Orsi a karantén utáni első személyes interjúm alanyaként egy hangulatos, izraeli mértékkel meglepően diktafon-kompatibilis Ramat Aviv-i kávézót adott meg helyszínként. A Skype és Zoom interjúk, vagy éppen az aktuális anyagaimhoz kapcsolódó szakértői bekezdések emailes lebonyolítása után egészen fura volt az asztalunknál hirtelen kibontakozó minicsődület. Kobi, az aznapi sofőröm és leendő férjem, valamint Sahar, az ő kötelező munkahelyi „kiegészítője”, egyben legjobb barátja is akartak egy jó kávét, illetve laikusként kicsit belelesni, hogyan is feszeng két ismeretlen interjú címszó alatt. Sehogy.
Egyrészt Orsival korábban már digitálisan sikerült összefutnom az egyik kétnyelvűség témában megtartott Zoom előadásán, másrészt annyira közvetlen személyiség, hogy ha nagyon megerőltetném magam, sem tudnék zavarban lenni előtte.
Erdélyi családból származó bölcsészként szépen csillogó európai szintű karrier előtt állt, amikor úgy döntött, a nemzetközi konferenciák és az ELTE-s előadások világát lecseréli, és ugrik egy szép íveset az izraeli fél-ismeretlenbe a szerelem kedvéért. Egyelőre 5 éves házasság, két gyerek, és egy, a Bar-Ilan Egyetemen folytatott, szépen kirajzolódó kutatási terület virágzik az egy évtizeddel ezelőtti döntése nyomában.

Hogyan kerültél pontosan Izraelbe?

Magyarországon kezdtem a doktori tanulmányaimat, az ELTE-n, ahol szociolingvisztikát tanultam még 2009-ben. Egy évvel később találkoztam a mostani, izraeli férjemmel, mégpedig a Morrison’s-ban egy karaokepartin. Ezután kezdtünk el randizni.

Magyarországon élt a férjed?

Igen, a SOTE-ra az orvosira járt, amit időközben befejezett, majd visszatért Izraelbe, hogy megcsinálja a rezidensi képzés előtti kötelező egyéves gyakorlati részt. Eközben én az ELTE-n tanítottam a tanítóképzőn, és folytattam a doktori tanulmányaimat, szóval maradt az ingázás. Ekkor merült fel, hogy nézek valamilyen pályázatot Izraelben, és hamarosan ki is derült, hogy van egy bilaterális ösztöndíj-lehetőség a két ország között. Beadtam rá a pályázatomat a Balassi Intézetben, majd így jöttem ki 2012-ben a Tel-Aviv-i Egyetemre egy évre.

Egyébként nekem egyből bejött az izraeli élet, baromira szerettem az első években itt élni.

A húszas éveimben jártam, és akkoriban Florentinben laktunk, gondolhatod… Nagyon jó hangulata volt, úgyhogy jól is éreztem magam.

De lejárt az egy év.

Le, így visszatértem Budapestre, és jött újra a távkapcsolat, de ez az egy év együttlét után nagyon nehezen ment. Korábban úgy képzeltem, klasszikus polgári életem lesz, ledoktorálok, tanítok, Budán lakom, lesz majd két gyerekem, megyünk szépen Horvátországba és az olasz tengerpartra nyaralni. Mindezt keresztülhúzta az a bizonyos karaokeparti… Végül léptem egy nagyot, és otthagytam az ELTE-s állásomat, visszajöttem Izraelbe. Pont akkoriban volt itt az a nagyobb háborús időszak, amit én nagy kalandként éltem meg. Elkezdtem cikkeket írogatni az Indexnek és a HVG-nek, interjúkat csináltam elemzőkkel, de voltunk Jordániában is a szír menekülttáborban. A húszas éveim közepén olyasmi volt ez nekem, mintha egyenesen a dolgok közepébe kerültem volna amolyan haditudósítóként. Nagyon élveztem.

Éppúgy, mint a családod?

Nem, ők egyáltalán nem élvezték, és nem is támogatták mindezt. Pláne amikor

felvetődött, hogy Gázába is átmenjek, a másik oldalt is megmutatni.

Végül egyszer mentem át Ramallah-ba egy EU-támogatott újságírói szervezeten keresztül 2013 őszén egy spanyol újságíróval a palesztin sajtószabadságról írni egy cikket a Deutsche Weltnek.

Mennyire volt necces a valóságban?

