Orsi és Balázs – alija-portré

Izraeli ismerőseim vagy 20, 30, 40 éve élnek itt, vagy friss bevándorlók, mint én. Orsi és Balázs a közbülső kaszt, öt éve érkeztek. Van már némi rálátásuk, de az alija-élményeik még frissek. De ami a legfontosabb: lehorgonyoztak itt. Orsival egy éve dolgozunk együtt az Izraelinfóban. Ő Macesz néven a gasztró rovatot rója, de az interjú előtt még nem sokat beszélgettünk. Balázzsal, a férjével se. Róla annyit tudtam, hogy “hájtekes”. Most már azt is hozzátehetem: szimpatikus házaspár, jó beszélgetőpartnerek, sok elgondolkodtató tapasztalattal a hátuk mögött.

Miért döntöttetek úgy, hogy elhagyjátok Magyarországot, és miért pont Izrael?

ORSI: Balázs az első perctől kezdve – 14 éve vagyunk együtt – el akart jönni Magyarországról, nem szeretett ott élni. Én viszont nem akartam elindulni, de amikor jött a kedves kis kormányváltásunk, egyszer csak lett egy pont a kis életemben, amikor azt mondtam: én ebben az országban többet nem akarok élni. Akkor elkezdtünk komolyan gondolkodni ezen. Először az volt a terv, hogy Németországba megyünk, mert ott él a nagybátyám. Ő segített volna, de a német nyelvvel meggyűlt a bajunk.

BALÁZS: A héber sokkal egyszerűbb. (nevetés)

ORSI: Én sohasem szerettem Izraelt, és egyikünk sem járt itt soha. Anyósom akkori élettársa dr. Engländer Tibor volt, aki 1989-ben újjászervezte a Magyarországi Cionista Szövetséget…

BALÁZS: …baráti viszonyban voltunk, vitatkoztunk, hogy mi a jobb, ha a zsidók egy helyen vannak és támadhatóak, vagy ha szétosztva, de hogy Izraelbe költöznénk, arról szó sem volt.

Nem volt otthonról hozott zsidó identitás?

ORSI: Sőt! Nagymamám kikérte magának, hogy ő zsidó. A „kaftánosok”-at ! Cikinek érezte, hogy neki bármi köze volna hozzájuk. Sokat mesélt a holokausztról, de például a zsidó ünnepekről nem tudtam semmit. Aztán anyukám elkezdett dolgozni különböző zsidó szervezetekben, a Holokauszt Múzeumban, és így egyre inkább kezdett bekerülni az életünkbe a zsidó téma, és egyre fontosabb is lett. Aztán én elmentem tanulni a rabbiképzőbe – Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem –, mert úgy éreztem, tök ciki, hogy itt vagyok 18 évesen, elvileg zsidó vagyok, ez nekem valamiért fontos, és azért csak meg kéne tudnom, hogy mi ez! Tudtam, hogy nem leszek szociális munkás, nem volt fontos, mit tanulok, csak gyorsan legyen meg egy diplomám, egy másoddiplomás szak érdekelt, és ahhoz kellett valami alap. Az egyetemen meg a Szochnutnál is lett volna egy csomó lehetőség, hogy elmenjek Izraelbe, de mindig lecsúsztam róla. Vagy pénzünk nem volt, vagy időnk, mindig közbejött valami.

Nem úgy indul, mint egy alija-történet…

ORSI: …aztán egyszer csak azt mondtam Balázsnak: Izrael! Nem veszíthetünk semmit. Fél évig támogatást kapunk. Nézzük meg, hogy milyen egyáltalán külföldön élni, és ha nem jön be, maximum továbbmegyünk, de akkor már lesz valami tapasztalatunk…

BALÁZS: …én meg rácsaptam az ötletre, hogy végre mehetünk!

Könnyen ment az ügyintézés?

BALÁZS: Nagyon könnyen! Legalábbis ahhoz képest, amilyen történeteket hallok.

