Amikor először találkoztam Jázminnal, furcsa feszültség volt a levegőben. Egy – korábban egyébként az Új Kelet újságnak is író – meglehetősen baloldali barátnőm mutatott be neki, és mivel tudtam: a cimborám számára én „szélsőséges cionista” vagyok még akkor is, ha a valódi cionisták extrém liberálisként bélyegeznek meg, tudtam: mínuszból indulok. Egy repülőutat beszélgettünk végig Tel-Aviv és Budapest között, és hamar kiderült: valójában nem vagyunk annyira mások, mint elsőre hittük.
Ami engem illet, én emberbarát vagyok – se zsidó, se arab oldalon nem vagyok részrehajló, de mélységesen megértem az „Izraelnek joga van megvédeni magát” álláspontú ismerőseimet, és a palesztinok jogaiért küzdő, a „Sovrim Stika” vagy „Breaking The Silence” mozgalmat támogató barátokat is. Én magam abban hiszek, hogy mindkét oldal véleményét ismernem kell ahhoz, hogy véleményt alkossak, és még ha meg is teszem, sosem lesz globális, univerzális rálátásom a helyzetre – ahogyan senki másnak sem, még akkor sem, ha ő maga szentül hisz benne, hogy a személyes igaza egyetemes igazság.
Jázmin és én pár nappal később egy egész éjszakán át tartó esküvőt táncoltunk végig együtt – ő csak akkor ült le, ha izraeli zene szólt, én pedig egyfelől nem értettem, mi változik a világban attól, ha egy palesztin lány nem táncol Eyal Golanra, Margolra és Eden Ben Zakenre, a másik oldalról pedig teljes szívemmel értettem: számára ez elvi kérdés, amelytől ebben a pillanatban nem tud, és nem is akar eltávolodni. Azt hiszem, ez az „izraeli–arab barátság” első számú receptje: nem kell azt feltételezni, hogy két ember tökéletes harmóniában gondolkodik majd az élet minden egyes területét illetően – hiszen még a saját testvérünkkel, édesapánkkal, párunkkal sem értünk mindenben egyet.
Emlékszem, egy alkalommal interjút készítettem a Time Out Israel számára egy zsidó–arab meleg párral. Az izraeli srác DJ és party producer, az önmagát palesztinnak valló fiú pedig – Khader Abu-Seif – filmes, az Oriented című, sokszorosan és nemzetközi szinten díjnyertes dokumentumfilm sztárja. Éppen a tel-avivi otthonukban faggattam őket a készülő cikkhez, amikor megszólalt a légiriadót jelző sziréna. Khader könnyekkel a szemében mondta nekem: „Amikor megszólal a sziréna, aggódom a jaffai családomért – de nem szól a sziréna olyankor, amikor a határ túloldalán élő családtagjaim vannak veszélyben.” Ez a mondat minden korábbi előítéletemet felülírta: azt hiszem, ekkor lettem meggyőződéses „se nem balos, se nem jobbos” ember.
Khader idén nyáron a vendégem volt a Sziget fesztivál Magic Mirror sátrában szervezett kerekasztal-beszélgetésen. Az egyik panel témája a másságot nehezen, vagy egyáltalán nem toleráló közösségekről szólt. Megtiszteltetés volt számomra, hogy egy olyan fiút ismertethetek meg a magyar közönséggel, aki Izraelből érkezett, értékeli és megéli mindazt, amit a nemzet mindannyiunknak – zsidóknak, araboknak, olé hadasoknak és turistáknak – ad, ugyanakkor érzékenyen rámutat azokra a pontokra a társadalomban, amelyeket nem szabad a szőnyeg alá seperni, annak érdekében, hogy évtizedekkel a holokauszt után se történhessen igazságtalanság, és semmilyen ideológia égisze alatt ne érezze magát jogfosztottnak egyetlen ember sem.
