Közvetítés a Jad Vasemből – magyar vonatkozásokkal

A nagybetűs Holokauszt Emléknapi Rendezvényt a Jad Vasemben tartják minden évben. Ezen a napon itt van az összes izraeli előkelőség, élen a túlélőkkel, akik közül idén a magyarok szép nagy szerepet kapnak.

Félárbócra eresztik a zászlót és az esemény kezdetén a kivetítők a magyarok Auschwitzba érkezéséről mutatnak képeket, a fákkal körülvett Varsói gettófelkelés emlékműve előtti téren. Az Auschwitz Album fotóit nézve a tömeg szemén emelkedettség, elcsurrannak az első lassú könnycseppek. A rendezvényt élőben sugározzák a Facebookon, a Youtube-on, napilapok oldalain, először az életben. Mindezidáig zártkörű volt ez az esemény.

Reuven Rivlin elnök

Ruby Rivlin elnök köszönt mindenkit, a politikusokat először és a feleségeiket és vonalzóval csapnék szeretett elnökünk kezére, hogy miért nem a túlélőkhöz szól először, de az újabban hangsúlyt kapó, azonban mégsem létező izraeli protokoll kiszámíthatatlansága miatt és azért, mert úgyis a túlélőké lesz a főszerep, nem teszem. ’43 hanukájáról beszél, amikor az első gyertyákra Bergen-Belsenben, Israel Shapira rabbi citálta az áldásokat. Azt mondja, ide visszhangzik a második áldás vége, miszerint Vehigiánu lazman haze, hogy Áldassál, mert idáig elhoztál bennünket. Ide, az újra felépített Jeruzsálembe. Az elnök most ugyanezt az áldást mondja. Meg azt, hogy Ám Iszrael Cháj. Éljen Izrael! 73 év telt el a borzalmak óta. Minél több év múlik el, annyival kevesebb a túlélő.

Aztán egy homályos üzenetbe kezd, ami ugyan ellentmondásos, mint maga Izrael, de erős. Három megközelítésről beszél.

1. 1. Az első, az univerzális megközelítés, amely tagadja a holokauszt egyediségét, olyan történelmi eseményként állítja be, amely párhuzamosan nem létezett, ez történt velünk, a zsidó nép tagjaival. Ez veszélyes megközelítés. – mondja. Alulértékeli a Soát. Ami pedig torzítja a történelmet. Tagadja a szisztematikus megsemmisítést, amely kifejezetten a zsidó népre irányult. Tagadja az antiszemitizmust, a több ezer éves fertőző betegséget. Tagadja a zsidó nép jogát és kötelességét egy saját történethez és egy saját államhoz.
   2. A második megközelítés az, amelyben a Soá az a lencse, amelyen keresztül nézzük a világot. Volt a holokauszt, és megakadályozta, hogy újra megtörténjen. Ez a megközelítés mind belsőleg, mind külsőleg veszélyes. Belülről kifelé takarja el a holokauszttal a zsidó lét gazdagságát. Külsőleg ez a megközelítés azt a képességünket károsítja a kapcsolatainkat a világ nemzeteivel és a kritikusainkkal, olyan értelemben, hogy azokat olyan biztonságos pontról alakítsuk ki, amely alkalmas a párbeszédre.
   3. A harmadik megközelítés az, amelyben bízhatunk és készen állunk rá. – folytatta az elnök. Ezzel a harmadik megközelítéssel Rivlin azt mondja, hogy a holokauszt emlékezete és a tanulságok három központi pilléren alapulnak: önvédelem, közös sors és emberi jogok. Nem minden új vezető, aki gyűlöli Izraelt, egy új Hitler! Nem kárpótlás Izrael Állama, de dolgozunk azon, hogy ne történjen meg soha többé az, ami a holokausztban megtörtént. Mindig a saját kezünkkel fogjuk megvédeni magunkat. Minden ember, az Isten képére teremtetett. Ezt a szent kötelességet a zsidó nép nem tudja, és nem kívánja elkerülni. Soha és semmilyen helyzetben nem maradhatunk csendben a szörnyűségekkel szemben, amelyek messze távol vannak tőlünk, de a határaink másik oldalán is. – utal a szíriai polgárháborúra, amelyben becslések szerint több mint háromszázezer ember él.