ORSI: Az én papírjaim nagyon jók voltak. Azt mondták, ezt meg ezt szerezzem be. Ha egy dolgot kértek, én beszereztem öt dolgot. Nem hiányzott semmi. A nagymama folyamatosan kapott pénzt a soá után, kárpótlást, onnan is megvolt az összes papír. Az eredeti anyakönyvi kivonatában kisatírozta ugyan, hogy zsidó, de azért minden papírja megvolt. Akkor kitalálták, hogy úgy nem mehetünk ki, hogy nem voltunk még Izraelben, hogy menjünk el a sereg önkéntes katonai programjára – SAR-EL program –, ami egy háromhetes semmiség. Oké, bár ez iszonyatosan sokba került. Nem volt más, csak El-Al: 100 ezer fölött volt a jegy, plusz amit költöttünk, plusz a regisztrációs díjak. De gyorsan ment minden. Június végén találtuk ezt ki, júliusban bementem a Szochnutba, augusztusban kijöttünk erre a programra, októberben megkaptuk az engedélyt és decemberben itt voltunk. Nem volt saját lakásunk, otthon is béreltünk, összepakoltunk és jöttünk. Nem volt veszteni valónk.

Mi volt a rövid távú, és mi a hosszú távú terv?

BALÁZS: Az összes terv az volt, hogy kipróbáljuk magunkat és meglátjuk, hova jutunk.

És szakmailag, hogy ki mit fog csinálni?

ORSI: Én júniusban, mikor még csak terv volt az alija, megnéztem az interneten, hogy milyen munkák volnának Balázsnak a szakmájában.

BALÁZS: Informatikus voltam már akkor is. 10-12 éves koromban kezdtem.

ORSI: Megnéztem azokat a program-nyelveket, amiket ő használ. Láttam a neten, hogy éppen akkor 160-180 állást találna. Na jó, hát akkor nagy baj nincs.

BALÁZS: Oké! A szaktudással nem lesz baj. De azt is tudtam, hogy nincs nyelvismeretem, nincs helyismeretem. Abszolút zéro. Arra tréningeltem, hogy valóban a nulláról kell felépíteni magamat, ami azt jelenti, hogy előfordulhat, hogy az első időben egy kibucban túrom majd a földet…

ORSI: De én tudtam, hogy ez nem így lesz!

Neked nem volt semmi „mi leszel, ha nagy leszel”?

ORSI: Nem, abszolút nem! Én egy olyan programra jelentkeztem, ami egy óvodai asszisztens képzés volt, de aztán láttam, hogy ez nem megy, ez egy zsákutca.

És jött a szokásos menetrend: befogadó központ, lenyomtátok szépen az ulpánt…

ORSI: Én béttel végeztem, de Balázs is levizsgázott, az alefet megkapta. Volt egy család, aki segített nekünk. A fickó azt tanácsolta, hogy Balázs tegye fel a netre az életrajzát…

BALÁZS: … fel is tettem egy oldalra, ahonnan a fejvadászok szemezgetnek, és onnantól kezdve folyton csörgött a telefon…

ORSI: Balázs tud angolul, de sohasem használta…

BALÁZS: …maximum írásban… vasúttal felmentem Tel-Avivba…

ORSI: …és az első interjún fel is vették…

BALÁZS:… annyira felvettek, hogy azt mondták: Jó, akkor holnap kezdesz. De hát én nem itt lakom, hanem Karmielben, az ország másik felében! Úgyhogy kivettek nekünk egy szállodai szobát egy hétre, amíg találunk lakást.

…mint a mesében…

BALÁZS: Így költöztünk Tel-Avivba. Az egy másik kérdés, hogy tulajdonképpen mázlim volt, mert aki felvett, az egy őrült volt, és ebbe rendesen tönkre is ment a cég. Mindenki lelépett. Én voltam az utolsó ember, aki próbálta tartani a pozícióját, meg a céget egyben.

De gondolom új munkahelyet találni sem tartott tovább?

ORSI: Nem, mert akik onnan leléptek oroszok, azok segítettek neki. Lettek kapcsolatai.

Ahogy ezt hallgatom, ti vagytok a mintapéldái annak, hogy mint kés a vajban…

ORSI: Nekem szociális munkás diplomám van. Gondoltam, megcsinálom a honosítását, és akkor elmentem a Tahana Merkazitban (a tel-avivi buszpályaudvaron) működő, menekültekkel foglalkozó önkéntes szervezetbe dolgozni. Ez egy oktatással foglalkozó hely volt, nagyon szimpatikusak voltak, és nagyon szerettem ott dolgozni. Ott is azt mondták, hogy szerintük menni fog a honosítás. Én pályázatíró voltam előtte egy egyesületnél Magyarországon, EU-s pályázatokat írtam meg ilyesmiket. Azt gondoltuk, hogy ezt esetleg lehetne itt is csinálni. Gondolkodtam ezen is, meg elkezdtem egy másik alapítványnál is dolgozni, szintén önkéntesként. Ott kicsit tudtam pályázatírással foglalkozni. Ez egy női szervezet – Ruach Nasit – Women Spirit – és bántalmazott nőkkel foglalkozik, de alapvetően azzal, hogy hogyan tudnak anyagilag talpra állni. Ez nekem nagyon szimpatikus volt és imádtam azt a helyet is, ott dolgoztam másfél évig, ingyen. De meg kellett tapasztalnom sajnos hogyha én ezt jól akarom csinálni, ahhoz felsőfokon kéne beszélnem angolul és héberül. Ahhoz, hogy én ide eljussak az nagyon sok pénz, idő meg fáradtság. Pedig ez lett volna a legjobb! A főnököm mondta is, hogy annyira sajnálja, hogy nem tud alkalmazni, de a nyelvtudásom nem elég ehhez.

