„A tanároknak miért szabad úgy öltözni, ahogy akarnak?”

Életem első interjúja  lányommal, és egyben életem első interjúja is. Mindent az újságért, mely szívügyem.

Egy étteremben találkozunk az interjú alanyával, lányommal. Tudom, hogy kedves számára ez a téma, és órákat tudna róla beszélni az iskoláról.

Tehát kezdődjön az interjú.

Egy asztalnál ülünk Tel-Aviv egyik legújabb bevásárlóközpontjában, mely még tágasabb,  még látványosabb az eddigieknél. Hannát alig kell kérdezni, azonnal belemerül a témába.  Igyekszem ideidézni sajátos magyarságát, bár mókás akcentusát nem tudom visszaadni.

– Ha nem mennénk iskolába, nem tudna kijönni belőlünk semmi – kezdi nagy magabiztossággal –, és hogy mondják, future/atid? – „a jövő”, segítem ki –veszélybe lenne.

– Az kéne, hogy ha elmegyünk iskolába, élvezzük, hogy elmegyünk – folytatja –, de egyszer se élvezem, ha elmegyek az iskolába.

Nem gondolom, hogy kéne tanítani az iPad-ekkel meg a könyvekkel, gondolom, hogy kéne tanítani játékkal. Mégis 14 éves vagyok és szeretek játszani, jobb, ha nem érzem, hogy tanulunk, mert ha érzem, hogy tanulunk, hogy nagyon kell nekem tanulni, és tudom, nehéz nekem tanulni, és nem is nagyon tudok ettől gondolkodni.

– Mi a véleményed a te iskoládról, az Ironi Alefről? – próbálok feltenni egy igazán riporteri kérdést.

– Ez azért jó iskola, mert kirúgnak mindenkit. És rosszak a tanárok, és kell nekünk túl sok dolgot csinálni. Mindenkinek nehéz, még a jó tanulóknak is. Kirúgják a rossz tanulókat, és a végén csak a jók maradnak. Ez rossz dolog, hogy kirúgják a rossz gyerekeket. Ez nem kell.

– Mire jók a rossz gyerekek? – teszem fel a kérdést álnaivan.

– Azért jók a rossz gyerekek, mert ők is emberek, és nem számít, hogy jó vagy rossz. És nem gondolom hogy szabad kirúgni gyerekeket csak úgy.

– De hát azt mondják – vetem közbe –, hogy akkor romlik a színvonal, és a rossz tanulók lehúzzák a jókat is, mert nem tudnak haladni az anyagban.

– Nem, nem, mert tudnának jókat csinálni a rosszakból is.

– Lehet, hogy nem bíznak abban, hogy a rossz gyerekekből is jók lehetnek?

– Ha nem tudnak ebben hinni, akkor miért hívják magukat iskolának? – kérdez vissza. – Az iskolának hinnie kell a gyerekekben, és nem azt mondani, hogy csináld magad, és ha nem, akkor kirúgnak. Ha egy gyerek jól tanul az osztályban, az azért van, mert jó a tanár. 90 százalék a tanár és 10 százalék a gyerek.

– Szerinted mi lesz azokkal a gyerekekkel, akiket kirúgnak?

– Átmennek egy másik iskolába, legtöbbször egy rosszabba. Az Ironi Tetbe és ilyenekbe. Ott sem fognak jól tanulni, de onnét nem lehet kirúgni őket, mert ott mindenki, a legtöbb gyerek rossz. Ha egy gyereket kirúgnak, úgy érzi, hogy ő nem jó. Ez egy szörnyű érzés. A végén lehet, nem fog kimenni belőlük semmi. A medina maga, az ország elrontja saját magát.

Megköszönöm az interjút, ez nagyszerű végszó lenne, de ő csodálkozva rám néz, hiszen olyan sok dologról kéne még beszélnie.

Arról is beszámolna, hogy engedik a gyerekeket szörnyen viselkedni egymással.

– Jártam egy osztályba, ahol az egész osztály szörnyen viselkedett. Mondtam a tanárnak is, és elmentem a középiskolai előkészítő igazgatójához is, és beszéltem velük, hogy most mit csináljak, emlékszem, hogy még be is mutattam nekik, hogy miket írnak nekem a mobilon. Az lett, hogy bejött a tanár az osztályba, és elmondta az összes gyerekeknek, hogy én panaszkodtam rájuk, ezek után az összes gyerekek még csúnyábban viselkedtek velem, mert árulkodtam rájuk. Ezen kívül a tanárok nem csináltak semmit, és én többet nem megyek hozzájuk, hogy segítsenek.

