Hetven évvel ezelőtt megtörtént a csoda. Az ENSZ történelmi jelentőségű szavazásán a tagállamok többsége támogatta, hogy megvalósuljon a kétezer éves zsidó álom. 1947. november 29-én a világszervezet 181. számú határozata kimondta, hogy a Brit Mandátum területét fel kell osztani a zsidók és az arabok között.
Kaf-tet benovember כ”ט בנובמבר – Ezen a néven vonult be a hetven évvel ezelőtti nevezetes esemény a modern Izrael történelemkönyveibe. Miért ’Kaf-tet’ és miért nem 29? – kérdezhetnénk. Izraelben, akárcsak a világ nagy részén, a szekuláris naptár használata során arab számokkal jelöljük a napokat. A héber betűk számértékét csak a zsidó naptár ünnepeinél és emléknapjainál használjuk. Talán a hetven évvel ezelőtti esemény félig-meddig vallási jelentőségére utal a név? Talán.
Mindenesetre a korabeli arab vezetők egyhangúan elutasították a felosztási tervet, így a határozatba foglalt két ország közül csak az egyik jöhetett létre. Az azóta magukat palesztinoknak nevező palesztinai arabok óriási lehetőséget szalasztottak el: a történelem során először lehetett volna önálló, független államuk.
Sokan abban a tévhitben élnek, hogy Jordánia az az arab állam, amelyre az ENSZ 181. számú határozata vonatkozott. A helyzet azonban az, hogy a Londoni szerződés aláírásával a néhai Brit Mandátummal szomszédos Transzjordánia, vagyis a mai Jordánia már 1946-ban elnyerte függetlenségét Nagy-Britanniától. Az 1947-es szavazáson a Brit Birodalom Palesztinai Mandátumának területi felosztásáról döntöttek.
November 29-én mi az Izrael létjogosultságát kimondó ENSZ határozatot ünnepeljük, a palesztinok viszont arra emlékeznek, hogy ugyanaz a határozat nekik is ígért Palesztinában egy államot. Annak idején elutasították ugyan, de most már szeretnék. Persze a döntés akkor sem igazán az ő kezükben volt, sokkal inkább Egyiptom és a környező arab országok vallási-politikai vezetőinek kezében.
Háború
1948-ban Egyiptommal és Jordániával az élen a környező arab államok megtámadták Izraelt. Jordánia a harcok során megszállta Ciszjordánia nagyobb részét, Kelet-Jeruzsálemet, Egyiptom pedig bevonult a Gázai övezetbe.
A fegyverszünet után a megszállt területek és a palesztin lakosság olyan koloncként maradt a támadók nyakán, amihez később nem igazán ragaszkodott sem Egyiptom, sem Jordánia. Összességében uralmuk alá került annak a területnek a többsége, amelyen az ENSZ döntése értelmében egy palesztin államot kellett volna létrehozni, Izrael pedig a többi részét szállta meg.
Húsz évvel később, a Hatnapos háború során izraeli fennhatóság alá került az összes terület, amely egykor a Brit Mandátumhoz tartozott.
És béke?
A harcok során elveszített Sínai-félszigetet az 1979-es békeszerződés keretében visszakapta Egyiptom, a Gázai övezet viszont nem kellett nekik. A Jordániával kötött 1994-es békeszerződésben Husszein király sem tartott igényt Ciszjordániára. Nem csoda, hiszen annak idején nem területi követelések miatt indult a háború Izrael ellen, „csupán” a születőfélben lévő országot akarták megsemmisíteni.
Nem sikerült nekik. Izrael eddig minden háborúját megnyerte, de ahogy mondani szokás: a békét még nem nyertük meg. Hogy van-e rá esély? Annak idején alig volt izraeli, aki hitt abban, hogy békét lehet kötni Egyiptommal, Beginéknek mégis sikerült. Hogy lehetséges-e ez a palesztinokkal, s ha igen: milyen úton-módon, milyen áron?
Ezt ki-ki maga döntse el.
Pedagógus, tanár Jeruzsálemben, az Izraelinfo állandó szerzője
