“… átváltozott számukra bánatból örömmé, és gyászból ünneppé…” – olvassuk Eszter könyvében az azóta is sokszor megélt receptet. Ahogy Izrael Állam születésének egyik tragikus előzménye a holokauszt, úgy Jom Haacmaut-ot is megelőzi Jom Hasoá és Jom Hazikaron.
„A Herzl-hegyen voltál?” – kérdi a központi megemlékezés helyére utalva a bolti eladó, mikor meglátja fehér ingemen a matricát, majd maga elé meredve folytatja – „Én két parancsnokomat is gyászolom”. Ismerős történet ez errefelé: az izraeli tisztek nem embereik mögül vezénylik a támadást: élükre állva vezetik őket a harcba. Nem csoda ha katonáink tűzbe mennek értük.
Vasárnap este kezdődött Jom Hazikaron, az izraeli áldozatokra való Emlékezés Napja. A gyásznap bejövetelének estéjén, pontban nyolckor, mindenhol megszólaltak a szirénák, és másnap délelőtt tizenegykor is. Ilyenkor megáll az élet és egy ország áll vigyázba némán. Felejthetetlen az a torokszorító érzés, mikor egy zsúfolt nagyvárosi utcán a rohanó embertömeg hirtelen megmerevedik. Az autók megállnak, és aki szembe jött veled az utcán, egy arctalan ember, hirtelen személy lesz, és társad egy kétperces néma pillanatra, hogy aztán szenvtelen közönnyel továbbinduljon az élet, a rohanás…
Sötétedés után nem sokkal tüzijáték, hatalmas emberáradat. Ez már Jom Haacmaut, a függetlenség, az ujjászületés napja. Igazi majális, csak éppen esti, éjszakába nyúló. Komplett családok az ünneplő tömegben, nullától százhúsz évig minden korosztály képviselteti magát. Itt szinte az összes izraeli típus megtalálható: zsidók és nem zsidók, arab férfiak, muszlim nők fátyolban, vallásosok mindenféle kipában és olyanok, akik szinte meztelenek, fehérek, feketék, napkeletről, napnyugatról, és persze északról meg délről. Jó kis multikulti, mégis összetartozunk. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem megnyugtat ez a sokszínűség.
Pedagógus, tanár Jeruzsálemben, az Izraelinfo állandó szerzője
