Talán még sosem fáztam épületben annyira, mint abban a huzatos aulában. Nem voltam egyedül, sőt nem voltunk egyedül, hiszen mások is topogtak, álltak egyik lábukról a másikra, és igyekeztek nem zavarni a hozzájuk tartozó kiskorút. Voltak, akik ezt olyan szintre fejlesztették, hogy el sem jöttek vele, mások meg hiába igyekeztek fékezni magukat, szinte minden pillanatban kérdeztek tőle, vagy mondtak neki valamit, igazítottak a cuccain, vagy egyszerűen csak álltak az aurájában.
A terem, ahol körberakott székek jelezték, hogy ott valami történni fog, kicsit melegebb, oda tódultunk be mindannyian. Nemsokára kitessékeltek minket, szülőket, hiszen nem mi vagyunk a felvételizők, középiskolába igyekvők.
Újra állunk a huzatos aulában, méregetjük egymást mi, szülők. Nagy a túljelentkezés, egy-egy apró jelből próbál ki-ki következtetni, hogy kik lesznek majd a szülőtársak. Vannak egészen bennfentesen viselkedők, vannak visszahúzódóak. Mi ketten ülünk egymás mellett, csendesen beszélgetünk magyarul. Tudjuk, hogy bent a teremben csoportos helyzetgyakorlat zajlik, nincs vele dolgunk, nem hallgatózunk és nem akarunk belesni az ablakon. Megteszi ezeket helyettünk más. A közeli ajtó, ami a tanáriba nyílik, tárva-nyitva áll, nagy a forgalom, mennek haza a dolgozók. Egyikük szól, hogy ne fagyoskodjunk a huzatban, a tanáriban van kávé, tea, és néhány fokkal melegebb is van.
Bent egy sarokban beszélgetés folyik, valami konkrét esetből indulnak, de hamar az általánosnál vannak, mit lehet és mit kell tenni, ha valaki tanórán nem bír magával. Nem akarok odafigyelni, pedig régen biztosan semmi sem érdekelt volna jobban egy tanáriban, mint egy ilyen beszélgetés.
Néha kicsoszogunk megnézni, mi a helyzet, kijöttek-e már a teremből a csemeték. Még vár rájuk az egyesével való megjelenés a felvételiztetők előtt, és a hozott szöveg elővezetése. Egyszer csak kiömlenek a teremből. Odabent sorszámokat ragasztottak rájuk, eszerint fognak következni. Pontosabban, nem itt lennénk, ha nem cserélt volna kapásból három gyerek helyet, különböző okok miatt. Türelmesen várakozunk, most már hárman együtt a hidegben. Vannak, akik felszabadultan vadulnak, vannak, akik félrehúzódnak ezektől és csöndben nézelődnek, vannak, akiket a szüleik praktikus tanácsokkal látnak el. Ők is méregetik egymást, vajon kik lesznek majd osztálytársak, évfolyamtársak.
Zörren egy zacskó, elindul a cukorka körbekínálása, beszélgetés kezdődik, abbamarad a viháncolás. Az aulában kihelyezett rajzokat nézzzük meg, alaposan, sokadszor. Beszélgetünk másokkal, és várjuk, hogy hazamehessünk, ahol meleg van. Aztán sorra kerül, magabiztosan bemegy. Belehallgatok, az övébe bele szabad. Mondja, újra mondja, instruálják, mondja. Aztán kijön és hazakocsikázunk a sötéten kanyargó úton a hegyek között a városból a faluba. Majd értesítenek. Tudjuk, ez már egyszer volt ugyanitt, csak nem színházzal, hanem zenével, nem lánnyal, hanem fiúval. Akkor még nem ismerte egyikünk sem a folyosókat, a tanárokat, a termeket, a színpadot. Azóta már voltunk itt szülői értekezleten, fogadóórán, félévi és évvégi koncerteken. Ugyanannyira izgatottan várom, hogy kiderüljön, sikerül-e, megvalósul-e az érintett gyerek vágya, akkor is, ha éreztem, tudtam, tudom, hogy igen, hiszen ez is meg az is tehetséges. Szorgalmasan felkészült, jól sikerült a bemutatkozási lehetősége. Itt ér ebben hinni mindenféle protekció nélkül, ez nagy könnyebbség.