BALÁZS: Volt egy stratégiánk, hogy én megyek az informatikával meg az angollal előre és Orsi meg folyamatosan járt ulpánra.

ORSI: Eljutottam a Dálet szintig. Gyakorlatilag mindent meg tudok oldani, héberül.

BALÁZS: Én meg makogok.

ORSI: De a családom miatt muszáj volt dolgozni.

Mi az, hogy a családod miatt? Otthonról ellenőriznek?

ORSI: Anyám akkor éppen bajban volt anyagilag.

BALÁZS: Mi innen támogatjuk a családunkat. Ez volt az egyik oka, hogy eljöttünk Magyarországról, ott ezt nem tudtuk volna megtenni. Márpedig erre néha szükségük van. Tudom, hogy vannak olyanok, akiket a szüleik támogatnak, de nálunk ez fordítva van.

ORSI: Ezért volt, hogy elmentem dolgozni. Így tudtam őket támogatni, én az anyámat, és Balázs az anyukáját.

Először a Tiv Tam-ban dolgoztam pénztárosként. Én borzasztó maximalista vagyok és ezért nagyon nehezen mentem el interjúzni, de azt gondoltam, a Tiv Tam annyira gagyi hely, hogy ott nem fogok izgulni azon, hogy megfelelek-e a héber tudásommal, vagy sem. És valóban így lett: úgy beszéltem héberül, hogy az csak na, és azonnal fel is vettek. Az elején még szerettem is, de nagyon sokat kellett dolgozni nagyon kevés pénzért.

Ebből hogy lettél szakács egy kávéház konyhájában?

ORSI: Találtam egy hirdetést a Facebookon és nagyon megörültem. Mindig is nagyon szerettem főzni, mindig is az életem egyik fontos része volt. Jártam szakács-iskolába is Magyarországon huszonkét évesen, de elég rossz volt az iskola… Mielőtt kijöttem Izraelbe, dolgoztam egy kávézóban a konyhán. Nekem mindig tervben volt, hogy a főzéssel szeretnék valamit csinálni. A problémám az volt, hogy az összes olyan hely, ahol lehet főzni az éjszakába nyúlóan van nyitva. Nem jó, ha úgy dolgozunk, hogy Balázzsal sohasem találkozunk egymással. Az nekem nem fér bele, úgy hogy ezt a szakmát kilőttem. Viszont ez a kávézó korán bezár és nem kellett csak 4 vagy 5 napot dolgozni egy héten és csak 6 órát. Többet kerestem, majdnem kétszer annyit, feleannyi időben mint a boltban. Durva volt ez a különbség. Imádtam, bár az első két hetet azt kb. végig sírtam, annyira fájt a lábam, a hátam, meg mindenem. Az eleje az nagyon húzós volt, azt hittem megpusztulok. Az emberek a kávézóban biztosak voltak benne, hogy nem fogom bírni. Aztán mindenki megdöbbent, hogy csinálom tovább. Beleszokik az ember.

Nektek nem jött a hírhedt kulturális sokk?

ORSI: Nekünk nem. Pedig mi úgy felkészültünk, és mindig vártuk, hogy majd lesz ez a nem tudom micsoda, de nem…

BALÁZS: Más elvárásokkal indultunk el, mint amivel az emberek általában szoktak alijázni. Amennyire sikerült megfigyelem sokan jönnek úgy hogy azt hiszik, ők most a Paradicsomba kerülnek és hogy mi minden jár nekik, és most hazatérnek és most övék a Mennyek Országa. Mi az ellenkező réven indultunk neki: Mi arra számítottunk, hogy most nagyon fogunk szívni és szenvedni, és hogy nehéz lesz és hogy minden idegen lesz és hogy mindennel meg kell küzdeni, hogy harcba megyünk, hogy megcsináljuk önmagunkat és hogy majd kiderül, hogy meddig jutunk el.

