Az új tanév kezdete előtt pár nappal úgy döntöttem, hogy megosztom az olvasóközönséggel egy vallásilag integrált iskolában szerzett tapasztalataimat. Elöljáróban annyit, hogy ez egy a nagyjából 30 integrált általános iskola közül, és én összesen egy évet tanítottam ott, tehát biztos, hogy amit tapasztaltam, az nem igaz az összes ilyen intézményre. A cikket pedig vitaindítónak szánom, mert közelében sem vagyok egy végleges jó válasznak – kérdés, hogy van-e ilyen egyáltalán.
A kiindulópont az év elején az volt számomra, hogy az integrált oktatás (bármilyen fajtája) jó ötlet, hisz hol máshol és mikor máskor találunk ennyi, még a világra nyitott és előítéletektől mentes kis lényt, akiknek a tapasztalati tanulás eszközével, szinte magyarázat nélkül lehet toleranciát, elfogadást, befogadást tanítani. Ezen felül
a vallási integráció Izraelben különösen fontos téma,
mert a sok egyéb törésvonalon túl – az alapján legalábbis, amit az idősebbek mesélnek – csak az utóbbi pár évtizedben, de nagyon is kézzelfoghatóan léteznek teljesen elkülönült csoportok a vallásosság mértéke és módja szerint. Milyen jó lenne – gondoltam tehát –, ha nem csak a családon múlna, hogy befogadó közeget teremt-e mindenkinek, bármit is gondoljon a micvákról vagy Istenről, hanem az iskola is támogatná egymás megismerését és megértését, a párbeszédet és nyitottságot.
2008 óta törvény is biztosítja a vallásilag integrált oktatást, mint lehetőséget, és a két nagy ernyőszervezet – a Meitarim és a Tzav Pius – alá tartozó oktatási intézmények száma mára eléri az ötvenet: főleg óvodából van nagyon sok, általános iskolát is találunk a legtöbb nagyobb városban vagy környékén, és gimnáziumból is van már egy pár. Az összes általános iskolában hasonlóak az együttélés keretei: reggel vagy imádkoznak a tanulók, vagy beszélgetnek egy tanár vezetésével, az új hónapok kezdetét megünneplik az iskolában (a miénkben kötelező fehér inggel és műsorral, amit mindig egy másik osztály mutat be, valamint közös Hallél imával). A vallásosak a halachát tanulják, a nem vallásosak pedig egy még eléggé formálódóban lévő
„Zsidó értékek és kultúra”
nevű tárgyat ugyanebben az időben. Elsőben általában mindenki megáldja az ételt a tízórai szünetben a tanító vezetésével, és étkezés után is mondanak áldást. Később a nagyobbak már eldöntik, hogy részt vesznek ebben a szertartásban, vagy sem, de zavarni nem szabad a másikat. Ezen kívül van Szidur- és Tóraünnep, amikor a gyerekek megkapják az első imakönyvüket és az első Bibliájukat, és mindenki szépen beköti őket otthon.
Kérdezhetitek a leírás alapján, hogy mi ebben az egészben az integráció? A vallásosok megkapják az összes tudást, szertartást, amit megkapnának egy vallásos iskolában, a többieknek pedig megengedik, hogy részt vegyenek benne, ha akarnak. Az, hogy ezt a rendszert én így írom le, abból fakad, hogy én a nem vallásos nézőpontból tudom csak és kizárólag megfigyelni az eseményeket, hiszen az életemnek egy csomó minden nem alapvető része, ami a vallásosoknak igen – annak ellenére, hogy elég jól ismerem a micvákat, törvényeket, érdekel a zsidóság ezen része, és igyekszem mindenkit tiszteletben tartani (és megérteni, bár ez utóbbi néha kicsit nehezebb). Egy vallásos egészen másképp írná le a rendszert, és más következtetéseket vonna le belőle. Mielőtt erre rátérnék, következzen néhány példa a valóságból.
A 7 éves Yair a tízórai szünetben: „Mondd, Eszter, te eszel disznóhúst? Mert mi otthon igen!”. Amikor megtudja, hogy általában nem, kicsit csalódott (rajtam kívül csak vallásos tanárai vannak).
