Ott ültek a tábortűz körül szinte mind – az ilyen-olyan pesti egész, fél- és negyedzsidók, teljes egyetértésben, identitásuk beltartalmát kapirgálva. Aznap este épp a sivatag közepén, beduin sátrakkal körülvéve, amelyek belsejében, leterített szőnyegeken készült a csapat másik fele a hosszú nap utáni jól megérdemelt alvásra. Csak az a katonafiú ne gitározott volna odakint. Először a madrichok1 örömére csupa ereciszraeleset, „gesercármeod2”, üvöltötte a banda (azt még a reptérről a szállodába tartva megtanulták), de utána csak elkezdődött a Beatles meg a Floyd, és utána jöttek az újabbak, egészen James Bluntig, aztán John Legendig, hogy „koz ól of mí lávz ól of jú” – és az szinte őrjítően szép volt, mert nem volt fényszennyezés sem, és el lehetett botorkálni a sátrak között, a sivatag felé a dalolás után a szépszemű katonafiúval csillagokat nézni, a hátán pedig még ráadásul ott lógott a gitár is.
Aztán szó szót követett, valamilyen nyelven, azt már nem tudni, melyiken, mert a katonafiú angolja nem volt valami hűha, de azért azt meg lehetett beszélni vele – mert okos emberek megértik egymást –, hogy az este varázslatos itt az erecben, és hogy ő kfárszábai3, és hogy neki, a lánynak mindenképp el kell mennie és meg kell látogatnia őt, Roit és a családját. És akkor elcsattant az első okvetlen csók, fogdosódás is volt kicsit, de akkor utána ugye kibújik az ember az ölelésből, nehogy ő legyen a csapat kurvája, már így a harmadik napon, majd még vár egy kicsit, pedig nem fűlik ehhez a visszahúzódáshoz a foga, vagy a keze, a melle, a lábai sem egyáltalán. És visszavonul a sátorba, kuncogva el lehet mesélni a Hannának, akivel Ferihegyen köttetett az életre szóló barátság, és aki egyike volt a két igazizsidónak a csapatban, hogy mi minden történt rövid fél óra alatt odakint. Csodás dolog ez a taglit.
Meg is kérdezte a Hanna, hogy kijönne-e a Roi miatt Izraelbe, mert a Hanna nővére kiköltözött a férje miatt, és tök jól megvannak, és erre ő elképzelte magát kfárszábai ifjú feleségként a gitározó katonaférjjel, és nem volt ellenére a gondolat.
Ébren is tartották ezek az álmok meg a sátorban bolyongó legyek meg a többiek szuszogása-horkolása – meg egy kicsit várta is, hogy majd bejön az ő jövendőbelije és odakúszik mellé és még lesz egy kis fogdosás meg talán puszi. De a Roi csak nem volt sehol, pedig már mennyi idő eltelt. Biztos az az idióta Ági és Kati faggatják a seregről – stréberek –, és nem engedik aludni. Meg ugye főleg mellékúszni…
Aztán neszezésre ébredt, megnézte a telefonját. Éjfél. Kuncogás két hálózsáknyira tőle. Kati? Ági? Nem tudni. De van ott egy fiú is, fiúhang – az ő jövendőbeli izraeli katonaférje, a Roi motoz valahol odaát, ahol nem is kellene lennie, mert az ő hálózsákja az ajtónál van, hogy meg tudja védeni a csapatot, ha jön az ellen. De az, az biztos, hogy a Roi az, és súrlódások és hangok és nevetgélések és aztán másfajta neszek, először halkak, alig kivehetőek, aztán hangosabbak és hangosabbak, kéjesen ütemesek, a többi meg csak szuszog és horkol, de közben, közben benne – benne lassan megszületik, kibomlik egy új életérzés, ugyanolyan ütemesen, ritmusra, megalázva, egy csalódott, sértett, gonosz és bölcs életérzés, és már tudja, most már biztosan tudja, hogy legközelebb a palesztinokhoz megy önkénteskedni.
Az írás az Új Kelet újság 2017 májusi számában jelent meg nyomtatásban.
Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!
Újságíró
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
