Ott ültek a tábortűz körül szinte mind – az ilyen-olyan pesti egész, fél- és negyedzsidók, teljes egyetértésben, identitásuk beltartalmát kapirgálva. Aznap este épp a sivatag közepén, beduin sátrakkal körülvéve, amelyek belsejében, leterített szőnyegeken készült a csapat másik fele a hosszú nap utáni jól megérdemelt alvásra. Csak az a katonafiú ne gitározott volna odakint. Először a madrichok1 örömére csupa ereciszraeleset, „gesercármeod2”, üvöltötte a banda (azt még a reptérről a szállodába tartva megtanulták), de utána csak elkezdődött a Beatles meg a Floyd, és utána jöttek az újabbak, egészen James Bluntig, aztán John Legendig, hogy „koz ól of mí lávz ól of jú” – és az szinte őrjítően szép volt, mert nem volt fényszennyezés sem, és el lehetett botorkálni a sátrak között, a sivatag felé a dalolás után a szépszemű katonafiúval csillagokat nézni, a hátán pedig még ráadásul ott lógott a gitár is.
Aztán szó szót követett, valamilyen nyelven, azt már nem tudni, melyiken, mert a katonafiú angolja nem volt valami hűha, de azért azt meg lehetett beszélni vele – mert okos emberek megértik egymást –, hogy az este varázslatos itt az erecben, és hogy ő kfárszábai3, és hogy neki, a lánynak mindenképp el kell mennie és meg kell látogatnia őt, Roit és a családját. És akkor elcsattant az első okvetlen csók, fogdosódás is volt kicsit, de akkor utána ugye kibújik az ember az ölelésből, nehogy ő legyen a csapat kurvája, már így a harmadik napon, majd még vár egy kicsit, pedig nem fűlik ehhez a visszahúzódáshoz a foga, vagy a keze, a melle, a lábai sem egyáltalán. És visszavonul a sátorba, kuncogva el lehet mesélni a Hannának, akivel Ferihegyen köttetett az életre szóló barátság, és aki egyike volt a két igazizsidónak a csapatban, hogy mi minden történt rövid fél óra alatt odakint. Csodás dolog ez a taglit.
Meg is kérdezte a Hanna, hogy kijönne-e a Roi miatt Izraelbe, mert a Hanna nővére kiköltözött a férje miatt, és tök jól megvannak, és erre ő elképzelte magát kfárszábai ifjú feleségként a gitározó katonaférjjel, és nem volt ellenére a gondolat.
Ébren is tartották ezek az álmok meg a sátorban bolyongó legyek meg a többiek szuszogása-horkolása – meg egy kicsit várta is, hogy majd bejön az ő jövendőbelije és odakúszik mellé és még lesz egy kis fogdosás meg talán puszi. De a Roi csak nem volt sehol, pedig már mennyi idő eltelt. Biztos az az idióta Ági és Kati faggatják a seregről – stréberek –, és nem engedik aludni. Meg ugye főleg mellékúszni…
Aztán neszezésre ébredt, megnézte a telefonját. Éjfél. Kuncogás két hálózsáknyira tőle. Kati? Ági? Nem tudni. De van ott egy fiú is, fiúhang – az ő jövendőbeli izraeli katonaférje, a Roi motoz valahol odaát, ahol nem is kellene lennie, mert az ő hálózsákja az ajtónál van, hogy meg tudja védeni a csapatot, ha jön az ellen. De az, az biztos, hogy a Roi az, és súrlódások és hangok és nevetgélések és aztán másfajta neszek, először halkak, alig kivehetőek, aztán hangosabbak és hangosabbak, kéjesen ütemesek, a többi meg csak szuszog és horkol, de közben, közben benne – benne lassan megszületik, kibomlik egy új életérzés, ugyanolyan ütemesen, ritmusra, megalázva, egy csalódott, sértett, gonosz és bölcs életérzés, és már tudja, most már biztosan tudja, hogy legközelebb a palesztinokhoz megy önkénteskedni.
Az írás az Új Kelet újság 2017 májusi számában jelent meg nyomtatásban.
Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!
Újságíró