Merész húzás volt a Habima, Izrael Nemzeti Színháza részéről, amikor a idei évadban műsorra tűzték a Michael Kohlhaas című darabot – az erősen társadalomkritikus dráma egy igazságtalanul meghurcolt, társadalmilag számkivetett férfi életét meséli el, a főszerepet ráadásul Norman Issára, egy arab származású színészre osztották. Az alapvetően kormányközeli kulturális intézmény színpadán olyan témák kerültek terítékre, mint az intézményesített igazságszolgáltatás relevanciájának megkérdőjelezése, vagy az önmagukért felszólalni esélytelenek tragédiái, akiket a végrehajtó hatalom gépezete bedarál. Normannal a bemutató után beszélgettem, és elmondta: számára indokolatlan és sértő az arabok módszeres elnyomásáról beszélni Izraelben, hiszen ilyen előadások, és ilyen szerepek juthatnak egy arab művésznek – ugyanakkor végtelenül fontosnak tartotta, hogy a darabbal rámutasson azokra a bürokratikus útvesztőkre és szomorú esetekre, amikor egy kisebbséghez tartozó ember gyengeségét kihasználja a kormány.
Aki pedig azt hinné, hogy kritikusan, ugyanakkor békésen kommunikáló, önmagukat izraeli arabnak valló emberekbe kizárólag intellektuális közegben lehet belebotlani, elárulom: egy budapesti látogatásom alkalmával, éjnek idején beestem egy VII. kerületi csemegeboltba, ahol a közértes meglátta az összegyűrődött ötvensékeles bankót a pénztárcámban, és azt mondta „Tesó! Én haifai vagyok!” Kiderült: 20 éve hagyta el „Palesztinát” – ahogy ő mondta –, de máig hiányzik neki a pezsgés-nyüzsgés, amit az izraeli nagyvárosok jelentettek neki. „Nincs még egy olyan város, mint Tel-Aviv. Amíg nem volt családom, mindig úgy képzeltem: odaköltözöm, és nyitok egy kis picuciát” – mesélte. Azóta rendszeresen vásárolok nála – és megígérte, legközelebbre tahinit is hozat a Keleti pályaudvar-közeli mini marketbe.
Sosem értettem azokat, akik azzal vannak elfoglalva, hogy ki volt itt előbb, ahelyett, hogy azt tanítanánk, mennyire fontos a béke, a feltétel nélküli szeretet és a tanulás. Voltam jobbos is, balos is, ma pedig, mielőtt ítéletet mondanék, figyelembe veszem, hogy én sem látom a teljes képet. Közülünk hányan azonosulnak tökéletesen annak az országnak a kormányával, ahol élnek? Hányan lennénk felháborodva, ha a külföldiek azzal skatulyáznának be minket, hogy a „ti fajtátok” ilyen? Valószínűleg akármelyik egyházhoz, felekezethez, rasszhoz, nációhoz tartozunk, sok olyan dolgot tesznek „felettünk”, a „nevünkben”, amivel nem értünk egyet – kivéve persze azokat, akik maguk ülnek a trónuson.
Akármennyire is szeretem az országot, ahol élek, nem értek egyet mindennel, amit a vezetői tesznek. Ugyanígy Palesztinában, Iránban, Egyiptomban és Jordániában sem akarja mindenki földig rombolni Izraelt – több millió jó szándékú ember él ezekben az országokban, akik mind ugyanarra vágynak, mint mi: hogy békében éljenek. Nem tudom megérteni, miért gyűlölik Izrael vagy Irán lakóit csak azért, mert egy bonyolult történelmi szituációba születtek bele. Ennyi erővel utálhatnánk minden egyes oroszt csak amiatt, ahogyan Putyin elbánik az LMBTQ emberekkel. Szerintem ehhez nincsen jogunk.
Ne hibáztassunk másokat! Ne várjunk arra, hogy a miniszterünk, az elnökünk, az imámunk vagy a rabbink oldja meg a problémákat, ehelyett fogadjuk el azt az alapvetést, hogy nincsen külső ellenségünk. Az egyetlen ellenségünk a saját, beszűkült gondolkodásunk. A félelmeink, az egoizmusunk, és az az igényünk, hogy uniformizáljuk magunk körül a világot. De az emberek nem egyformák – hála Istennek –, és sosem lesznek azok, így inspirálhatják egymást kölcsönösen a különböző kultúrák. Tanulhatunk egymástól – elfogadást, új dolgokat, vagy régieket, amiket elfelejtettünk.
Így az arab barátaim már nem is arab barátok. Csupán, nemes egyszerűséggel – barátok.
Az írás az Új Kelet újság 2017 októberi számában is megjelent nyomtatásban.
Owner ÚjKelet | Writer 4 TimeOut IL & Cosmopoltan HU | Founder & Blogger White city Boy | Actor | Vegan Cook | International Event & Party Host
Hungaro-Israeli storyteller – films, books, magazines, travel experiences, vegan culinary adventures