Művészeti középiskola, színház szakirány, ezt jelölte meg és ki magának, semmi mást. Az osztályából, az évfolyamról többen is jelentkeztek ugyanoda. Most egymásért is izgulnak, drukkolnak az éppen aktuálisan felvételizőnek. A szülőkkel nem találkozunk, így nem tudom lemérni a dráma mértékét, ami a hat plusz hat osztályos rendszer második hatjába való bemenetel körül alakul az osztályban a szülők szintjén.
Azt meglepve fogadom, hogy többen is ezt a jeruzsálemi középiskolát választották, mert több, mint egy óra oda az út és mind zene, mind színház, mind képzőművészeti fakultáció létezik a helyi középiskolában, ami földrajzilag az elemi mellett van. Számunkra nem volt kérdés, hogy a kisebb oda akar járni, ahova a nagyobb. Aztán megértettem, hogy a legtöbb helyen nem a gyerek választ, hanem a szülő, és nem iskolát választ tanárokkal, hanem társadalmi státusznak megfelelő intézményt.
A felvételi tájékoztatón mi mosolyogva hallgattuk az igazgatót, aki nagyon büszkén mondta az iskola eredményeit, miszerint a gyerekek több, mint nyolcvan százaléka leérettségizik. Hogy hármas, négyes, vagy ötös fokozaton teszik ezt az adott tárgyakból, az nem került említésre. Mi azt szoktuk meg odaátról, hogy a középiskolák nyelvvizsgákat és továbbtanulási mutatókat vetítenek ki diagrammos formában. Egyik sem hatott rám jobban vagy kevésbé. Azt szeretném, ha boldog, felszabadult évek várnának rájuk, elmélyedéssel az éppen aktuálisan érdekesben. Barátok között, nehézségekkel megküzdve, maguknak kitűzött céloknak felelnének meg. Szeretném, ha beleolvadhatnának a szövetbe, és jól éreznék magukat benne. Nem hiszek benne, hogy most más a feladat. Magukat kell megtanulniuk, az a legnehezebb tantárgy. Mellesleg meg ott vannak a cápák is a lubickolásban, ők azok, akik úszásra serkentik őket és néha beléjük marnak, de meg nem eszik őket, és ezt minden szereplő tudja.
Egy szép nyárias napon, mikor épp egyikük sem ment iskolába, mert eredetileg fogászatra mentünk volna, de tönkrement a kocsink és nem jutottunk oda se el, felhívtak a középiskolából, hogy felvették a jelentkezőt. Előző alkalommal, az előző sikeres jelentkezőnél belesikítottam a telefonba, most csak mellé, mert már két évvel megfontoltabb vagyok. Bejutott, színházazhat szeptembertől, boldogság és elégedettség ül az arcán. Páros lábbal ugrálunk, ölelgetjük egymást. Jó.
Lánykatona
Telnek-múlnak a napok, egy másik szereplője a családnak szintén készülődik. Már kijárta a középiskolát, és itt még a tervbe vett továbbtanulás előtt van ez a kis közösségi esemény, ez a katonáskodás, ami a lányokra is vonatkozik.
Várja és persze jó lenne utána lenni és megállapítani, hogy jó volt. Iyen gomb nincs, így marad a keszülődés. Mennyit beszélgettek erről az apjával az elmúlt pár évben! Időpocsékolás-e lányként katonának menni, mit lehet ott megtanulni, miben lehet fejlődni és mit ad, ha az ember rögtön mehet a felsőoktatásba, kell-e tudni fegyverrel bánni, mennyit ér az a bizonyos két év máshol.