Eléggé, mert pont aznap lőtték ki egy nagy Hamasz-fejes gépét. Mi minderről mit sem tudva bóklásztunk a megadott címet keresve a szőke kolléganőmmel, folyamatos dudálások közepette a ramallah-i parlamentnél, ahol még járda sincsen. Még nem értünk oda, amikor felhívtak minket a hírrel, és azzal, hogy forduljunk vissza azonnal. Végül mégis megcsináltuk az interjút, de visszafelé eltévedtünk. Senki nem beszélt angolul, mi pedig nem tudtuk, merre van a jeruzsálemi busz, és mivel korábban mi is láttuk azt a videót, ahogy Ramallah belvárosában izraelieket lincseltek meg, eléggé ráparáztunk.

Végül hogy keveredtetek ki?

Észrevettünk egy Starbucks logót a távolban, a kolléganőm meg boldogan felkiáltott, hogy “Orsi, meg vagyunk mentve!” Igaza volt, mert amikor odaértünk, láttuk, hogy tényleg ott van a buszmegálló mellett. Igaz, nem Starbucks volt, hanem egy “Starbuxi” néven futó helyi koppintás. Végül, amikor nagy kalandosan visszaértünk Jeruzsálembe, akkor kezdődtek el a rakétázások.

Hogyhogy végül nem maradtál meg az újságírói pályán?

Mert 2015-ben teherbe estem az elsőszülöttömmel. Akkor egy kicsit megijedtem, a családom félelmei átragadtak rám is.

Egyből jött az új irány?

Hát igazából ebben az időben a PhD-t fagyasztottam, az újságíróskodással pedig sajnos kicsúsztam az időből az ELTE-n – a szigorlatot kellett volna megcsinálnom, illetve befejezni a disszertációmat. Hirtelen a korábbi céljaim a gyökerüket vesztették, mert az, amit az egyetemen elterveztem, nem volt alkalmas itt. Már egy ideje otthon voltam a kicsivel, amikor újra felmerült bennem, hogy én mennyire szerettem a szociolingvisztikát, a kétnyelvűség témakörét, hiszen korábban is foglalkoztam a magyar-román kétnyelvűséggel.

Az erdélyi háttér miatt?

Igen, erdélyi származású vagyok, ott születtem. 14 éves koromig ott éltem, így személyesen is érintett voltam a kisebbségi nyelv megőrzésben, a kisebbségi létből fakadó nyelvi identitástudatban és a kisebbségi közegben való érvényesülésben. Már az egyetemen is ez volt a szakdolgozati témám. Innen jött ez az irány. Újra lehetőséget kezdtem látni benne, és azt, hogy mennyire sok tévhit van ezzel kapcsolatban.

Valami olyat akartam csinálni, aminek van értéke, van köze a nyelvhez, és van számomra egy kapcsolódási pont Magyarországgal is.

Elkezdtem utánanézni, hogy ki foglalkozik ezzel a témával itt Izraelben, milyen lehetőségek vannak, mennyire támogatott a két-és többnyelvűség. Így találkoztam a mostani témavezetőm nevével, aki a Bar-Ilanon tanít az angol tanszéken. Neki írtam „out of nothing” egy levelet, hogy ki vagyok, mi vagyok, hogy korábban a kétnyelvűséggel kapcsolatban folytattam a tanulmányaimat, és elkezdtem doktorálni, de abbamaradt. Végül bementem személyesen az irodájába másfél-két éve, és ott eldöntöttem, hogy újrakezdem a doktorit, csak most angolul.

Mennyire van lefedve egyébként ez a témakör Izraelben?

Izraelben még nyelvészeti szempontból, főleg elméleti nyelvészettel foglalkoznak, ami valahol logikus is. Hiszen a héber egy viszonylag fiatal nyelv, a 20. században kezdték el revitalizálni a bibliai héberre alapozva, és ez a folyamat a mai napig zajlik. Az alkalmazott nyelvészet eközben sokszor a szociológiai tanszékre, vagy az oktatási tanszékre szorul át.

Te eleve több nyelven beszélsz, ehhez képest mennyivel volt könnyebb héberül megtanulni?

Én erre szoktam mondani, hogy azért, mert nyelvészetet tanulok, még nem tanulok meg könnyen nyelveket. A kiejtés izzasztott meg leginkább. Ha felnőtt korban tanulunk meg egy nyelvet, alapvetően nagyobb eséllyel lesz akcentusunk, bizonyos hangokat nem tudunk már megfelelően megtanulni kiejteni.

A „tahinát” szerintem esélytelen valaha is helyesen kiejtenem.

Hogy állsz egyébként a héberrel, és hogy a magyarral? Utóbbit használod a gyerekekkel?

