszjordániát. Beszélgettem ramallai lakosokkal és megértettem, miféle kihívások állnak előttük a mindennapi életük során. Ellátogattam a Betlehem melletti Aida menekülttáborba és megértettem, milyen súlyos hatással van az őket körülvevő válaszfal a gazdasági infrastruktúrára, a palesztin lakosság munkahelyhez, normális ivóvízhez, közeli egészségügyi és oktatási szolgáltatásokhoz való hozzáférésére. Azt is láttam, milyen a vallások közötti kölcsönhatás a Területeken belül, ahol a keresztény kisebbségnek még tetézetten nehezebb a helyzete az egyre konzervatívabb muszlim közösségekben, ahol a vallás és a politika szabadon keveredik egymással.
A Területeken élő arabokat érintő igazságtalanság miatti empátiám soha nem volt erősebb, mint amikor meglátogattam Nabluszban élő családomat, akik ugyanabban a házban élnek, ahol az apám is lakott közel 50 évvel korábban. Ez a régi ház, amely egykor a boldogság és apai ági családi összejövetelek helyszíne volt, mára egy elhanyagolt, kopott épületszerkezet egy deprimáló lakónegyedben, ahol az elnyomás a levegőben érezhető.
Amikor náluk voltam, az unokatestvérem elővett egy doboz régi fekete-fehér fényképet. Ezek a képek egy elveszett, homlokegyenesen más világot keltettek életre. Láttam a fiatal édesapámat, amint megannyi fiatal rokon társaságában mosolyog és ünnepel. Ezek a képek nagyon megérintettek. A családom története volt bennük. Apám fiatal emberként ismerte ezt a házat és a képeken lévő embereket, ez az ő családja. Nagynénik és nagybácsik szerepeltek rajtuk, akikkel én még soha nem találkoztam, sőt nem is hallottam róluk.
Ahogy elnéztem a képeket, saját kaliforniai életemre gondoltam, a Libanonban és az USA-ban élő családom életére, majd tekintetem az unokatestvéreimre és környezetükre vetődött. Megélhetési lehetőségeik itt minimálisak, és nem hagyhatják el szabadon ezt a helyet. Azonban itt helyben sem sok szabadságban van részük. Az unokatestvéreimnek még a karácsonyi ünnepek idején is engedélyre van szükségük ahhoz, hogy a család Észak-Izraelben élő tagjait meglátogathassák, hosszú sorokban kell várakozniuk és motozásokon kell átesniük az ellenőrző pontokon. Éreztem, mennyire fojtogató érzés lehet ez számukra. Éreztem a kétségbeesésüket. És mindkét érzés még megrendítőbb volt annak ismeretében, milyen gyengédek és tisztességesek ezek az emberek.
Nem lehet letagadni azt az egyszerű tényt, hogy csupán amiatt, hogy ezek az emberek oda születtek, ahova, a hontalanok reménytelen életét kénytelenek élni egy politikai senki földjén, nehézségeik megoldására pedig semmi esély nincs a közeljövőben. Sírtam, aztán sírtam még egy kicsit.
Humusz Tel-Avivban
Mint látogató, szabadon elhagyhattam a Területeket, és ezt meg is tettem. Visszamentem a kellemes tel-avivi környezetembe, ahova egy hónap Ramat Gan-i tartózkodás után költöztem. Találtam egy lakást a Karmel piac környékén. Azonnal szembe ötlött, hogy a piacon boldogan üzletel együtt a drúz és az arab nő a kipát viselő zsidó árussal. Az izraeli élet bonyolultsága és az a tömérdek előítélet, amely az itt még sohasem járt emberekben létezik – újra világossá vált számomra. Mintha csak Libanonban lennék, a reggeleimet frissen facsart gyümölcslével kezdtem, és munka után humuszt vagy tahinit ettem. Erős hitem, miszerint „a világ egyetlen humuszát sem lehet a libanoni humuszhoz hasonlítani”, is megrendülni látszott. Később láttam egy pólót, amelyiken az a felirat állt, hogy „Make Hummus, Not War”, és ezt megmosolyogtam, mert nemcsak a humort értettem meg, hanem a benne rejlő mély igazságot is. Közeli kapcsolatot éreztem magamban azzal a hellyel, ahol az emberek olyan finom ételeket készítenek, hogy tudom, családom bármely tagja szeretettel és élvezettel fogyasztaná.