Tanítónő egy darab tortával a kezében: „Ma Omernek születésnapja van, és hoztak tortát, amit otthon sütöttek, és ugyan tudom, hogy egyszer használatos edényben hozták, meg azt mondta, hogy vettek egy új tálat a mixerbe az év elején, ami kóser, de mégsem tudom, hogy mennyire bízhatok meg bennük, tényleg mennyire kóser a konyha.
Elég kínos, meg sajnálom is, de azt hiszem, inkább mégse eszem meg” – és kidobja a süteményt.
Chabad tanítónő egy tantestületi közös ebéd előtt: „Minden oké, hoztam otthonról kaját, de hogy már megint elfelejtettek nekünk is venni valamit, ami mehadrin kóser… és kiderült, hogy az iskola sütője is lehet, hogy tréfli, mert másodkézből vették, úgyhogy sajnos nem kóstolhatom meg a sült krumplit sem, amit csináltál.”
Pár téma az értekezletekről:
- Mit csináljunk, ha az osztályban csak három vallásos fiú van és nem szeretnének kipát hordani, mert cikinek érzik?
- A gyerekek az osztályban adnak egymásnak az uzsonnából, de van, aki tejeset hoz, van, aki húsosat, és tudom, hogy a vallásos gyerekek nem mindig figyelnek oda a szétválasztásra. Leállítsam a cserélgetést?
- Mit csináljak azokkal a gyerekekkel, akik a Jeruzsálem-napot nem hajlandóak megünnepelni, mert azt mondják, hogy nincs ebben semmi jó, hiszen erőszakkal elfoglaltuk, és elvettük szegény palesztinoktól? (Ez egy külön cikket is megérne.)
Mire az összes példa elhangzott, már rájöttem, hogy nem egyszerű történetről van itt szó. Már az év vége felé jártunk, amikor az egyik tanári értekezleten az integrált oktatás volt a téma. Valaki megkérdezte, hogy tulajdonképpen mi is a célja ennek az egésznek. Az igazgatónő válaszolt a hivatalos definícióval:
„Mindkét csoport megerősödik az identitásában, és közben együtt építjük a zsidó társadalmat Izraelben.”
Néhány tanár meglepődött, úgy tűnt, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezt így még sosem hallotta. Sokan kifejezték ellenérzéseiket, ezúttal a vallásos oldalról, főleg azért, mert mint kiderült, úgy érzik, hogy ők folyamatosan kompromisszumokat kötnek, és túlságosan ki vannak téve a nem vallásos világ számukra fura, idegen, nehezen elfogadható szabályainak:
- Képtelen vagyok a gyerekeket rászoktatni, hogy a kézmosás és evés között ne beszéljenek, így aztán inkább hagyom – egy vallásos iskolában ez elő sem fordulna.
- A negyedikes osztályomban van egy hangadó csoport, akik vallásellenesek, és minden héten van velük egy nagy vitám arról, hogy a vallás nem a nép ópiuma. Ezen kívül ezek a kicsi gyerekek már annyira határozott, és az enyémtől különböző politikai véleménnyel rendelkeznek, hogy nem is hajlandóak engem meghallgatni, annyit mondanak, hogy „persze, mert te vallásos vagy, mi meg nem”.
- Féltem a vallásos gyerekeket, hogy elvesztik az identitásukat. Most is van egy kisfiú az osztályomban, aki inkább a reggeli beszélgetésre szeretne járni imádkozás helyett, mert a barátai ott vannak. Szerencse, hogy a szülei nem hagyják.
- Nem értem azokat a szülőket, akik kétségbe vannak esve, hogy az imakönyv-ünnepen mennyi vallásos dalt énekelnek a gyerekeik. Hát nem azért adták őket integrált iskolába, hogy ezt megtanulják? És különben is, ezek az énekek részei a zsidó kultúrának, nagyon sajnálatos, hogy vannak olyanok, akik nem így gondolják.
Az olvasóra bízom a következtetések levonását. Zárásként két kérdést tennék fel: Vajon milyen szerepet tud az iskola vállalni az integrált nevelésben? Milyen korban érdemes az iskolai integrált nevelést elkezdeni?
Izgatottan várom a válaszokat!
Pedagógus – Corvinus University of Budapest, Társadalomelméleti Kollégium egykori tanulója
