Izraelben esőért, vízért, vagyis az életért imádkoznak, s nincs is szebb, mint ilyenkor, ha végre megnyílt az ég, ellátogatni a zöldbe, és megnézni a természetet. Ezért aztán ezen a héten is felhúztam túrabakancsomat, és nekivágtam a Karmel-hegynek.
Ein Hodtól indultam, de ezúttal nem a művészfalu kiállításai érdekeltek – azt esőben is megnézhetem –, hanem kihasználva a száraz napokat, laza túrával nekivágtam a hegyoldalnak. A vízért mentem, de a tűz nyomait találtam helyette. Kivágott, elszenesedett rönkök hevernek mindenfelé: máig sem tudta begyógyítani a természet a hét évvel ezelőtti nagy tűzvész sebeit.
A KKL, a Keren Kayemet Leiszrael évtizedeken át fenyőfákkal telepítette tele a hegyoldalakat, noha ez a fenyőfajta idegen volt a helyi élővilág számára, s alatta minden kihalt a ciklámenen kívül. Megváltozott a vegetáció, a sokszínű bokros-fás ligetes közel-keleti laza erdővilág helyére a szabályosan ültetett fent fenyő, lent ciklámen-erdők léptek, melyekben pillanatok alatt tovaterjedtek a lángok. Nem mindig vezet sikerre a mégoly tiszteletre méltó cionista lendület sem, főleg ha nincs mögötte a szükséges szakértelem.
Ma már szembenéztek tévedésükkel, újabban őshonos és változatos fafajtákkal erdősítenek, s az eredeti természeti környezet helyreállítására törekednek: véget ért az egyenerdők kora Izraelben.
Éppen a természet legyűrhetetlen erején elmélkedtem, amikor bunkerszerű betonépítménybe botlottam, még a második világháború idejéből. Hogy került ez ide?
1941-42 fordulóján dübörögtek a németek, még nem volt lejátszva a meccs, s nem lehetett tudni, hogy győznek-e a távoli Európában, sőt a közelebbi Irakban és Észak-Afrikában a náci seregek. Ezt a korszakot az izraeli történetírók „kétszáz nap szorongás” néven jegyzik. Walther Rauff Obersturmbannführer, a gázzal való nagyüzemi gyilkolás feltalálója, s később az észak-afrikai zsidók deportálásának végrehajtója már Cipruson várakozott Erecbe készülődve, s egyre jöttek a hírek a zsidók európai üldöztetéséről és gyilkolásáról.
Ekkor a britek két védelmi vonalat rendeztek be a palesztinai mandátum területén. Az elsőt északon a libanoni határnál, mert északról is jöhet a veszedelem: Libanon ugyanis az első világháború óta francia mandátum volt, és ekkor már a nácikkal szövetséges Vichy-kormány uralta. Egy újabb védelmi vonalat pedig a Karmel-hegyre terveztek. Gondolnánk, bizonyosan a Palesztinában letelepedett zsidók védelmében – de az az igazság, hogy a brit csapatok evakuálását tervezték erről a vidékről, hiszen őket valójában leginkább a Szuezi-csatorna érdekelte, és innentől sokkal délebbre kívánták bevetni minden erejüket. Ez hamar feltűnt az itt élő zsidók, a Jisuv vezetőinek is.
Ekkoriban arról vitatkoztak a Szochnut központjában, hogy elmeneküljenek-e Erec Jiszróelből a zsidók, ki merre lát, ha jönnek a németek, vagy utolsó csepp vérükig küzdjenek, mint a Maszada legendájában. Ben Gurion azt mondta, hogy az emberélet a legfontosabb, és fussanak világgá, Tabenkin viszont úgy vélekedett, hogy a zsidó ősújhaza más, mint a világ bármely része, innen nem lehet elmenekülni, itt ki kell tartani a végsőkig, és még azon is túl. Még ma is ezen vitatkoznának, ha Montgomery nem győz El Alameinnél, és ezzel le nem zárja a haza földje kontra zsidó emberélet kérdését – legalábbis egy időre.
De addigra elkészült a betonbunker a Karmel oldalában, s immáron hivatalosan, brit felügyelet alatt is tanulhatták a fegyverforgatást a Jisuv, a Palesztinában élő zsidó közösség fiataljai, hogy majd megvédjék maguknak ezt a földet, ha sorsára hagyják őket a britek. Tudományuknak később komoly hasznát vették 48-ban, az utánam az özönvíz-féle brit távozás után, a függetlenségi háború idején.
De az emberi természettől térjünk vissza a fákhoz, és ismét az égő erdőhöz: beülünk a kocsiba, és felmegyünk a hegyre a hét évvel ezelőtti tűzvész negyvennégy áldozatának emlékművéhez. Illetve mégiscsak maradunk az emberek természeténél.
Izraelben általában valahogy sikerül megúszni a meggondolatlanságokat, a felkészületlenséget, a slendrián “jihije beszeder” (“minden rendben lesz”) mentalitást. De olykor becsap a ménkű, ahogy 2010 decemberében is történt. Negyvennégy ártatlan emberéletbe került, hogy akkor nem álltak készen a hatóságok a tűz tovaterjedésére, s hogy összevissza, fejetlenül cselekedtek.
Az emlékműnél megfogadjuk, hogy ezentúl odafigyelünk a részletekre, és munkánkban nem hagyatkozunk a jószerencsére, majd ebédelni megyünk a közeli Daliat el Karmelbe. Ha nem vagyunk éhesek, akkor elég egy jófajta knáfe, kedvenc arab csemegém végett odaugrani, de semmiképpen sem szabad kihagyni ezt a festői drúz falut, ahol szombaton is vásárolgathatunk és vendéglőzhetünk.
A drúz faluban persze megismerkedünk Laurence Oliphant (1829–1888) különös történetével, és megcsodáljuk elvarázsolt Csontváry-stílusú házát. Oliphant a tizenkilencedik században a Szentföldre rajzó látomásos keresztény misszionáriusok egyike volt, aki éppen itt telepedett le. Gazdag angol diplomata-író-utazó volt, de beszippantotta Thomas Lake Harris spirituális próféta misztikus keresztény szektája. Később a szektát elhagyta, és feleségével magányos megszállottként segítette az Izrael földjére visszatérő zsidókat, köztük titkárát, a Hatikvát, Izrael himnuszát megalkotó Naftali Herz Imbert. Örököse nem volt, háza ma a drúz katonákat szolgálja.
És még mindig messze az este, s mai kulturális és időutazásunkba belefér a falu szélén egy hangulatos keresztény kolostor meglátogatása. Persze ez a templom is a zsidó hagyományra épült rá, mint Izraelben számos más keresztény szent hely. A mai El-Muhraka kármelita kolostor helyén mutatott be áldozatot Illés próféta, ahogy azt a Királyok első könyvének 18. fejezete leírja. A nép ingadozott Baal és az Úr között, de Illés áldozatát elfogadta az ég, míg Baalét nem – s mindez a Karmel-hegyen történt, itt állította fel oltárát Illés. Ma kármelita kolostor jelzi a helyet.
Nincs méltóbb búcsú a Kármeltől, mint ha erről a helyről, a monoteizmus megőrzésének fellegvárából számba vesszük országunkat, ezt a csodálatos hegyvidéket. Érdemes felmenni egy oldallépcsőn a templom tetőteraszára, és köszönetet mondani az égieknek, s különösen a természetnek, hogy megtűr minket ezen a földön, és újjáéled számunkra, noha folyamatosan pusztítjuk szándékosan vagy hanyagságból.
A fotók a szerző felvételei
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