Szakmai szempontból a munkám magas színvonalú és kielégítő volt. Olyan új barátságokat kötöttem, amelyek egy életre szólnak majd. Mivel nagy művészetrajongó vagyok, el voltam képedve az izraeli kultúra dinamizmusától. Az avantgárd kísérleti színháztól a jazz-előadásokon keresztül a zseniális Batsheva táncszínházon át az utcaszínházig és a tel-avivi központi buszpályaudvaron vagy egy üres haifai épületben tartott lenyűgöző interaktív előadásokig.
Tel-Avivban nőként is biztonságban éreztem magam, tiszteletben tartottak. Soha nem bámultak meg vagy zaklattak (bárcsak ugyanezt mondhatnám el bejrúti tapasztalataimról is). Annak ellenére, hogy jobboldal felé húzó kormány van hatalmon, amely hallgatólagosan támogatja az arab lakosság életének ellehetetlenítését a Területeken, ez ugyanakkor éles ellentétben áll azzal, ahogyan más olyan csoportok, mint a melegek, az etiópok vagy a nők prosperálnak Izraelben, ellentétben a régió más országaival. Ott élve rájöttem, hogy a tel-aviviak elsősorban elfogulatlan emberek és sok szempontból nem is különböznek saját, otthoni barátaimtól.
A változatosság gyönyörködtet
A nem zsidó izraeli lakossággal kapcsolatban lenyűgözve tapasztaltam, milyen sok csoport létezik, és azokon belül is mennyire különböző véleményekkel rendelkeznek. Egyszer hallottam egy humoros anekdotát egy zsidó barátomtól, ami szerint ha találkozunk két zsidóval, azoktól legalább négy különböző véleményt fogunk hallani. Ugyanezt lehet elmondani a többi izraeliről is, beleértve a saját arab izraeli családomat. Abban teljes volt az egyetértés, hogy semmilyen körülmények között nem akarnak sem a Palesztin Önkormányzat, sem a Hamász fennhatósága alatt élni. Voltak a családban olyanok, akik szerint az izraeli arabokat nem kezelik egyenlően, és ennek eredményeként gazdaságilag és társadalmilag nehezebb helyzetből indulnak, míg mások nagyon is büszkék voltak izraeli állampolgárságukra és Izraelre. Mint minden országban, de leginkább egy kisebbségi csoportban ez elvárható, széles a vélemények skálája, ami a jelenlegi politikai helyzet megítélését illeti, és azzal kapcsolatban is, miként lehet integrálni Ciszjordániát és Gázát egy esetleges béketervbe, mik az egyes politikai vezetők szándékai és a többi.
És ott voltak a drúzok. Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy az izraeli hadsereg a drúzokat fontos és megbízható erőforrásnak tartja. A katonaságban betöltött szerepüket és elkötelezettségüket látva megértettem, hogy a drúzok nemcsak otthon érzik magukat Izraelben, de készek harcolni is az országért. Ez még egy további dolog, amit az utazásom előtt soha nem gondoltam volna, bár nekem is van drúz családi hátterem. Még soha nem hallottam a bahájokról és számos más etnikai csoportról, melyek Izraelben élnek. Tehát az izraeli társadalom zsidó és nem zsidó szegmensei egyáltalán nem olyan monolitikusak, mint ahogy azt gondoltam. Sőt, valójában nagyon is összetett társadalom ez.
