Minek állami tévé ott, ahol szabad a média?

Az izraeli közszolgálati média történetéhez

A sajtó a Kneszetben - fotó: Moshe Milner / GPO
A sajtó a Kneszetben, 1975 - fotó: Moshe Milner / GPO

Izrael Állam és a közszolgálati tájékoztatás (Israel Broadcasting Authority, IBA) szoros kapcsolata – az első rendszeres adások megindulásától (1968. május 2.) a közelmúltig (utolsó adás május 14-én) – közismert. Az IBA megszűnése olyan bonyolult folyamatokra vezethető vissza, amelyek között az izraeli átlagpolgár is nehezen képes eligazodni. Miközben a közvélemény a lehetséges politikai és pénzügyi okokat latolgatja, érdemes visszatekinteni a közszolgálati média több mint 80 éves történetére, ami hűen tükrözi az Izraelben az elmúlt évtizedekben bekövetkezett változásokat.

A rádió áldásait a palesztinai brit mandátum zsidó közössége 1936 óta élvezhette. 1948-ban Izrael kikiáltásával a rádióadások felett az ország újonnan megalakult, David Ben-Gurion vezette kormánya kapott teljhatalmat. A lengyelországi születésű, szocialista Ben-Gurion nem kevés autoriter hajlammal rendelkezett, és nem túlzottan bízott az új keletű médiában. Amikor egyik minisztere javasolta, hogy a demokráciának történő elkötelezettség jegyében további rádióállomások működéséhez adjanak ki engedélyt, a miniszterelnök türelmetlenül szakította félbe. A javaslat „a káosz és rendetlenség kockázatát hordozza”, és „súlyos, tragikomikus szakadáshoz vezetne a nemzeten belül” – jelentette ki. A Nagy Öreg biztos akart lenni abban, hogy az egyetlen – állami – rádióállomás sosem felejti el, mik az elvárások.

David Ben Gurion miniszterelnök egy CBS televíziós hálózatnak adott interjúban az Izraeli Rádió jeruzsálemi stúdiójában, 1959. - fotó: Cohen Fritz / GPO
David Ben Gurion miniszterelnök egy CBS televíziós hálózatnak adott interjúban az Izraeli Rádió jeruzsálemi stúdiójában, 1959. – fotó: Cohen Fritz / GPO

A felügyelettel Jichak Navont (később Izrael Állam ötödik elnöke) és Teddy Kolleket (később Jeruzsálem leghosszabb ideig hivatalban lévő főpolgármestere) bízta meg. A politikai ellenzék nem kapott adásidőt, Kollek és Navon pedig rendszeresen küldött irányelveket a szerkesztőknek és bemondóknak arról, mit mondjanak, továbbá mik és kik azok, amik és akik neve semmi esetre sem hangozhat el adásban. Amikor ők ketten 1962-ben azzal álltak elő, hogy új formátumú és modernebb hangzású hírműsorra lenne szükség, Ben-Gurion magához hívatta őket, és elrendelte, hogy terveiket dobják a szemétkosárba, és továbbra is a szovjet stílusú hírbemondás maradjon érvényben. A Nagy Öreg nem volt a változások embere.

Mindez azt jelentette, hogy a nemzeti televíziózás szóba sem jöhetett ekkoriban. A képernyő különösen veszélyes volt Ben-Gurion szemében; javíthatatlan gonosznak tartotta. Amikor Oxfordban élő leányát látogatta meg 1958-ban, rémülten látta, hogy unokáit az előttük villódzó képek mennyire lekötik. „Kíváncsi voltam arra, vajon mit néznek és elszörnyedtem. Gengszterek jelentek meg, és lövöldözni kezdtek egymásra” – nyilatkozta egy újságnak. A miniszterelnök szerint a tévé rossz hatással van az agyra és a lélekre. „A gyerekek ettől még nem feltétlenül lesznek gyilkosok, de nevelésüket nem segíti elő.”

Amikor valamely haladó gondolkodású személy felvetette a gondolatot, hogy Izrael csatlakozzon a modern nemzetekhez, és kezdje meg saját televíziós adásait, Ben-Gurion minden további vitát megvétózott. Gúnyolta a képernyő mániákus Kolleket, akinek a Tévés-Teddy gúnynevet adta. Amikor David Sarnoff, az amerikai rádiózás és tévézés úttörője és az RCA főnöke 1952-ben a televízió mindent átalakító képességéről próbálta meggyőzni, hidegen azt válaszolta, hogy Izraelnek az ország egységét erősítő élményekre van szüksége, nem pedig szépséges képekre. A Nagy Öreg abban hitt, hogy az ország egységét a média szigorú ellenőrzésével kell megőrizni.

Az izraeli köztévé (IBA) épülete, 1980. - fotó: Herman Chanania /GPO
Az izraeli köztévé (IBA) épülete, 1980. – fotó: Herman Chanania /GPO

Ben-Gurion visszavonulásával 1963-tól megnyílt a lehetőség az új médium áttörésére, a Főnök szelleme azonban tovább kísértett. Amikor végre beindultak az adások, az izraeli tévét – amit kedvesen „Első csatornának” hívtak, mintha továbbiak is lettek volna – „a törzs örömtüzének” nevezték. Az irányítás továbbra is felülről zajlott, de nem olyan kemény eszközökkel, mint Ben-Gurion idején. A hivatalosságok felismerték, hogy elegendő a megfelelő embereket a megfelelő helyre állítani, a többi már megy magától. A képernyő urai olyan műsort készítettek, amivel odafönn elégedettek lehettek. A vezetők szinte kizárólag férfiak voltak, túlnyomó többségükben a Munkáspárt hívei. A Közel-Keletről származó (mizrahi) zsidók alig voltak közöttük, vallásosak pedig még kevésbé. Kifogástalanul beszélték az ivritet, és türelmetlenek voltak a más származásúakkal. 1975-ben megtörtént, hogy Jaron London, az akkori idők feltörekvő műsorvezetője riportot készített Nessim Saroussi tunéziai születésű énekessel, mégpedig olyan gúnyos hangnemben, hogy az mélységesen megsértődött, és Izraelt elhagyva Franciaországba költözött.

A vezetésnek valóban sikerült megakadályoznia, hogy – egy politikus elhíresült szavaival élve – a csatorna programját „vízipipák és hastáncosnők” öntsék el. A központi kormányzat azon volt, hogy a baloldali értékek a műsor minden kockáján érvényre jussanak. Amikor pedig a 70-es évek vége felé a színes tévékészülék még új és drága árunak számított, a minisztertanács – abbéli aggodalmában, hogy egyes izraeliek szép színes adásokat élvezhetnek, miközben a szegényebb szomszédok fekete/fehérrel kell, hogy beérjék – határozatot hozott, hogy a monoszkópból száműzzék a színeket, és minden adás a szürke árnyalataiban jelenjen meg. A fiatal nemzet fiai válaszul feltalálták a mostanra legendás hírnévre szert tett anti-mechikont, azaz egy olyan eszközt, amely képes volt az eredeti színek visszaállítására.

A cikk folytatása >>