Kedd
Június van és kellemes a meleg. Idén hűvösebb a levegő, mint más években. Tel-Avivban biciklizni pihentető. A dombok csak lankák, a villanyos biciklisták oposszumokként kerülgetik a sávok közt az autósokat, szóval az európai kerékpárkultúrához szokott igazi biciklistákat az autósok kerülgetik. Tisztelve a vascombokat és a pallérozott előkelőség sportját. Szállok szabadon a széllel a Kikar Hamedina neoprimitív kirakatai előtt. Próbariadó van. Búg a sziréna, miközben ráfordulok a Jabotinskyra, hogy annak lankáján begyorsuljak a Bursza felé. 10 óra 40 van. 10:20-kor Tel-Aviv nyugati részén volt próbasziréna, most a közép-keletin. Követem a sziréna búgását a tengernek partjáról a munkába tartva és ez valamiféle megnyugvással tölt el, mert gyakorlom hallani. Szirénát hallani gyakorolnom azért jó, mert anno a tavalyelőtti háború alatt sok szirénát beszélgettem vagy aludtam át. Hűvös van. Nem kell majd zuhanyoznom a melóba érve.
Szerda
Nem fagyok jéggé itt a színházban. Őrült büszke vagyok magamra. Ebben a szent országban boldog-boldogtalan – bár az utóbbival még nem találkoztam – légkondicionál, és én kezdek hozzászokni a nyári fagyhoz. Kondicionálódik a testem a dermesztéshez, ahogyan a lelkem is az izraeli színház hűvös szelleméhez. A darabot már a nézése közben elfelejtem. Egy arcizmom sem rándul, amikor az ismerős rendező a végén megkérdezi, hogy tetszett. Inkább hagyom a partneremet válaszolni.
Előveszem a telefonomat, nincs hír, jó hír. Felhívom jóanyámat, aki Dunaújvárosban tolmácsolt ma valami jó cseh gyárosnak. Mamika nem veszi fel a telefont, biztosan lement úszni a Dunára. Na, majd hívom egy óra múlva. Elindulunk hazafelé a Dizengofon. Lézengünk a járda-kocsmák és a büszkén kopott butikok mellett. Jó volt ez az este, csak hadd menjek már úgy haza egyszer, hogy Krétakört meg Pintér Bélát lássak.
A Vörös Dávid-csillag amerikai barátainak mentőautója szirénázik el mellettünk, és megemlítjük, hogy milyen szép, hogy ebben a szent országban nem kőbe, hanem dolgokba vésik az adományozók nevét. Pillanat múlva a svájci barátok süvítenek el a másik irányba. Ajajj, történt valami! A telefonok elkezdenek csipogni, és mi keserű döbbenettel olvassuk a hírek alkalmazásokban, hogy a Sarona piac Max Brennerében terroristák támadták. Valós időben fésülik át a terepet a harmadik terrorista után, mellettünk. Lézengésből baktatásba váltunk, miközben másfél kilométerre pánik van és halál. Egy másik alkalmazásban már sorakoznak az üzenetek: Minden oké? Nehogy azt hidd, hogy a Szalonnában voltam, az nem kóser! Jól vagy kartársnő? Jóanyám hív, és végül nem ő számol be a dunaújvárosi gyárlátogatásról először, hanem én arról, hogy nem voltam ott, ahol együtt ültünk a haifai rokonokkal, amikor novemberben meglátogatott. Hazamegyünk, bekapcsoljuk a híreket, és hajnalig spekulálunk. Most komolyan zsidónak öltöztek az arab terroristák? Hücpe!
Csütörtök
Mire beérek a melóba, mind a négy áldozatot ismerem. Ido Ben-Ari 42 éves volt. A kisfia nem akart beülni a Max Brennerbe. Ilana Nave, a 39 éves négygyerekes anya, nemcsak maguknak, hanem a szomszédságnak is főzött. A fanyar humorú Dr. Michael Feige, a Ben Gurion egyetem 58 éves professzora, szociológus-antropológusként a békéről adott elő, szeretettel. Mila Misajev, a 32 éves menyasszony, miután a lábát lövés érte, felhívta a vőlegényét, beszéltek, majd elvérzett. A tizenhat sebesült közül is olvastam néhányról. A neveiket fel tudom sorolni. Aszaf Bart két golyóval fejbe lőtték. Aszaf anyukája három hete halt meg. Rákos volt. Aszaf a barátnőjével épp fizetett az étteremben. Egy perc múlva távoztak volna. Két golyó érte a fején és túl fogja élni, az egyik golyót már kioperálták. Az egyik kollegám megy délután Ilana temetésére. Ilana szerezte neki ezt a munkát. Nélküle nem ismernénk egymást. Azt mondom neki, a Wikipedia azt írja, a magyar néphit szerint a mennyországban minden léleknek van egy égő gyertyája, és ameddig az lángol, addig él az ember.
Péntek
A parton biciklizem. A kollegáimmal megyünk szörfözni. Tökéletesen találó, hogy az időjárást héberül a levegő hangulatának hívják, mert tényleg, hétvégére mindig strandidő van. Végig kerékpárúton lehet tekerni Jaffo felé, szóval telefonálhatok kedvemre. Röhögünk a Budapest–Tel-Aviv metró tervein, amelyek a gázai alagutakon keresztül vezetnek majd, hogy ne kelljen annyit fúrni. Már látom a parti presszóban a srácokat.
– Mikor költözöl ide? – kérdezem a pesti barátnőmet, mielőtt letenném, mert hát csak nem tud magával mit kezdeni otthon.
– Majd ha béke lesz – válaszolja.
– Béke van – mondom. Elbúcsúzom tőle, és vidám sálom aléjkummal megölelem az irodai padtársam katona csaját, akit most először látok gépfegyver nélkül, civilben, strandruhában.
Az írás az Új Kelet újság 2016 júniusi számában jelent meg nyomtatásban.
Az izraelinfo.com szerzője, az Új Kelet újság főszerkesztője