Ilyen szempontból a héberem hétköznapi szintre szorul. Ulpánra is jártam, eleinte a Neve Tzedek-ibe, utána pedig az Ulpan baitba, utóbbi egy tök jó hely, egyben közösség volt. Az pedig, hogy én magyarul szeretnék beszélni a gyerekeimmel, nem is volt kérdés. A párom mindeközben héberül beszél velük, mi egymás között meg angolul.

A férjednek is ilyen egyértelmű volt, hogy ez nem egynyelvű, héber háztartás lesz?

Igen, teljesen, hiszen ezt tanultam az egyetemen is. Lazán állt hozzá, mindig azzal poénkodott, hogy ha ezt tanulod, akkor csináld is.

Szerinted mennyire általános, hogy az izraeli–magyar kombináció jól működő páros a gyakorlatban?

Nem tudom, de nálunk tényleg jó kombináció. Igaz esetünkben fontosak voltak a közös kapcsolódási pontok, mivel a férjem ismeri a magyar kultúrát, de az oda-vissza működő rugalmasság is nagy előny.

Nálatok is megy a hitetlenkedés, hogy teljesen oké külön programot csinálni?

Igen, nálunk eleinte visszatérő elem volt a rácsodálkozás legénybúcsúk, baráti hétvégék kapcsán, hogy „akkor tényleg elengedsz?”. Már eleve, hogy itt van ez a szó, ez a kifejezés. Miközben nekem teljesen oké, ha elmegy a legénybúcsúba, míg én az újszülöttel otthon vagyok, hiszen én sem vennem jó néven, hogyha elvárná, hogy mondjuk ne menjek Magyarországra, amikor épp akarok. Volt, hogy elment 10 napra Afrikába az Orvosok Határok Nélkül szervezettel önkénteskedni, de ennek az is része, hogy most, ha épp nem lenne koronavírus, akkor én Angliában lennek konferencián egy hétre, és ő maradna itthon a két gyerekkel. Nálunk fel sem merül ez az engedélykérés dolog. Ez valahol egy kimondatlan egyezség, egyfajta szabadság, amit megadsz a másiknak, pont azért, mert te is elvárod. És pont azért kimondatlan, mert amint kimondod, máris egyfajta tranzakcióban merül ki.

A gyerekeid háromféle nyelvet hallanak napi szinten. Okoz-e ez bármiféle káoszt a fejükben?

A nagyobbik négyéves, a kisebbik kettő, és nem, semmifélét. Nagyon gyakran váltanak, főleg, ha mind a négyen együtt vagyunk. Ha viszont csak én vagyok velük, akkor csak magyarul beszélnek. A gyerekek alapvetően megszokják, hogy egy adott szülővel, személlyel egy adott nyelven beszéljenek. Vagy azt, hogy bizonyos helyzetekben a nyelvek változhatnak. Vannak persze helyzetek, amikor keverik a nyelveket, de ez így teljesen normális jelenség. A nagyszülőknek például a nagyobbik gyerekemnél csináltam külön „Adél-szótárt”, a kicsihez még nem. Voltak ugyanis fix szavai, az eper például, ami mindig eper, és héber közegben sem tut, cserébe mindig mindenhol avalt mond. Igaz, ezek egy idő után elkoptak.

Vannak kedvenc magyar meséik?

Persze, a Három kismalac óriási kedvenc, de nagy sláger a Boribon és a Bogyó és Babóca is. Ebben követjük az otthoni mainstreamet.

A férjed ért magyarul?

Igen, és beszél is kisebb-nagyobb hibákkal. Volt is ebből egy viccesebb sztorink, amikor arról beszéltünk angolul egymás között, hogy nemsokára interjúja lesz a magyar nagykövetségen az állampolgársággal kapcsolatban. Erre Adél közbeszólt, hogy „igen apa, el kell kezdened tanulni magyarul, mert én három nyelvet beszélek, de te csak kettőt”. Nem lehet már angolul sem „büntetlenül” beszélni előtte.

Vannak a hasonló többnyelvűségnek bizonyított előnyei?

Rengeteg előnye van, töméntelen kutatás igazolja, hogy

nő általa a flexibilitás, az alkalmazkodási képesség, több kultúra ismeretét hozza magával, nő a tolerancia, sokkal könnyebb később újabb nyelveket tanulni.

Tény, hogy sokkal könnyebb listázni az előnyeit, mint a hátrányait.

Mi szerepel a hátrányai között?