Az izraeli politikai spektrum széles: fanatikusok a jobboldalon, álmodozók a balon és mindenféle más a kettő között. Ciszjordánia és Gáza izraeli megszállásának kérdésében az izraeliek véleménye szögesen eltér egymástól. Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy milyen nagyszámú izraeli ellenzi komolyan a határozatlan idejű megszállás fenntartását és ápol jó kapcsolatokat és igaz barátságot palesztinokkal és izraeli arabokkal. Azonban a kormány továbbra is határozottan támogatja a megszállást, amely libanoni tapasztalatom alapján közvetlenül azoknak az aktivistáknak a kezére játszik, akik mérsékelt embereket Izrael-ellenes gyűlölködésre szítanak, és tovább terhelik ezzel az elkövetkezendő generációkat.
Hitem szerint a ciszjordániai és gázai palesztinokkal való békekötés nem csak etikai parancs, de azt is gondolom, hogy gyakorlati szempontból a megszállás befejezésével azokat az Izrael-ellenes politikai támadásokat is ki lehet védeni, melyek az egyébként mérsékelt politikai beállítottságú arabok irányából érik Izraelt. Természetesen az antiszemitizmus és az Izraelt érintő gyűlölet folytatódni fog. Nem vagyok annyira naiv, hogy azt higgyem, az ilyen fajta támadások el fognak tűnni. De azt hiszem, hogy minimálisra lehetne csökkenteni azt az idő múlásával, hiszen egy sikeres, még ha nem is tökéletes békefolyamatot is borzasztóan nehéz lesz mindaddig megindítani, amíg palesztinok tömege továbbra is reménytelenséggel szemléli saját és gyermekei jövőjét.
Álmok a békéről
Az Izraelről alkotott fekete-fehér képem darabokra tört. Mára sokkal jobban átlátom a helyzetet. Őszinte örömmel tölt el, hogy odalátogattam. Büszke vagyok arra, hogy izraeli barátokra tettem szert és hálás vagyok kollégáim nagylelkűségéért és tehetségéért. A megszállásról soha nem fogom azt hinni, hogy bárkinek is jó lenne, hosszú távon még a telepeseknek sem, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy oda építkezhessenek. Megértettem azonban, hogy az izraeli társadalom alapjában tisztességes és hogy vannak ott emberek, akiket őszintén és igazán szeretek, és akikkel egyformán gondolkodom és érzek. Olyanok, akik szeretnének békében élni, művészettel, tudománnyal, a munkájukkal foglalkozni, a gyermekeiket nevelni és őket boldog emberként látni. Emberek, akikkel nagyon sok kapcsolódási pontom van.
Vannak arabok, akik árulónak neveznének engem, és már volt is rá eset. De az én hűségem a tisztességhez köt és azokhoz az emberekhez, akik a lehető legjobb életet szeretnék élni és nem azzal foglalkoznak, hogy egy összecsapás során melyik oldalon álljanak. Hálás vagyok ezekért a tapasztalatokért, amelyek lehetővé tették, hogy felvilágosultabb lehessek ebben a témában.
Nagyon büszke vagyok arra, hogy megtettem ezt a kulturálisan merésznek számító lépést és átkeltem a hídon, megismerhettem Izraelt. Mélyen meghatódtam attól, hogy oly sok izraeli ember segítő kezet nyújtott nekem ott-tartózkodásom idején. A régió iránti szimpátiám és a családom iránt érzett szeretetem mindig bennem élt, de ha manapság a békéről álmodozom, azt is szívből kívánom, hogy az Izraelben élő embereknek is békében és jólétben legyen részük.
fordította: Politzer Maymon Krisztina
Ügyvéd, az Izraelinfo állandó szerzője. Az ELTE ÁJTK-n és a CEU alkotmányjogi karán végzett. 1995 óta él Izraelben. Jogászként dolgozik egy magáncégnél, mediátor (bírósági közvetítő). Izrael központjában él férjével és négy gyermekükkel. Hobbija az állampolgári ismeretek és az izraelinfo.com magazin, aminek főszerkesztő-helyettese.