Popicsek történetével zár, az A2459 fogoly a 10-es barakkban, csupán 4 és fél éves gyerekként, 8 hónap után szabadult Mengele szörnyű karmai közül, az ikertestvérét és szüleit elvesztve. Ő volt a legfiatalabb a barakkban. Auschwitzból szabadulva a csöpp Popicsek gyengén és fáradtan lefeküdt a földre az úton és elaludt a hóban. Egy zsidó ember emelte fel és vitte őt tovább, egészen Izraelig. Popicsek, azaz Peter Grienfield a múlt hónapban hunyt el, emlékéből fakadjon áldás. Lánya, Ziva itt van velünk. Popicsek egész életében hangsúlyozta, hogy visszajött az országba és soha többé nem veszik el a nyoma. Ahogy ő, Popicsek, mi sem veszünk el, mert visszajöttünk a földünkre. Ámen.

Benjamin Netanjahu miniszterelnök

Rivlin szavai éles ellentétben állnak Netanyahuéval, amelynek fő fonala az, hogy a szövetségesek 1942-ben nem bombáztak le a náci koncentrációs táborokat, miután még négymillió zsidó lélek pusztult el. A közelmúltban kiadott ENSZ dokumentumokat idézi, melyek szerint a Szövetségesek már 1942-ben ismerték a holokauszt méretét, két évvel korábban, mint azt korábban feltételezték. Netanyahu szerint ez az új kutatás „szörnyű jelentőségű”.

„Ha akkor cselekedtek volna, akkor négymillió zsidót és több millió embert mentettek volna meg!” „A hatalom tudatában volt a történéseknek, és nem cselekedett.” – mondja Bibi a közönségnek a nemzeti ünnepségen a Jad Vasemben a Varsói gettólázadás szobrának tövében.

Haragos és keserű beszédében az izraeli miniszterelnök arról beszél, hogy a holokausztot három tényező teszi lehetővé: a zsidók hatalmas gyűlölete, a horrorok iránti globális közömbösség és a népünk szörnyű gyengesége a diaszpórában. A gyűlölet nem tűnt el. Jelen van a radikális iszlám, Irán és az Iszlám Állam, melyek megsemmisítő gépezetek. A zsidók iránti gyűlölet a zsidók hazája irányul. Ruanda, Kambodzsa, Irán, Szíria, tömeggyilkosságok helyszíne. Szíriában vannak izraeli kórházak zsidó és muszlim izraeli orvosokkal. Valamit csinálunk, de az igazság az, hogy a gyengeséget nem győztük le. Még mindig csak nézzük, hogy mi történik. A gonosz túlél, a gyenge meghal. Ugyanúgy, mint a holokausztban. Akik rosszat akarnak másoknak, maguknak kockáztatják a rosszat. Majd azt mondja, legyőztük a gyengeséget Izraelben. A hadsereg, a technológia, a gazdaság, a kultúra erejével. Háromnegyed évszázada hamu voltunk és mára jelentős világhatalom lettünk. Honnan jött az erő mindehhez? Az erő a túlélők, Izrael Állam építőjének spirituszából jött.

Bibi is személyes sztorival zár, a múlt héten kedves feleségével Sarával együtt találkozott a mai gyertyagyújtókkal. Max Privler, a mauthauseni 108080 fogoly történetét idézi, aki 11 éves volt, amikor az apja a saját testével mentette meg, és a családjából egyedül maradt a borzalmak között. Látta, amikor az anyját náci katonák felakasztották, és amikor a kistestvére testét darabokra szaggatták. Max, a szökése után csatlakozott a Vörös Hadsereghez és 17 évesen jött Izraelbe, csatlakozott az izraeli hadsereghez. A harcok során esténként, elemlámpa fényénél nézte karján a tetovált számot és arra gondolt, hogy a segítség nélküli kisfiúból segítséget nyújtó fiatalember lett. Ma itt van velünk, büszke a gyerekeire, az unokáira, a dédunokáira, akik ma Izrael katonái.

Adir Miller színész és tévésztár lép a színpadra és Gustva Jacobson, Ruth lányának írt levelét olvassa fel, akit Svédországba csempésztek és ’48-ban jött Izraelbe, most itt ül velünk és a gyerekeivel.

Ezután Roni Dalumi énekel.

Fáklyagyújtás

És elérkezik a ceremónia legfontosabb része, a gyertyagyújtás. Örömmel konstatálom, hogy ezt a programpontot vastag és nagyobb betűkkel szedték a programfüzetben. A 6 fáklyát hat túlélő gyújtja meg. Ők ülnek, mögöttük katonák tartják a lángokat. Egyébként az ejtőernyős alakulat katonái. Mindenkit a saját családtagja kísér a gyújtandó fáklyához.

