„Így írunk mi – Izraelről” címmel 2017. augusztus 31-én konferenciát rendezett az Izraelinfo Tel-Avivban, melyen magyarországi és izraeli újságírók, internetes weboldalak szerkesztői, készítői és médiaszakértők tartottak rövid előadásokat arról, hogy szerintük miként számol be a magyar nyelvű izraeli és magyarországi média Izraelről. A konferencián elhangzott előadásokat, illetve azok összefoglalóját az alábbiakban közöljük. Elsőként Gadó János szociológus gondolatai következnek a Szombat magazintól.
Izrael a kollektív zsidó
Az Izraelről szóló újságírás nem írható le „normális” kategóriákkal, talán soha nem is volt leírható. Mai világunkban Izrael a kollektív zsidó: a zsidókkal kapcsolatos előítéletek java ma nem egyénekre és különféle csoportokra, hanem erre az országra vetül rá. Ezt a ma 30-35 évesek 2000, vagyis az Al Aksza intifáda kitörése után megtanulhatták, amikor a konfliktust övező féktelen, nemzetközi színtéren csapkodó indulatok nem ismertek határt. Ezen elgondolkodhatott, aki akart: ekkor ugyanis a régi antiszemitizmus számtalan kellékét viszontláthattuk – modern, emberjogi diskurzusba csomagolva (izraeli katonák ölik a palesztin gyerekeket vs. betlehemi gyerekgyilkosság). De persze ez sem volt új: a 60-as évek óta kísért bennünket a kérdés: vajon miért kelt Izrael minden megnyilvánulása százszor akkora figyelmet, mint más országoké?
Baloldali és iszlám(ista) antiszemitizmus
Mai világunkban alapvetően a régi indulatok két újabb változatával van dolgunk: ezek a baloldali és az iszlám(ista) antiszemitizmus. A baloldali változat a nyugati világ önvizsgálatából táplálkozik, és ezt vetíti a zsidókra; az iszlám változat az iszlám válságából ered, és ezt vetíti ki.
Vegyünk egy példát! A „megszállt területek” kifejezés így, önmagában, minden földrajzi pontosítás nélkül, mindenki számára a palesztin területeket jelenti a nemzetközi politikában – holott hasonló, vitatott státuszú, vagy valóban megszállt terület még nagyon sok van világszerte. Így a „megszállás” fogalma – területi pontosítás nélkül, generálisan – a nemzetközi politikai nyelvben leginkább a zsidó államhoz kötődik. Vagyis nemzetközi téren Izraelnek van a legerősebb figyelemfelhívó jellege: teljesen általános kifejezések elsősorban vele kapcsolatban nyernek új értelmet.
A kérdésről a világsajtó annyit írt már, hogy az izraeli–palesztin konfliktusnak külön szókincse van. „Megszállt területek”, „megszállás”, „telepesek”, „települések”, „menekülttábor” (aminek itt más a jogi státusza, mint a világ többi részén), Palesztina (ami gyakran egész Izrael területét jelenti, de legalábbis gyakran nem definiált). A kötött szókincs meghatározza, köti a gondolkodásmódot is. Rendkívül erősen bejáratott, kötött a tudósítás képi nyelvezete is.
Tudnunk kell ugyanakkor, hogy a mértékadó Nyugat-Európában a „megszállás” szó történelmileg a náci megszállás időszakát jelenti – vagyis nagyon súlyos és messzire vezető asszociációk társulnak a zsidó állam képéhez.
Amikor az izraeli–palesztin konfliktus fellángol, az alapvető séma a mértékadó nyugati médiában, képben és szövegben ez: megszálló izraeliek – elnyomás ellen lázadó palesztinok. A baloldali gondolkodásmód és nyelvezet lényege az alul levők, az elnyomottak, a kirekesztettek, az ellenállók igazsága az elnyomókkal, a megszállókkal szemben, a magányos partizán igazsága a hadsereggel szemben. Így nagyjából a II. világháborús antifasiszta küzdelmek, valamint a gyarmatosítás elleni 20. századi felszabadító háborúk fogalmaival próbálnak leírni egy 21. századi konfliktust. Miközben tudjuk, hogy ma a harmadik világ kaotikus, gyilkos háborúiban a különböző haramiabandák használnak ilyen neveket, mint „népi front”, „felszabadító hadsereg”, stb. Közismert, hogy a „Népi Front Palesztina Felszabadításáért” az egyik legvéresebb, szélsőbalos palesztin terrorszervezet neve.
