Ezen a héten titkok csodálatos világába kirándulunk: egy sivatagi oázisba a Holt-tenger partján, ahol pár forrás édesvize köré nemcsak kultúra és gazdagság, hanem Izrael történetének fontos fejezetei is íródtak.
Ein Gedibe érve, miután befizettük a Természetvédelmi Parkba a belépőt (ha sokat mászkálunk az országban, akkor javaslom az éves bérlet megvásárlását), elindulunk egy betonösvényen Dávid vízesése felé. Ide, az út első pár száz méteres szakaszára idősebbek, akár kerekesszékesek is kirándulhatnak.
Ha szerencsénk van, és az üvöltöző, osztálykiránduló iskolások nem riasztják el őket, akkor már itt is láthatunk kőszáli kecskéket, sőt nagy mázlival safanokat, vagyis szirtiborzokat is, ami olyan, mint a nyuszi, csak kicsit nagyobb, kisebb a füle, sziklákon él, és simogathatatlan vadállat. Ég és föld, de ettől még rendre összekeverik őket.
A vízesésnél induljunk el a bal oldalon fölfelé a sziklákon, és erőnlétünktől, időnktől és lelkesedésünktől függően kezdjünk hosszabb-rövidebb hegyi túrába, de lábunkon feltétlenül kényelmes bakancs legyen. Előbb a Dávid, utána a Sulamit, majd végül az Ein Gedi névre (nem) hallgató forrásokhoz érünk el. Árnyas helyre ritkán lelünk, ezért télidőben javaslom az utat, negyven fokban és tűző napsütésben csak gyakorló mazochistáknak ajánlott.
És rögtön az első titok: Dávid vajon melyik, utunkon látható barlangban bujkált olyan háromezer éve Saul király elől? Szerintem a Dávid forrása utániban, de másik is szóba jöhet, ha szó szerint vesszük a Biblia meséjét, amit Sámuel első könyvének 24. fejezete ír le. Szükségét végezni éppen abba a barlangba vonult félre egyedül a serege élén Dávidot üldöző Saul király, ahol az ifjú Dávid rejtőzködött harcosaival. Levette köntösét, amiből Dávid ügyesen lenyisszantott egy darabot, és nem ölte meg a védtelen királyt. Aztán utánament, és felmutatta a köntös darabját annak bizonyságául, hogy nem tör a trónjára – pedig dehogynem. Érdemes elolvasni a Bibliának ezt a fejezetét, a manipulatív politikai kommunikáció egyik korai mesterművét.
Ha megtaláltuk a szívünknek kedves barlangot, máris újabb titok vár ránk a közeli dombtetőn, ahol egy ötezer évvel ezelőtti templom romjait csodáljuk. Kik, és miféle isteneket imádtak ezen a helyen? Írásbeliség még nem volt, örök rejtély marad, hogy miért kelet felé nyílik az egyik kapu. Vajon a nap és a hold imádói voltak-e, ahogy a tudósok gyanítják? Vagy csak mindig mindenbe mindent belemagyarázunk?
Lebotorkálunk a tisztásról, és noha még az előzőt sem fejtettük meg, máris új titokkal szembesülünk: furcsa, cellaszerű építmények maradványait ásták ki a régészek a hegyoldalon. Az egészen pici szobák alkalmatlannak tűnnek családok elszállásolására. Arra gondolnak, hogy a kumráni tekercseket gyártó esszéneusok valójában itt élhettek, Ein Gedi hegyén, ezekben a félig barlang, félig házikókban.
Csontokat nem találtak, s az esszéneusok köztudottan vegetáriánusok voltak: szerintem stimmelhet az elmélet. És hogy miért mentek jó messzire, a kumráni barlangokhoz elrejteni irataikat? Talán amiért én se az ágyam alá rejtem a családi aranyat, hanem sokkal rafináltabb helyet keresek neki, mondjuk a gyerekek szobájában, mert ott biztos nem keresi a betörő.
Ha kicsit továbbmegyünk lefelé, akkor Tel Gorenhez jutunk el, az Ein Gediben létrehozott első zsidó településhez, ami jó sok réteget rejt, mert évszázadokig otthont adott Júda törzséből származó lakóinak. Sok titkot megtudtak róla az archeológusok, de ez még csak olyan, mint számos másik, Izraelben napvilágra került „tel”, vagyis sok régészeti réteget rejtő dombocska.
De az igazi titok csak most következik, ha továbbmegyünk a feltárt ókori zsinagóga felé. A második szentély, vagyis Heródes korában ismét virágzott a zsidók lakta település itt, a Holt-tenger sivatagi oázisában. És most végre a titok: a balzsam. Ein Gedi ugyanis évszázadokig a rejtélyes kölni-gyógyszer balzsamnak köszönhette kirívó gazdagságát, amit a csodálatos mozaikpadlós zsinagóga is jelez, amit az afarszemonnak nevezett titokzatos növény hasznából gründoltak őseink.
Képzeljük csak el a majd másfél milliós ókori Rómát, ahol a fürdés csak a kevesek privilégiuma volt. Vagy egy akkoriban szokásos temetkezési barlangot, ahol a nagymama után egy hónappal meghalt a nagypapa is, és be kellett vinni őt is. Ezekben a barlangokban számos apró, összetört szelencét találtak, mert ilyenkor feltörték és gyorsan bedobták ezt a titokzatos balzsamot, és párc perc múlva már csak annak az átható illatát lehetett érezni, és be lehetett menni. Számos korabeli leírásban szerepel rendkívül erős, és igen kellemes illata, amire az akkori higéniai viszonyok mellett olykor hihetetlenül komolyan szükség volt. Aranyárban adták, és mindig volt vevő rá.
Ein Gedi és Jerikó különleges éghajlatán termett az Afrikából hozott titokzatos fa, amiből a titkok tudói előállították a népszerű csodaszert. Szerelme jeleként Augustus nagylelkűen Kleopátrának ajándékozta Ein Gedit, aztán Kleopátra öngyilkossága után Heródes szerezte meg. Később ismét római uralom alá került, akik innen dehogy űzték el a zsidókat, inkább békén hagyták őket: mert kellett a csodabalzsam.
Egészen a nyolcadik századig virágzott a zsidó település, amikor is eltűnt, s vele együtt a nagy titok is, s nem tudjuk pontosan miért – nesze neked még egy rejtély.
Legközelebb a huszadik században épült fel zsidó település ezen a helyen, de már a csodálatos ferszimon-balzsam nélkül, egy egészen prózai kibuc. Melynek lakói édenkertté varázsolták a sivatagot, akarom mondani a Héber Egyetem által is elismert botanikus kertet telepítettek házaik közé.
Utunk utolsó állomásaként ezt se hagyjuk ki. Ebben már nincs nagy titok, csak pár évtizedes szorgalmas munka, és elszánt cionizmus.
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