1. Az első Moshe Haelion, Teszalonikiból, Görögországból. A kivetítőre sugárzott kisfilmből megtudjuk, hogy Moshe 1925-ben született és Auschwitzba érkezve a már régebben ott fogva tartott zsidók nem hitték el, hogy ő is zsidó, mert nem beszél jiddisül, de mivel a Smá Iszrael imát tudta, végül meggyőzte a többieket, hogy falujuk-béli.
2. A második fáklyagyújtó túlélő Moshe Jacubovich, Varsóból, Lengyelországból. Az 1929-ben született Moshe mindhárom Izraelben született gyerekét az elhunytjairól nevezte el és ezzel mutatott be Hitlernek.
3. A harmadik fáklyát Jeannine Sebbane-Bouhanna, gyújtja meg, aki 1929-ben, Neomurs-ban, a mai Ghazaouet-ben, Algériában született és egy kis dél-francia faluban élte túl a háborút. A gyerekei és unokái után jött Izraelbe, 1992-ben.
4. A negyedik fáklyagyújtó a magyar származású Moshe Porad (Frish), Hajdúnánásról. 1931-ben született, Magyarországról Auschwitzba, majd Mauthausenbe vitték, ahova 40 évvel később ment vissza és erről az élményéről beszél a kisfilmen. A haláltáborban beszédet mondott arról, hogy részt vett egy ország alapításában, megházasodott, gyerekei, unokái vannak, elmondta a kádist, a halotti imát, majd összeesett. Összeesett. Ezzel a szóval végződik a világ legnagyobb erejű kisfilmje.
5. Az ötödik fáklyát Max Privler Herskovic gyújtja meg. Az 1931-ben született Max, Mikulicsinből, Lengyelországból, a mai Ukrajna területéről származik. ’42-ben a Gestapo és az ukrán rendőrség tört rá és családjára és vitte el őket a közeli erdőbe, ahol gödörbe lőtték őket más zsidókkal együtt. Az apja lelőtt teste védte meg az övét. A gödörből meglógva partizánnak állt, gyerekkém lett, és részt vett a Vörös Hadsereggel Krakkó és Auschwitz felszabadításában. Gazdag vagyok. – mondja a kisfilmben. Gyerekeim, unokáim vannak, talán hozzáteszek valamit az országunkhoz. Max Privler számos holokauszt könyv írója.
6. A hatodik fáklyagyújtó túlélő Elka Abrabomic 1931-ben, Novoselicén született, a romániai Beszarábiában. Kolozsváron vészelte át a háborút a zsidó árvaházban, miután a Transztnisztriába vezető halálmenetben az egész családját látta meghalni. 1947-ben a Habonim Dror ifjúsági mozgalom hozta el Izraelbe. Elka a mai napig aktív holokauszt emlékezeti aktivista.

Eszter Miron, a jeruzsálemi Magyar Holokauszt Túlélők Szövetségének tagja olvassa fel a történetét, utána megpuszilgatják őt az elnökök. Eszter Miron több mint ezer holokauszt túlélőnek segített kárpótláshoz jutnia, az Új Keletnek is írt régen és Shiri Zsuzsi kollégánk remélhetően nem a távoli jövőben megjelenő interjúkötetében olvashatunk majd róla sokat.

Ismét Adir Miller a színpadon. Erdős Gáborról, a 15 éves költőről mesél, aki a pesti  gettóban halt meg. A közelmúltban megjelent verseskötetéből idéz. És elmondja, hogy Erdős Gábor közeli rokona volt. Ezzel együtt a rendezvényen a negyedik magyar vonatkozás jelenik meg.

David Lau Izrael főrabbi mondja Kádisa és Lipa Glanz főkántor El male rachamimja felemel mindenkit valami irdatlan magasságba az alkonyatszínű fellegek közé.

A program utolsó pontja a Hatikva, az izraeli himnusz. Mindenki énekel. Gyönyörű hangon. Ebben az országban mindenkinek gyönyörű a hangja. Mást jelent ez a dal itt, mint bárhol másutt a himnusz, főleg egy ilyen, emlékező, de a jövőre kilátást vetítő rendezvény végén.

A kifelé tartó tömegben sokan megtorpannak egy eseménynél. Egy úr kiabál. Mellkasán és hátán felirat lóg. Ül a székén, és az ökölrázása betölti a Varsói gettólázadás terét. Minden évben itt van. Azt kiabálja: – Senki nem tudja, mi történik a holokauszt túlélőkkel! Nincsen pénzük! Semmijük sincs! Nincs hol laknom!

Mentősök és biztonságiak állják körül. Nem szólnak semmit. Mindenkinek kocka nőtt a torkába.

Vadász Éva

Az izraelinfo.com szerzője, az Új Kelet újság főszerkesztője