Most legutoljára egy kislány csinált egy csúnya dolgot, és beírta az internetre az én nevemben, hogy lájkokért leveszem a blúzomat, és mégis elmentem a sikva (évfolyam) vezetőjéhez, mert ez a dolog nagyon felidegesített. Behívták beszélgetni ezt a lányt is, mondták, kérjen bocsánatot, és ezzel be is fejezték az ügyet. Ez a kislány máskor is tett ilyen dolgokat, ez nem először történt. Beszélni kellett volna vele, hogy értse, milyen veszélyes, amit tett, de nem csináltak semmit. Azóta is csúnyán viselkednek velem.

– Lehet, hogy nem találják a megoldást – fűzöm hozzá.

– Akkor nekem hogy legyenek megoldásaim? Hogy lehet, hogy nekem mégis vannak megoldásaim, és nekik nincs?

– És itt van az öltözködés, a ruhák. Azt mondja az iskola, hogy „kol ehád mejuhád” (mindenki külön egyéniség), és azt is mondják, hogy kell „lekabel háaher” (elfogadni a másságot) – akkor miért kell mindenkinek ugyanabba a ruhába menni, hogy fogadják így el a másságot? Miért kell ugyanabban a ruhában mennem, mint a barátnőm, ha tiszteljük a másságot? Ettől én rosszul érzem magamat, úgy érzem, mintha rámerőltetnének valamit.  Mondják azt is gyakran, hogy az iskola a második otthonunk. Ha ez így van, akkor miért nem öltözhetek úgy, mint otthon, szabadon, hisz az öltözködés az én felelősségem, és nem a tanároké. Ez az én felelősségem, az én testem, és azt akarom, hogy csinálhassak vele azt, amit én akarok. Hogy szabad legyen festenem a hajamat, ahogy én akarom, hiszen ez az én hajam. Azt mondják, hogy a rövidnadrág nem „mehubad” (tiszteletteljes, elfogadott). A tanároknak miért szabad úgy öltözni, ahogy akarnak, nem tiszteletteljesen, rövidnadrágokban?

– A tanárok rövidnadrágban járnak? – kérdezek rá hitetlenkedve.

– Igen, persze hogy abban. És még egy valami – teszi hozzá hadarva –, úgy érzem, mintha a gyerekek „szug gimel” (harmadosztályú emberek) lennének az iskolában. Van először a vezetőség, a tanárok, ezután a szülők, akik fontosak az iskolának, de akár a takarítók is,  és csak azután a gyerekek.

Ezenkívül nagyon gyakran soviniszta dolgokra tanítanak minket. Például a lányoknak nincs kosárlabda csapatjuk. Meg is kérdeztem a tanárunkat, miért is nincs, és azt felelte, hogy a lányok nem szeretik a kosárlabdát. Holott a kislányok állítják az osztályunkban, hogy ők igenis szeretnek kosárlabdázni. Így csak a fiúknak van. Ez egyfajta sovinizmus. Ezenkívül olyan dolgokra tanítanak minket, amikre semmi szükség, például „Tarbut Iszrael” (Izrael kultúrája), amiben egy az egyben ugyanazt tanuljuk, mint a Tanahban. A Tanah órán pedig úgy tanítanak minket, mintha az ott lévő dolgok igaziak lennének. Nem szabad arról gondolkodni, hogy milyen a Tanah. A tanárnő, akit most már kirúgtak az iskolából, de a legtöbbjük úgyis ilyen, nem engedte, hogy mondjak valamit a történettel kapcsolatban. Nem szabad mondanod semmit, csak egy az egyben meg kell tanulnod azt, ami a könyvben van. Nem engednek véleményt mondani a történetről, és miért? Mert az a Tanah.

És mindig mondják, hogy „hofes bituj” (szólásszabadság), de mit akarnak tőlem, hogy „dáti” (vallásos) legyek?  Milyen „hofes bitujt” adnak nekem itt? Állandóan olyan dolgokat mondanak nekem az iskolában, amikhez ők sem tartják magukat.

És még beszél és beszél, de mennünk kell már. Igazából iskolai trikót jöttünk venni rávasalható emblémával. Sajnos sehol nem kapunk.  És ez már egy másik riport lehetne, mely a szülő szemszögéből mutatja be az  izraeli iskolarendszert.

Fenyves Gabriella

Festőművész