Nagy séták a környéken, gyakran kéz a kézben megyünk dombról dombra. Beszélgetünk mindenről, ami csak eszünkbe jut, bandukolunk, élvezzük a friss illatokat, virágokat, zölden hajladozó búzatáblákat, friss hajtásokat rejtő olajágakat. Csönd van, kék az ég, felettünk egy ragadozó madár terjeszti szét a szárnyait, itt-ott valami csusszan, mozzan a fűben. Hármasban és kettesben is sok időt töltünk, a hosszú külföldi út után most egy kicsit a miénk újra, mielőtt elillan a hét öt napjára biztosan.
Társasjátékot játszunk, az még nem múlt el a családban, sokat röhögünk, és néha visszavonul ki-ki a maga dolgaiba, könyveibe, zenéibe, munkáiba. Aztán kezdődik elölről és kiegészülve a kisebbekkel, vagy a nagyobbal újabb séták, újabb játékok, újabb témák.
A már katona hétvégente hazajön olajzöld mivoltában és hosszan ölelkezünk. Beszélgetnek elmélyülten ők, a fiú meg a lány, a már katona és a nemsokára bevonuló. Átbeszélik az együtt töltött középiskolai időszak szereplőit, a volt közös osztálytársakat, ki, hova, mikor vonult be, milyen beosztásban van. Katonai bázisokról, rangjelzésekről, kitűzőkről, ételekről, fegyverekről folyik a szó. Én meg ülök nyugodtan és hallgatom őket, és nem értem, hogyan és mikor lett ez ilyen természetes.
Eljön az a bizonyos reggel, elindulunk hárman, hogy aztán hazafele kettesben autózzunk a napsütésben kicsit könnyes szemmel, miközben ő valahova robog egy busszal csupa idegennel. Nagyobb a tömeg, mint legutóbb, mikor a legidősebbet hoztuk ide a találkozó pontra, ahonnan a bevonulás zajlik. Név szerint, csoportosan szólítják őket, akkor kimennek azon a kapun, ahonnan most az épületbe ömlik a napfény. Ácsorgunk a kerek aulában, rengetegen vannak, mi vagyunk a legkisebb létszámú csapat a tömegben. Mások, akik álldogálnak hátukon a zsákukkal, temérdek rokonnal és baráttal érkeztek. Folyamatos a fényképezés, a kiabálás, az örömteli sikoltozás, ami az egyes névsorok olvasásakor felerősödik.
Ülünk a földön, nevetgélünk, meg izgulunk is kicsit, például azon, hogy a sok kiabálás közepette hogyan fogjuk meghallani az ő nevét. Persze halljuk. Felállunk, puszilkodunk, ölelkezünk, aztán hátat fordít és kilibben a napsütésbe. Mi a másik ajtón szintén kisietünk a szabadba. Kapaszkodunk egymás kezébe, és biztos a másiknak is kapar a torka. Könnybelábad a szemem, és nedves az orrom alatt, automatikusan megtörlöm. A lábam elé nézek, a cipőm belesüllyed a hajnali harmattól vizes fűbe. Pont olyan, mint mikor a kollégiumba mentek. Ugyanazt érzem. Eggyel kijjebb kerülnek az általam hagymaszerűen rétegeltnek képzelt életstruktúrában. Szépen, finoman zárult be mögöttük az is, a kollégiumos, meg ez a másik is, ez az új, a katonás. A könnyek a hagymával együtt járnak.
Amikor először látom meg a buszmegállóban várakozva ránk a zöld egyenruhában, a szöszke hajával, olyan, mintha mindig is lett volna neki ez a gönce. Nem bírom kivárni, míg odaér a kocsihoz, eléfutok, és miközben leemelem róla a zsákot, átölelem. Csak két nap telt el, de olyan jó, hogy nem kellett rá tovább várni így elsőre!
Aztán persze a hét első munkanapján reggel elsuhan. Az első időszakban az alapkiképzésen nem nagyon van szabad idősáv, de majd hallom valamikor a csillingelő hangját, amivel belemondja a telefonba, hogy minden rendben van.
Kettő katona, kettő iskolás, egy zenész és egy szabadon szárnyaló. Ez vagyunk mi most hatan, a kis faluban, a városoktól távol, benne a tavaszi virágzásban.
Mentálhigiénés szakember, blogger, Jeruzsálem
