Ma széjjelhagyom a gyerek játékait a nappaliban miután lefeküdt. Más napokon gépiesen összeszedem őket – de ma hadd maradjon az összefirkált faelefánt, a játékseprű és a rég elfeledett kínai játék utolsó narancssárga alkatrésze. Hadd maradjon ez a miniatűr, gyerekszagú káosz.
Mióta megszületett, nem tudok a holokausztról olvasni – főképp nem gyerekekről. Game changer-nek hívja az angol. Mióta megszületett, még jobban értem “a Gerőt”.

Évának hívtuk. Vagy “A Gerőnek”. Gyerekkoromban mint apám nagynénje volt jelen a családban – az ennél kuszább rokonságról csak jóval később értesültem – inkább unokatestvér volt, a nagyapámé – vagy talán még ennél is távolabbi volt a rokonság ebben a mi kusza zsidó-nem zsidó családfánkban.

De a Gerő jött, párhavonta vacsorázni, karácsonykor ott sürgött-forgott a konyhában, panírozta a halat, közben beszélt, ragyogtak az okos szemei, madárarca.

Mindenki tudta róla, hogy ő “megjárta”. Hogy elvitte a vonat. Hogy senki sem jött vissza, csak ő meg az anyukája. De erről nem beszéltünk – sem ő, akinek szellemével valahogy ellentétes is volt ez a sötét vízió, rémálom. Ő csacsogott, okosan, szellemes volt és fürge – valahogy öregasszony is és fiatal nő is, egyszerre és tudott nevetni – de még hogy! Viccet mesélni és nosztalgiázni. Hogy Megyeren kilencszázharmincban ez így volt meg úgy.

Mindenki el is felejtette, azt a bizonyos részletet – arról nem szóltak történetek. Arról nem kérdezte senki, arról ő sem beszélt. Egészen addig az estéig. Addig az egy estéig – ami más volt, valamiért más volt, mert akkor kinyílt valami – egy belső gát vagy kapu – vagy kisablak volt inkább csak az, mert szerencsére mindent nem mutatott meg – és mesélni kezdett.

Talán tízéves lehettem, de emlékszem, ahogy a család elcsendesül, a gyerekeket nem küldi el senki, a lámpa fényében csak az arcokat látni az asztal körül, mindenki figyel.

Mesél a marhavagonról, amire még családjával szállítják fel – anya, apa -a híres kártyás és korhely – és a két öccse, a kicsi és a nagyobb és 16 éves önmaga, az út és a válogatás és Auschwitz. A tetovált szám, ahogy anyjával marad – és többet senkit nem látnak a családból élve.

Ahogy az anyjával egykorú rabtársak széndarabok után kutatnak a barakk előtt, azzal feketítik az őszülő hajszálakat, hogy senki sem gondolhassa idősebbnek őket, hogy emiatt ne semmisítsék meg őket. Hogy esélyük legyen túlélni ezt az akkor és ott végtelennek tűnő szürreális új valóságot.

És Mengele, aki kiválasztja magának a fiatal lányt és dolgozik rajta – tönkreteszi, de nem gázosítja el így végül a két nő túléli a leírhatatlant, az elmondhatatlant, ami egy estén, azon az estén elmondatott. Akkor először és utoljára. Hogy mindenki emlékezzen rá – Éva kövére, sziklájára, amit akkor lerakott egy hatalmas sírra.

Ma este nem pakolom el a gyerekjátékokat, itt hagyom az életet a nappaliban. Az életet, amit hét évtizeddel ezelőtt kiloptak családokból, asszonyokból és lányokból. És megnézem, igenis megnézem ezt az apró zsidó életet, akit én teremtettem – és bízom benne, hogy genetika ide, harmadunokatestvérség oda – benne majd továbbél, benne is továbbél a Gerő.

grafika: frankpeti