– Van kedved sétálni? – kérdezte a fiú.
– Van – felelte a lány, és mosolygott.
– Van kedvenc helyed?
– Persze, a tengerpart.
– Akkor menjünk oda. Nem messze áll az autóm – a fiú mosolyogva a karját nyújtotta és elindultak a parkolóház felé. Útközben nevetgélve beszélgettek, majd amikor beszálltak az autóba, a fiú a lányhoz fordult.
– Mi lenne – kezdte –, ha nem a partra mennénk? Ismerek itt egy szuper kis helyet a közelben. – A szemei tágra nyíltak, ahogy a lány válaszát várta.
– Hát, ha olyan szuper az a hely, akkor menjünk oda – mondta a lány kedvesen, bár a szíve mélyén a partra szeretett volna menni. A fiú lelkesen beindította az autót.
– Merre is laksz?
– Közel a Herzl utcához.
– Az szuper! – lelkesedett tovább a fiú, és lendületesen hajtott végig a kacskaringós utcákon. Egyszer csak egy elhagyatott, macskák uralta kis utcában megállt és leparkolt.
– Itt is vagyunk! – kiáltott fel a fiú.
– Itt? – kérdezte a lány.
– Igen igen, itt! Szuper ez a hely! Nem? – lelkesedett tovább a fiú, és kihúzta slusszkulcsot.
– Mármint ez a szuper kis hely? – értetlenkedett tovább a lány.
– Ez – mondta a fiú, és most már ő is értetlen volt.
– Ez a koszos, szakadt, sötét mellékutca? – kérdezte újra hitetlenkedve.
– Igen. Ez a szuper kis hely, mindig van parkoló!
A macskák nyávogását nem zavarta meg a távozó lány lépteinek zaja.