ORSI: Nem mindegy, hogy honnét indulsz. A befogadó-központban is, akik odajöttek, mindenki azt nézte, hogy mennyire undorító a merkaz klita. Mi sokkal rosszabbra számítottunk. Amint beléptünk abba a kis lakásba (25nm) és azt mondtuk: ez nagyon jó, másfél szobás! Mi megpróbáltunk mindig örülni és hálásnak lenni azért, ami volt. A többiek mindig mondogatták, hogy az oroszok mennyivel többet kapnak. Minket ez sose érdekelt. Örültünk annak, amit mi kaptunk. Az is segített, hogy a Balázs fizetést kap egy pesti cégtől, mert felépítette azt és szupportálja őket. Ezért, kb dupla pénzből éltünk, ami azért nekünk sokat segített. Mindent eltettünk a lakás-kaucióra ha majd el kell hagyni a merkaz klitát.

Aztán kirepültetek a Befogadó Központ-fészekből…

ORSI: Az elejétől blogot írtam, így ismerkedtem meg többek között egy lánnyal, aki nagyon sokat segített. Mi is küzdöttünk baba-ügyben meg ők is. Facebookon írta, hogyha bármiben kell segítség, az ő férje izraeli, ő majd segít nekünk, ő is szociális munkás.

BALÁZS: Találtunk egy lakást, ami normálisan nézett, ki annyiba került amennyit ki tudtunk fizetni a kezdő fizetésemből, de közölték, hogy két kezes kell! Ne haragudj, mi olék vagyunk, és nincs itt senkink. Végül a megismert lány férje lett az egyik, az ügynök a másik, aki aláírta. Aztán megtaláltuk ezt a lakást.

ORSI: Ez a második helyünk. Szerencsére itt már nem kértek semmit csak három havi kauciót.

Nem is volt az öt év alatt negatív élményetek?

BALÁZS: Nem negatív, hanem megdöbbentő. A köztudatban az van, hogy Izrael a high tech országa. A valóságban viszont olyan szintű gányolás folyik, amit nem hinnék el, ha nem látnám nap mint nap. Ki röhögném, ha valaki ezt elmesélné nekem. És ez nem csak a kis cégeknél, a nemzetközi multiknál is, akiknek dolgozom. Elképesztő! Az első munkahelyem, egy kis startup cég volt. Egy bolond francia milliomos csinálta, ez volt a hobbija. Oké, értem. Aztán elmentem egy másik céghez, egy nagy nemzetközi multihoz. Alapvető munkaszervezési meg biztonságtechnikai szabályokat nem tartanak be. A vicces, hogy az összes rétegen elkövetik az összes hibát. Nagyon megható volt, hogy két nap után rendszergazdai jogokat kaptam a szerverekhez, de ez szerencsejáték, ezen túl lehetne lépni. De hogy hogyan szervezzünk, tervezzünk, hogy mit használunk, hogyan építünk fel egy rendszert… nincs valódi projektmenedzsment. Valahogy összeáll, és az ember örül, de ha jön egy szellő, akkor összedőlhet az egész. Ennek ellenére hihetetlen nagy arcuk van. Én meg megpróbálok az adott szituációban valamit kihozni, de ez furcsa élmény!

Mikor jön a baba?

ORSI: Március eleje-közepe. Ez egy 9 éves projekt nálunk az együttélés kezdete óta ettől szenvedtünk. Magyarországon is voltak kezeléseink, aztán kijöttünk és itt folytattuk. Én azért is jöttem ki, mert tudtam, hogy Izraelben a lombikbébi ingyenes. Azt is hallottam, hogy Izraelben vannak a legjobb orvosok. Ebben az ügyben persze voltak problémáink. Négy év volt, itt is, de most összejött!

Hogy látjátok a jövőt? Mi lesz mondjuk 6 év múlva? 6 éves a gyerek és iskolába megy…

ORSI: Én is informatikát tanulok, úgyhogy remélem nekem is lesz egy szuper állásom. Dolgozni szeretnék mindenáron! Van egy csomó olyan projekt, amit itthonról lehetne csinálni. Ezért is jó az informatika. De azért szeretnék még egy gyereket minimum. Addigra már lesz tesó én nem szeretném a gyereket bölcsibe vinni, oviba igen, de bölcsibe nem. Én abba belehalnék: ha a gyerekemet, olyan pici korban el kéne engednem, mint itt szokás!