Az izraeli–palesztin konfliktus forma szerint területi vita – a tudósítók azonban hivatalból nem kérdezik meg, hogy vajon ez a területi vita miért vált ki olyan féktelen indulatokat, miért mozgósít olyan hatalmas tömegeket, miért szerepel többet nemzetközi szervezetek napirendjén, mint tíz hasonló nagyságrendű konfliktus együttvéve? És vajon miért hangoztatják olyan sokan, hogy ennek a megoldása a kulcs a régió összes problémájának megoldáshoz?
Aki Izraelről ír, tudósít, az mindennek tudatában kellene hogy legyen. Ez természetesen nem így van: a témáról szóló tudósítások forma szerint a közvetlen konfliktusról szólnak, és a tudósításban közreműködő munkatársak mind rendkívüli erőfeszítést tesznek, hogy a zsidósággal kapcsolatos nyilvánvaló asszociációk tömkelegét figyelmen kívül hagyják.
Iszlám terrorizmus
Az iszlám terrorizmus, amely ma Izrael után elérte Nyugat-Európát, a vallási motiváción túl ugyanezen a partizán romantikán, meg a 19. századi osztályharcos romantikán alapszik: a nincsteleneknek, a kirekesztetteknek joguk van minden kezük ügyébe kerülő eszközzel harcolni a gazdagok, az elnyomók ellen. (Lásd gyerekkorom emblematikus szobrászati alkotását: „Utcakő, a proletariátus fegyvere”.) Az intifáda továbbfejlesztett változata ez: a kövek helyett autóval, konyhakéssel támadnak – a civil lakosságra.
A náci korszak és a gyarmatosítás (Amerikában a rabszolgaság) öröksége hozta magával a bűnbánó nyugati ember számára azt a felfogást, hogy a szegény elnyomottnak mindig igaza van a gazdag elnyomóval szemben. Miközben a 21. században ez többnyire nem így van. A mai nyugati világ jóléte elsősorban nem a szegények kizsákmányolásán, hanem a fejlett együttműködési technikákon és a felhalmozott tudáson alapul. Ennek jelentősége ma jóval nagyobb, mint a harmadik világból beszerezhető nyersanyagoké vagy olcsó árucikkeké. A jól működő demokráciák képesek voltak jól működő gazdaságot, és ennek nyomán fejlett jóléti államokat kiépíteni.
Az iszlám világ viszont ezeket a fejlett technikákat túlnyomórészt nem tudta elsajátítani, így frusztráltságában elutasította őket, mint idegen és kárhozatos dolgokat. Saját, legősibb hagyományaihoz igyekszik visszanyúlni, mint autentikus forrásokhoz. Így jött létre az iszlámizmus, amely az iszlám vallás régi hagyományait próbálja közvetlenül alkalmazni a 21. századi kihívások megoldására. Ennek legmarkánsabb példája az Iszlám Állam, amely valóban a Mohamed próféta korabeli erkölcsöket és módszereket alkalmazza – a 21. század technikáinak felhasználásával. Váratlan és meglepő sikere annak tudható be, hogy nagyon sok hívő számára a hitelesség non plus ultráját jelenti azzal, hogy az iszlám legősibb forrásához nyúl vissza.
A fundamentalista iszlám hívei a maguk részéről ugyanúgy megtalálják Izraelben a kollektív zsidót, mint a nyugati világ véleményformálói – persze más ideológiával és más körülmények között.
Tabu a zsidózás
E kettő együttes hatásának látványos eredményei az utóbbi hónapokban például az UNESCO egymást követő határozatai, amelyek elítélik Jeruzsálem, Hebron stb. „izraeli megszállását” – anélkül, hogy e helyek zsidó vonatkozásairól említést tennének. A baloldali, kisebbségvédő nyelven megszólaló iszlám indulatok komoly károkat okoznak a zsidó államnak: egy befolyásos nemzetközi fórumon megkérdőjelezik múltját, identitását.
Fontos különbség, hogy az iszlám világban nagyobb részt nyíltan zsidóznak, a nyugati világban azonban ez tabu, és hatalmas erőfeszítést tesznek, hogy a napi politika zsidókkal való nyilvánvaló kapcsolatát elfojtsák.
