Ha szeretnénk minél több nézőt bevinni a filmünkre, a tökéletes recept:
végy egy kis adag Harrison Fordot, egy nagyobb adag Ryan Goslingot, add hozzá egy kultikus film folytatását, ölj bele látványosan csilliárdokat, jó alaposan szórd meg különleges effektekkel, és senkinek se engedd, hogy megnézze a premier előtt, hogy jó nagy legyen a felhajtás.
Ha a Haifai Nemzetközi Filmfesztiválon mutatod be nyitófilmként, akkor hívj táncosokat, akik a 80-as években futurisztikusnak számító ruhákban, trükkös kis világító rudakkal hadonászva ugrálnak közepesen uncsi zenére, és hagyd, hogy az emberek kvázi összeverjék egymást, hogy bejuthassanak. Ha mindez megvan, akkor persze érdemes egy jó filmet csinálni. Vagyis érdemes lett volna.
Ugyanis sajnálatos módon a sok pénz, a világhírű és jó színészek, a tökéletes effektek sem garancia egy jó filmre. A történet kiszámítható, unalmas és eseménytelen, viszont legalább irreálisan hosszú. Sokat elmond az is, hogy bár egy filmfesztivál megnyitóján hard-core filmrajongók ülnek, a vetítés alatt folyamatosan hagyták el az emberek a termet, nagyjából a vendégek harmada feladta.
A filmet egy éve Budapesten forgatták, ennek nyomai két ponton fedezhetőek fel markánsan; egyrészt a szinte már-már kötelező egykori MTV-székház szerepeltetése – ezúttal elhagyott kaszinó, ahol Gosling és Ford találkozik, és az ember azt várja, hogy mikor hangzik el a klasszikus „én vagyok az apád” mondat, másrészt egy különösen magas lépcsőházban Goslingot egy idős nő egy egzotikus nyelven küldi el melegebb éghajlatra, ami ez esetben a számunkra korántsem egzotikus magyar.
Szóval ha valakinek ingerenciája támadna 163 perc dögunalomra, akkor menjen, nézze csak meg bátran a Blade Runner 2049-et, a többieknek pedig Harrison Fordot idézem, amikor a filmről kérdezték egy reggeli műsor interjújában: olyan szép ez a nap, igyanak egy wishkey-t inkább, és ne rontsák el ilyesmivel.
Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!