BALÁZS: Itt maradunk, Jaffón, bár ez a főbérlőtől is függ. Óriási ez a lakás 100 négyzetméter 3 szoba. Az mostani dolgozó/vendég szoba lesz majd a gyerekszoba.

Van valami titok? A sikeres alija titka?

BALÁZS: Nekünk rengeteget segített az, hogy nem voltak elvárásaink. Mindent pozitívan fogadtunk, mindenkivel nagyon kedvesek voltunk, mindenkinek nagyon örültünk, amit kaptunk. Nyitottnak kell lenni! Tök ismeretlen emberekkel kell együtt működni, és le kell vetkőzni azt, ami a magyar társadalomban nagyon jellemző, hogy arcról rögtön van valami előítéleted. Azonnal van egy képed. De ezt nem szabad használni, mert nem tudhatod, hogy mi van mögötte. Azért mert valaki orosz vagy ukrán vagy etióp? Vagy ahogy öltözködik…

És a szolidaritás. Ezt érdemes gyorsan elsajátítani, enélkül nem megy. Nagyon sok magyarnak nem megy, maximum mutatja, de nincs meg ez a reflex. Itt ha valaki megbotlik vagy elesik a biciklivel akkor öten vagy hatan szaladnak segíteni. Kérsz egy korty vizet? Üljél fel! Jól vagy? Kit hívjunk? Nekem ez felszabadító élmény volt! Csodálatos nemcsak az, hogy odaugranak segíteni, hanem az, hogy nekem se kell görcsösen tartani magam, hogy nem szabad reagálni, mert ki tudja, hogy üt vissza. Ma már reflexből jön, ha valami baj van akkor oda megyek és segítek.

ORSI: Az első lakásunkban nem volt mosógépünk, szemben volt a mosoda. Leültem, leültek mellém és tényleg mindent megkérdeztek, ami nem illik: Mennyibe kerül a lakás? Mikor lesz gyerek? Ez nekem azért volt jó, mert tudtam gyakorolni a nyelvet. Ezenkívül megvan az az élményed, úgy érzed, hogy mindenki a családod. És persze ki is akadhattam volna, hogy mi közük hozzá, de örültem, hogy beszélgethettem. Ilyen Magyarországon nincs. Ezt tényleg nehezen szokják meg a magyarok. Itt sokat mosolyognak az emberek és kedvesek.

BALÁZS: Soknak az a problémája, hogy egy sokkal jobb egzisztenciából jött ide. Nekünk könnyű volt. Mi mind a ketten nagyon szegény családból származunk. Éltünk vajas kenyéren…

ORSI: Zsíroskenyéren, a vaj drága volt.

BALÁZS: Rutinmunka, hogy van olyan kibírni hónap végéig. Azoknak nehezebb, akinek Magyarországon volt egy egzisztenciája kapcsolati tőkéje, autóval járt, saját lakása volt, minimum egy vagy több vállalkozás. Alijázik és azt az életet próbálja folytatni, ami otthon volt. Ez esélytelen. Volt egy kedves házaspár, akik kijöttek, eladtak házat, kocsit. Egy csomó pénzzel jöttek ki, kihozták konténerrel az összes bútorukat… Aztán végül sajnos feladták.

ORSI: Több ilyen családot is ismertünk… Mindig szomorú voltam, hogy így végződött.

BALÁZS: Kalandvágy kell hozzá. Mi úgy jöttünk ki, hogy egy év. Én nem is terveztem tovább.

ORSI: Ezért nem volt otthon nagy búcsú, ez egy egyéves próba projektnek indult. Megtanulunk mind a ketten angolul, aztán majd tovább megyünk máshova. De most már nincs ilyen terv.

Hazamenni?

ORSI: Semmiképpen! Az első három évben volt honvágyam. Zokogtam a Ferihegyen, hogy nem megyek vissza Izraelbe. Akkor még nagyon hiányzott Budapest, meg az ismerős dolgok. De főleg a barátaink, mert akkor itt még nem voltak. Most már itt is vannak és most már egyre nehezebb hazamenni.

Néha olvasom a Facebookon a posztjaitokat és az az érzésem, hogy nektek még mindig nyaralás itt az élet.

BALÁZS: Igen. Ez így van! Szerintem, ha az ember nem úgy éli meg az életét, hogy ez egy nyaralás, akkor valamit rosszul csinál!

ORSI: Valamit majdnem elfelejtettem! Alija előtt megnéztem a neten a napsütéses órák számát Izraelben… Elég meggyőző volt!