A „békefolyamat”
Az elmúlt évek nagy fordulata az, hogy a „békefolyamatból” kiábrándult izraeli kormány és annak vezetője, Benjamin Netanjahu ezeket a tendenciákat felismerte, és igazából nem érdekli többé a „békefolyamat” és a kétállami megoldás, amelyeket immár irreális elképzeléseknek tart. Az ezekhez továbbra is ragaszkodó külvilág felé azonban – forma szerint – továbbra is fenntartja elkötelezettségét. Politikájából felismerhetően kibontakozik az a meggyőződés, hogy maximális eredménynek a konfliktus viszonylag alacsony hőfokon történő, lehetőleg kevés erőszakkal járó menedzsmentjét tekinti.
A területi konfliktus illúziója
Mindezek fényében a konfliktust jól ismerő szakértők feladatának azt tartom, hogy a fenti összefüggéseket tudatosítsuk azon újságírók, médiumok és a szélesebb közvélemény számára, akik hivatalból ragaszkodnak a területi konfliktus illúziójához, és elszántan nem akarnak tudomást venni arról, hogy Izrael Állam a zsidók állama és a vele szemben érvényesített bánásmódban ez erőteljesen tükröződik. Az aktuális fejleményekről szóló tudósításokba próbáljuk beleszőni a tágabb összefüggéseket – amint ezt egyébként más felfogások hívei is teszik.
***
Antiszemitizmus nincs, de igény az lenne rá
Magyarország (és K-Európa nagy része) sajátos fáziskésésben van: itt a korszerű, emberjogi, kisebbségvédő elveket használó anticionizmus még nem kurrens, mert a kormány épp ezt az emberjogi, kisebbségvédő nyelvet akarja visszaszorítani egy újfajta nacionalista tekintélyelvűség nevében. Ugyanakkor a régi antiszemitizmus már nem kurrens, mert az Orbán-rendszer (akárcsak Vlagyimir Putyin) ezt az árat megfizeti az autokráciáért cserébe: visszafojtja/államosítja az antiszemitizmust. Egy antiszemita autokráciát Európa már nem tűrne el. Így az Orbán-kormány a más antiszemitizmusával szemben zéró toleranciát tanúsít, a magáét pedig óvatosan adagolja (lásd Soros-ellenes kampány).
A kettő közötti átmeneti időszakban vagyunk tehát Magyarországon, amikor úgy tűnik, az antiszemitizmus visszaszorul a nyilvánosság terein. Ez nem azt jelenti, hogy az emberek fogékonysága az antiszemitizmus iránt radikálisan visszaesik, csupán azt, hogy a jelen körülmények közt nem találnak olyan politikai nyelvezetet, amelyen indulataikat ki tudnák fejezni. Így beáll az a helyzet, amit úgy jellemeznek, hogy „antiszemitizmus nincs, de igény az lenne rá.”
Az emberjogi, kisebbségvédő politikai kultúrában csalódott Izrael és az ebbe a kultúrába még meg sem érkezett Magyarország (illetve V4-ek) találnak egymásban szövetségest. Ennek látványos jele volt Netanjahu és Orbán (valamint a V4-ek) szívélyes kézfogása Budapesten. Mivel ez egybeesett a kormány Soros-ellenes kampányával, amit az izraeli miniszterelnök nem akart elítélni, az emberjogi, kisebbségvédő narratívában hívő magyar zsidók körében (így a Mazsihiszben is) óriási kiábrándulást okozott. Orbánt és Netanjahut ettől kezdve ugyanolyan antidemokratikus, nacionalista vezetőnek kezdték látni számosan. (György Péter a Népszava hasábjain egyenesen Netanjahu „árulásáról” beszélt.)
Egy minapi cikkemben írtam, hogy Magyarországon ma a – nyugaton már a 19-20. században kiharcolt – szabadságjogokért kell küzdeni, mint amilyen a sajtószabadság, szólásszabadság, kisebbségi jogok stb. Innen nézve nehéz megérteni, hogy a 21. században a demokratikus intézmények (NGO-k) segítségével is lehet terjeszteni a gyűlöletkultúrát. (Lásd pl. a demokratikus alapon szerveződő BDS mozgalmat.) Fáziskésésről van szó: egy elmaradott országban az általános választójogért küzdő aktivista is nehezen tudja belátni, hogy az általános választójog új körülmények között a nácikat is hatalomra segítheti.
E téren aktuális feladatunknak azt tartom, hogy az időeltolódásnak ezt a bonyolult jelenségét a magyar véleményformálóban és a nagyközönségben is tudatosítsuk.
Szociológus, a Szombat szerkesztője
