2003 márciusában az akkori gazdasági miniszter, Benjamin Netanjahu hangzatos beszéddel mutatta be új gazdasági programját. A miniszter a közkiadások visszaszorítását, a magánszektor megerősítését, privatizációt, az egészségügy és az oktatási rendszer finanszírozásának javítását ígérte. A davar1.co.il internetes portál annak járt utána, valójában mi történt azóta.
Másfél évtizede Netanjahu miniszter kövér parazitaként aposztrofálta az állami szektort, amely profit termelése nélkül, a magángazdaságot reprezentáló sovány ember munkájának eredményén terebélyesedik napról napra. A kor közgazdászaihoz hasonlóan azt hangsúlyozta, vissza kell szorítani az állami szerepvállalást a gazdaságban és a szociális juttatások terén, az izraeli társadalmat egyéni boldogulásra és öngondoskodásra kell nevelni.
Ezzel a beszéddel Netanjahu kijelölte az irányt, melyet az izraeli gazdaság irányítói – a piaci folyamatoktól függetlenül – a mai napig követnek. A költségvetési kiadások megfékezését leginkább a szociális juttatások csökkentésével, az oktatásba és az egészségügybe irányuló állami támogatások radikális megvonásával, az állami vállalatok privatizálásával érték el.
Ez a politika bár látványosan csökkentette az államháztartási hiányt, jelentősen hozzájárult a lakosság eladósodásához, az állami szektor által nyújtandó szolgáltatások minőségének romlásához. A nyugdíjak és a rokkant ellátás reálértéke drasztikusan csökkent, leromlott az oktatás színvonala és kórházak kerültek a csőd szélére.
2006-2017 között a GDP-hez viszonyított államadósság 81 százalékról 62,5 százalékra csökkent és ez jó hír. Ki ne szeretne kevesebb adósságot, hiszen a mai adóssággal a következő nemzedék jólétét veszélyeztetjük. És itt jön be a képbe a grafikon másik mutatója, a privát szektor eladósodása. Ugyanis a fent vázolt intézkedésekkel Netanjahu és a gazdasági szféra más döntéshozói ugyan csökkentették az állami adósságot, de növelték a magánszektorra háruló terheket. Az izraeli lakosság csak lassan vette észre, hogy az állam egyre kevesebbet invesztál a társadalomba. Miközben szerették volna megadni gyermekeiknek ugyanazt az életszínvonalat, amelyen ők felnőttek, egyre többet fizettek azokért a szolgáltatásokért, melyek költségét korábban az állam állta.
Persze ki-ki anyagi lehetőségeihez mérten vesz részt ebben a társasjátékban. Aki többet tud fizetni, az többet is kap a korábbinál, aki kevesebbet, annak rosszabb ellátással, gyengébb szolgáltatásokkal kell szembenéznie. Az oktatásra fordított magántőke az elmúlt hét évben 50 százalékkal nőtt, az egészségügyre költött privát pénzek két évtized alatt több mint 60 százalékkal bővültek. Ez természetesen növelte a gazdag és szegény emberek életszínvonala közötti különbséget. Hogy áthidalják ezt a szakadékot, sokan kölcsönökhöz folyamodnak. Az izraeli bankok által folyósított privát adósságállomány 2016-ban már meghaladta az 500 milliárd sékelt.
Az izraeli társadalom csak lassan ébredt fel, nyolc évre volt szüksége ahhoz, hogy utcára vonuljon és kifejezze nemtetszését a romló társadalmi viszonyok miatt. Ebben a tétlenségben fontos szerepet játszott a gazdasági sajtó, amely egekig emelte a megszorításokra épülő Netanjahu politikát, és a tüntetések idején is arról beszélt, hogy a társadalmi nyomás ellenére nem szabad eltérni a 2003-ban kijelölt iránytól.
Bár keveset beszélünk róla, de a Netanjahu féle gazdasági reform keretében egy másik forradalmi változás is történt, amely nagy hatással volt a pénzpiacokra. A kabinet felszabadította a nyugdíjalapokat (ez ma 1.300 milliárd sékel, és folyamatosan nő) és lehetővé tette számukra, hogy belépjenek a tőkepiacra. Mivel a kormány célja az államadósság csökkentése volt, a korábban kínált biztonságos, de esetleg kisebb hozamú állampapírok helyett ma a nyugdíjalapok kockázatosabb portfóliókba fektetnek. A globális gazdasági válság, az alacsony betéti kamatok és az árfolyam-háború miatt a pénz egy része a privát szektornak nyújtott olcsó kölcsönökön fial. Az online és offline médiában – agresszív reklámhadjáratokkal kísérve – a könnyű kölcsönfelvételt propagálják. És mivel oly bátran ajánlják, persze élünk vele.
Az állam csökkenő szerepvállalása miatt az izraeliek megélhetési költségei jelentősen nőttek, miközben a bérszínvonal alig változott. A lakosság egy-egy nagyobb összegű műszaki cikk beszerzéséhez, gépjárművásárláshoz, váratlan egészségügyi költségek fedezésére lépten-nyomon kölcsönöket vesz fel. Mivel az állam egyre inkább kivonja az államkötvényeket a befektetési piacról, csökkent az indirekt szabályozási szerepe, a gazdaság átvette az irányítást, és keresi az utat a mind jobban megtérülő befektetésekhez. Jelenleg a lakáspiac az egyik legbiztosabb befektetés, de ennek következményeként a lakásárak – nem kis társadalmi feszültséget teremtve – az utóbbi évtizedben meredeken emelkedtek.
Tényleg jobban jártunk?
Az államháztartás hiánya ugyan valóban csökkent az elmúlt évtizedben, de a lakosság eladósodása meredeken nőtt. Többet fizetünk azokért a szolgáltatásokért, melyeket korábban az államtól kaptunk, egyre nő a különbség a különböző társadalmi csoportok között, és egyre több pénzzel tartozunk a bankoknak. A veszély mindannyiunk felett ott lebeg, mi történik, ha hirtelen valamilyen vészhelyzet áll elő, nem tudjuk fizetni az adósságainkat és elveszítünk mindent, amit addig felépítettünk.
Persze az államadósság csökkenése nyilvánvalóan megnyugtat minket. A nemzeti adósság, amelyet gyermekeink számára hagyunk, alacsony lesz. Kétséges azonban, hogy ez érdekli majd őket, amikor az általuk kapott oktatás színvonala alacsonyabb lesz, mint a fejlett országokban lévő társaiké. Az általunk hátrahagyott szociális háló vékonyabb lesz és ők a nagyszámú kölcsön miatt a bankok rabszolgájaként robotolnak majd minden nap. A hiányt, melyet nem pénzben, hanem az életminőségben, az egészség minőségében, az oktatás és az infrastruktúra színvonalában mérnek, sokkal nehezebb lesz megszüntetni.
Újságíró
