Karmielből indultam

1994 szeptemberében, egy körülbelül húszfős fiatalokból álló csoporttal jöttem a Szochnut szervezésében Budapestről. A csoport tagjaival a reptéren találkoztam először. Még nem töltöttem be a 19. évemet, ez közvetlenül az érettségi után történt. Nem voltam cionista, inkább egy „nem tudom mi akarok lenni, ha nagy leszek” kamasz. Izrael jó kalandnak látszott, távol a szülőktől, gondoltam, megtanulom a nyelvet és egy év múlva visszatérek Pestre.

A reptéren pár óra várakozás után megkaptuk a személyit, onnan egyenesen Karmielbe, az Ort Braude műszaki főiskola kollégiumába vitt minket a taxi.

Az első benyomás nem volt jó, csalódott voltam, másra számítottam. A város bár szép és rendezett volt, nagyon pici, álmos és unalmas. Néha úgy éreztem, élve eltemettek. Pár héttel az iskolaév kezdete előtt érkeztünk, a kollégium üres és kihalt volt, a Szochnutban megígért uszoda sem volt sehol… A Szochnutban azt is ígérték, hogy a kollégiumi szállás és az ebéd ingyenes lesz. Ebből is csak a fele lett igaz, ebédet nem kaptunk, állítólag azért, mert az előző években érkező magyarok sefteltek az ebédjegyekkel 🙂

Pénzünk alig volt, a toalettpapírt a suli mellékhelyiségéből csórtuk (hamar átvettük az izraeli szokást, és zsebkendőnek is ezt használtuk). Volt a suliban néhány „régi” magyar, ők és a suli izraeli kultúrfelelőse (Eti) segített az első lépesekben: bankszámlanyitás, betegbiztosító.

Az első évben háromszobás karavánokban laktunk öten.

Emlékszem az első nagy esőzésre, a karavánt bádoglemezből készült tető fedte, az eső úgy dörömbölt rajta, hogy azt hittük, ránk szakad a tető. A karavánhoz vezető utat nem kövezték ki végig, úgyhogy jó kis sártenger vett körül minket. Nagyon vártuk a leveleket. Nem volt sem vonalas telefonunk, sem mobilunk. Péntekenként, pontban háromkor hívott apu egy nyilvános telefonon az utcán. 

Az egyik régebben érkezett magyar lány, Judit szerzett nekem állást a tekeklubban, az asztalokat kellett letakarítanom. Az egyik asztalnál megszólított egy férfi, nem értettem mit mondott, két hónapja lehettem Izraelben. Egy doboz kólára mutatott, sejtettem, hogy poharat vagy szívószálat kér. A biztonság kedvéért megkérdeztem: Poharat (כוֹס) kérsz? De pohár (o-val) helyett pinát mondtam(u-val)… Jó nagy röhögés volt, de kaptam húsz sekel borravalót, az akkor sok pénz volt. Akkoriban, ha valaki megkérdezte tőlem, mennyi az idő, mire kigondoltam a választ, legyintett és továbbment az illető.

Stoppal jártunk Akkóba az óvárosba, Naharijába a tengerpartra, vagy Jarka drúz faluba, hogy hamisított Levi’s farmert vegyünk. Az egyik alkalommal a karmieli polgármestert stoppoltuk le. Pár hónapja lehettünk csak Izraelben, beszélgettünk, kérdezte, honnan jöttünk, mit csinálunk. Próbálta elmagyarázni, hogy ő a polgármester, ütögette a fejet (ראש העיר – a város feje), de mi nem értettük. Elvitt minket egészen a suli kapujáig, adott nekünk karmieli címerrel díszített tollat, meg kitűzőt. Akkor végre leesett a tantusz.

Az első tanítási napon ünneplőbe öltöztem, fehér blúz, sötétkék szoknya. De az első szünetben hazaszaladtam átöltözni. Az izraeliek kivágott nyakú, agyonmosott pólóban, boxer alsóban és viharvert Teva papucsban jöttek.

Az izraeli osztálytársaim akkor kezdtek velem barátkozni, amikor statisztikából 95-öt kaptam, az évfolyam átlaga 50 körül volt. Elkezdtünk csoportban tanulni, én matekot és statisztikát próbáltam héberül dadogva magyarázni az izraelieknek, ők meg segítettek a blabla tantárgyakban. Volt, hogy az én jegyzeteimet fénymásolták le, és úgy adták vissza a lapokat, hogy kijavították a helyesírási hibákat 🙂 Esténként összegyűltünk a tévé szobában, és néztük a kettes csatornát. Akkoriban ment az első izraeli telenovella, a Ramat-Aviv Gimel. Sokat tanultam belőle héberül. 2000-ben megszereztem az “industrial management engineer” diplomát. 

Ez a karmieli időszak nem volt könnyű. Időnként nagyon szomorú és magányos voltam, de azért vannak szép emlékek is. Az új ole nehézségein túl ott lettem elkényeztetett lusta gyerekből felnőtté. A következő bölcs dolgokra jöttem rá: ha nem töltöm meg a hűtőt, nem lesz benne kaja, ha nem mosogatok, nincs tiszta edény, ha nem mosok, nincs tiszta ruha 🙂

A diploma után költöztem Tel-Avivba. Azóta (rövid kitérőktől eltekintve) itt élek. Nagyon szeretem ezt a várost, fiatalos, pörgős, vidám, gondtalan. Itthon érzem magam.

A férjem izraeli, a Cupidon internetes társkeresőn találkoztunk 2001-ben. A család kedvesen fogadott, őket az sem érdekelte, hogy csak apai ágon vagyok zsidó (volt olyan barátom, akinek a családja ezt rossz szemmel nézte). A jövendő gyerekek miatt mégis betértem, ennek ellenére Pesten házasodtunk össze, polgári esküvőnk volt. 

Huszonhat éve élek itt, szeretem Izraelt, szeretek itt élni. Imádom a sokszínűséget. Sok izraelit szeretek, de akadnak olyanok is, akiket nem. Sok izraeli szokást, viselkedést, hozzáállást szeretek, de akad, amit nem. Imádom, hogy nincs tél, és hozzászoktam a dög meleghez is. Már megtanultam, hogy áprilisban egy hosszú séta alatt is le lehet égni. Már átéltem egy-két rakétatámadást, és viszonylag hidegvérrel tűröm.

Szültem két izraeli gyereket, akik egy szót sem tudnak magyarul. Ezt, ha lehetne, ma másképp csinálnám. Minden nyáron megyünk nagyszülőket látogatni, a gyerekek szeretik Budapestet, és a Túró Rudit. Ők izraeliek, én meg Andi – vagy Adi vagyok?

A MI ALIJÁNK

Ide küldhetitek alija-történeteiteket: info@izraelinfo.com

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.