Méltán mondhatjuk, ő volt (itt, izraeli vonatkozásban), a legnagyobb magyar. A helyi legnagyobb magyar pedig pont olyan volt, mint maga az ifjú Izrael: megküzdött mindenért, de közben kacagni is tudott a visszásságokon, amiket ez a nagyon apró és nagyon új ország produkált. Két év alatt tanult meg annyira héberül, hogy kiadhassa első kötetnyi humoreszkjét – és még egy pár évbe beletelt, mire megrendezte elképesztő filmesszéit. Rólunk, róluk, az apró zsidó hazáról. Efraim Kishonra fia, Rafi emlékezik.
Tratratratrattatta… Kora reggel történt, az ötvenes évek elején, a fiatal alijázókat befogadó Izrael államban, amikor az utcáról erős zúgó hang emelkedett fel és felébresztette a környék lakosait. Minden szomszéd az utcára özönlött, csak hogy láthassa, amint egy munkás egy légkalapáccsal az út közepén áll és módszeresen pusztítja azt. A dühös szomszédok átkozták az önkormányzatot, ami lerombolja az utat az otthonuk előtt. Egyikük, egy sovány alak, vastag szemüvegben és nagyon erős magyar akcentussal – ez volt az apám, Efraim Kishon, aki nagyon is új bevándorló volt és 26 évvel azelőtt született Budapesten, Hoffman Ferenc néven –, szóval az apám is átkozta a munkást, de magyarul, mert még nem tudott héberül rendesen. Fejében akkor egy pillanatra őrült gondolat villant át: „Lehet, hogy nem is a tanács alkalmazottja, hanem egyszerűen egy őrült, aki ellopott egy légkalapácsot és úgy döntött, csak úgy beteges elragadtatásból, hogy itt fog fúrni a mi utcánk közepén?”
Ha valaki ekkor apám fülébe suttogta volna, hogy ez az esemény számára az eszeveszett humoros alkotás kezdete lesz, amely meghódítja Izraelt és a nagyvilágot, akkor bolondnak vélte volna az illetőt. És ha tovább mondta volna neki, hogy ő írja a Biblia után a legnagyobb példányszámban kiadott és legtöbb nyelvre lefordított héber nyelvű könyvet, vagy hogy ő lesz a legsikeresebb és a legtöbb díjjal jutalmazott forgatókönyvíró Izraelben illetve az egész világon, akkor biztosan azt mondta volna neki az erős akcentusával: Megbolondultatok? Egy szót sem tudok héberül! És soha nem tanultam a filmezést!
A humoreszket – Csatorna Tel-Avivban – a traumatikus eseményt követően írta és a Davar című újság publikálta 1951-ben, két évvel azután, hogy Izraelbe emigrált Magyarországról egy szó héber nyelvismeret nélkül, később ez megjelent az első könyvében is (Elef gadia vegadia). A humoreszk egy zárt intézetből megszökött őrültről szól, aki ellop egy légkalapácsot és elkezd ásni a város főutcájának a közepén. A rendőrség és az önkormányzat hivatalnokai ahelyett, hogy azonnal kórházba szállítanák, ösztönösen együttműködnek vele. A zűrzavar, a butaság, az ego és a hatalmi játszmák alapelemei a sztorinak, mert ezek éppúgy jellemzőek a bürokráciára és a kormányra Izraelben és az egész világon egyaránt.
Egy meleg déli órában történt 1968-ban, amikor a családom és én kiléptünk az autentikus magyar Kispipa étteremből és gyalog elmentünk az Allenby mozihoz, ahol az apám megállt, széttárta a karját, és azt mondta nekünk: Néhány hónapon belül fel fogom építeni ezt a mozit, és 150 méter Allenby utcát a Herzliai stúdióban.
Sokat mesélek mindenkinek mély személyes kapcsolatomról apámmal, aki megtanított életbölcsességére. Egy éve döntöttem úgy, megpróbálom átadni ezt másoknak is, Efraim Kishonhoz illő formában – stand-upként, filmrészletekkel – mesélek róla országszerte, ahova csak hívnak: céges rendezvéneken, szalonokban, a Cameriben vagy akár nappalikban. Mesélek, apámról, apám emlékére.
Elérhetőség: 054-7475599 rafi@kishon.comDr. Rafi Kishon
Minden józanul gondolkodó ember azt gondolta volna, hogy egy logikátlan megalománba ütközött, de én 11 éves gyerekként teljesen ésszerűnek tekintettem apám kijelentését, mert, ahogy minden kisfiú számára, az apám számomra is mindenható volt.
Aztán nemsokára valóban izmos munkások segítettek felmászni a laza szerkezetű, kartonból, csövekből és rétegelt lemezből készült díszlet-építményre. Sikerült némi erőfeszítéssel eljutnom a rögtönzött tornácra. Félelmetes volt az elém táruló látvány. Tel-Aviv Allenby utcája teljesen megsemmisült. Árkok barázdálják az utat, koszhalmok és kövek mindenhol, nagy buldózerek tovább ássák a csatornát a tenger felé.
Ez a Blaumilch-csatorna című film díszlete, amit a Herzlia Stúdió parkolójában építettek fel. A filmet apám írta, rendezte, és ő volt a producere is 1969-ben, és én is elnyertem egy kis szerepet ebben a nagy filmben.
Apám egész gyerekkorunkban a 8mm-es kamerájával üldözözte Amir öcsémet, Raanana húgomat és engem. Kérte, hogy a rendezői utasításai alapján rendeződjünk különböző pózokba és helyzetekbe. Minden szombat este lelkesen néztük az összevágott filmeket, melyekben mi voltunk a sztárok.
1963-ban apám úgy döntött, hogy már elég filmes tapasztalatot szerzett a család fényképezésével, és hogy egy intelligens ember bármit sikeresen véghez tud vinni – beleértve egy egész estés film elkészítését is. Így jött létre a Szallah Sabbati, az első Oscar-díjra jelölt izraeli film, amely azonnal elnyert két Arany Glóbuszt, valamint számos más nemzetközi díjat. Mellesleg a második izraeli film, amelyet később Oscarra és Arany Glóbuszra jelöltek az Azuláj rendőr volt – véletlenül szintén az apám filmje.
Apám 1924-ben született Budapesten, és magyar zsidóként élte túl a zsidótörvények éveit és a holokausztot. Sikerült megszöknie a munka- és megsemmisítő táborból és túlélte Budapest bombázását is. Amikor 1949-ben kivándorolt Izraelbe egy szót sem tudott héberül. Átmeneti táborban élt és kibucban, majd Tel-Avivba költözött. Két hónap múlva már humoreszkeket írt az Új Keletnek, de közben elkezdett héberül is tanulni. Az évek során a világon a legnépszerűbb héber íróvá vált és a legsikeresebb filmrendező lett Izraelben. Kilenc darabját mutatták be a világszerte nagy sikerrel.
És közben apa volt, aki születésemkor a „Doktor” keresztnevet akarta nekem adni, mondván: „Tudod te fiam, hány év tanulást spórolok én meg neked ezzel?”
Dr. Rafi Kishon
Megjelent az Izraelinfo médiapartnere, az Új Kelet újság 2017 március-áprilisi számában.