Ami igazán szembetűnő, az mindig a gyerek lexikonja, vagyis, hogy az adott korban mekkora szókinccsel rendelkezik. Ez a kétnyelvű gyerekeknél megoszlik egy ideig, nem fog kétévesen 50 szót használni héberül és 50-et magyarul, hanem mondjuk 30-at héberül és 20-at magyarul. Ezt régebben hátrányként kezelték, ma már nem.

Mennyire általános szerinted, hogy itt Izraelben a magyarok továbbadják az anyanyelvüket?

Ez nagyban függ attól is, hogy ki mikor alijázott és milyen történelmi háttérrel. A közvetlenül a második világháború után érkezők nem adták át annyira a nyelvet, hiszen olyan traumák érték őket, amelyek automatikusan egy adott kultúrához, nyelvhez, közeghez kötöttek. Viszont minél jobban közelített a kétezres évek felé a kiköltözés (François Grosjean kutatta ezt a témát), annál nagyobb eséllyel adták át a nyelvet, mert a trauma már más, más fokú volt, vagy már egyáltalán nem volt. Van olyan is, amikor pusztán pragmatikus okok játszanak szerepet, például, hogy a nagyival valahogy kommunikáljon az unoka. Akad, akinél a nyelv nem az identitás része. Van, akinek csak a kommunikáció fontos, van, akinél az írásbeliség fontos. Sőt, van, aki nem állt itt meg, és egyenesen két kultúrájú gyermeket szeretne nevelni.

Ha megvan a doktorid, hogyan tovább? Könyvet írsz, vagy jöhet a magyar vagy angol nyelvű coaching a témában?

Vicces, mert pont most, a korona előtt létrehoztam egy saját céget, aminek az a neve, hogy Bilingual Parrot. A gyerekek a nyelvelsajátítási folyamatban minta alapján tanulnak, amihez, gondoltam, a papagáj egy nagyon jó szimbólum. Ez lényegében egy tanácsadás ingyenes konzultációval, ovikban tartott előadás szülőknek, vagy külön szülői, esetleg céges tanácsadás. Ezen kívül egyelőre magyarul és angolul is tartok, tartottam előadásokat, előbbit a Kishon Oktatási Központon keresztül például, vagy a Bilingualim Matters in Israel szervezet keretein belül. Szóval mindkét platformon jelen vagyok. Már most is van, hogy Facebookon írnak rám konkrét tanácsért, ilyenkor üzenetekben kommunikálunk, hogy lássam kicsit a hátterét az adott helyzetnek, hogy mi a motiváció, mi a cél.

És mi a cél a te esetedben a jövőt tekintve?

A cél az, hogy mihamarabb befejezzem a doktorit, és az, hogy az ismeretterjesztő rész azok számára, akik ezt szeretnék követni, valóban elérhetővé váljon. Nekem az a fontos, hogy ez a tudás ne csak a fióknak maradjon meg.

Egy évtizedes háttérrel mi a három nagy favoritod az izraeli hétköznapokon?

Egyértelmű. Az egyik a humusz Abu Hasannál Jaffában, aztán ugyanitt ott van még a péntek délelőtti bolhapiac. A harmadik nekünk a herzliai tengerparti családi piknik szombat reggelente.

De igazából annyi mindent imádok, nagyon szeretem, hogy ennyire színes az ország,

hogy északtól délig minden adott. Az erdő, a nemzeti parkok, a sivatag, homok, a sziklák, a tenger, minden van.

És ami az itteni embereket illeti? Melyik izraeli karakterjegyet ölelnéd magadhoz a leginkább?

Én ezt úgy szeretem bennük, hogy itt ér nemet mondani. Bármire azt mondhatom, NEM, és ennyi. Senki sem sértődik meg. Nem kell azon agyalnom, hogy hogyan fogalmazzam meg, nem akarom, de mindezt a „nem” és az „akarom” nélkül, diplomatikusan. Azt is nagyon bírom, hogy bármit csinálsz, itt mindenkinek nyíltan megvan mindenről a véleménye. Ez alapvetően lehetne idegesítő is, de ez itt oda-vissza működik. Azt sem hagynám ki, hogy itt nincsen az a fajta nyomás, amikor azt érzed, hogy így, vagy úgy kellene viselkedned, legalábbis Tel-Avivban. Otthon folyton halkítanom kell a gyerekeket, hogy „kérlek, halkabban, pszt, ne kiabálj légy szíves”. Magyarországon néha szinte neveletlennek érzem a saját gyerekeimet, míg ugyanaz itt Izraelben fel sem tűnik.