Ha van tanulság, amit érdemes megszívlelni a múlt századból, akkor az az, hogy a liberális demokratikus rend ellen fellépő és a nyitott társadalom lebontásán munkálkodó erők nem állnak meg, csak ha legalább olyan elszánt erő áll velük szemben. A 20. század első felében a nacionalizmus és a rasszizmus erősebbnek bizonyult az egyenlőségre és a szabadságra törekvésnél.
Ezek a tendenciák most ismét a felszínre törnek Európában, melyek valójában még sohasem lettek gyökerestül kitépve a nyugati kultúrából. Minden közvélemény-kutatás és felmérés egyetért abban, hogy a nacionalizmus és a rasszizmus már leuralták Kelet-Európát, míg nyugaton erősödőben vannak. Már csak egy újabb gazdasági válság, egy kis infláció és munkanélküliség hiányzik, hogy az antiszemitizmus – amely a nacionalizmus és a rasszizmus egyik eleme – ismét domináns erővé váljon.
És nálunk, Izraelben? Ki hitte volna az európai zsidóság romjain megalakuló Izrael állam létrejöttekor, hogy 70 évvel később az itt kifejlesztett zsidó társadalom a magyar és a lengyel nacionalistákhoz és antiszemitákhoz hasonló gondolkodási- és magatartásformákat tesznek magukévá, és vezetői Mussolini és Horthy rajongóinak hízelegnek majd? A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy fiataljaink rasszizmusa durvább az idősekénél.
Ennek a megszállás, a vallásos-rasszista településpolitika, a megszálló hadsereg a legfontosabb okai. A nemzetállam törvény célja az Izrael határain belüli arabok alárendeltségének megszilárdítása és normalizálása, a megszállt területeken pedig a gyarmati rezsim szabályai uralkodnak. Ezek után nem csoda, hogy az ebben a valóságban való háromévnyi katonai szolgálat után az a következtetés, hogy az egyenlőtlenség természetes, ami méltó társadalmi élet alapjaként szolgálhat.
Ha nem lépünk fel a rasszizmus ellen határozottan, ismét késő lehet…
Értékesítési igazgató, Haifa
