A kritikusok soha nem kaptak rá Kertész Mihályra, a magyar zsidóra, aki a Casablancát rendezte. Alan K. Rode filmtörténész új könyve elmondja nekünk, hogy miért.
Az 1944-es Oscar-díj átadón Kertész Mihály, a magyar zsidó rendező kapta a legjobb rendező díját a Casablancáért, mely film a következő évtizedek során globális kulturális jelenséggé vált. (Michael Curtizt magyarul Kertész Mihálynak hívjuk, de az idézetekben a felvett – angolosított nevét használjuk.) Kertész beszéde a Grauman Kínai Színházban a Hollywood Boulevard-on rövid volt és aranyos: „Alázatosan hálás vagyok” – mondta a közönségnek tört angolságával. Csodálatos pillanat volt. A 20. század egyik legismertebb filmjének köszönőbeszédét egy olyan magyar zsidó mondta, aki soha nem sajátította el teljesen az angol nyelvet (és azt hogyan is lehetne, ugye). Végül is a filmben sok olyan zsidó szerepelt, aki a náci Európából menekült el.
A közelmúltban megjelent életrajzban, a „Michael Curtiz: A Life in Film” (Kertész Mihály: Egy élet filmen) Alan K. Rode, az író–filmtörténész azt állítja, hogy a Casablanca összehasonlíthatatlan karaktere részben Kertésznek köszönhető, mert a filmben zsidó menekülteket szerepeltetett. „A Casablanca nem az a film lett volna, amivé vált, ha nem Curtiz lett volna a rendezője” – írja Rode, aki jelenleg a Los Angeles-i Film Noir Alapítvány igazgató-kincstárnoka. „Ez volt a filmstúdiók munkájának csúcsa, amikor minden összejött egy nagyon szerencsés pillanatban Hollywoodban. Ezért is állta ki az idő próbáját.”
„Hollywood romantikus aranykorának emblematikus filmje volt a Casablanca, de Curtiz belevitte a bevándorlók érzékenységét” – írja Rode. „Bevándorlókat látni a filmen, akik megpróbáltak kijutni az országból. Nos, sok színész közülük zsidó volt, akik Hitler Európájából menekültek és a szerepeiket Curtiz személyes közbenjárása biztosította a Warner Bros.-nál.”
Kertész változatos filmes karrierje során több mint 100 filmet rendezett az Egyesült Államokban. Olyan amerikai klasszikusokat, mint a Robin Hood kalandjai Errol Flynnel, a Fehér karácsony Bing Crosbyval, A villamosszék felé, James Cagney-vel és Pat O’Briannel, A jazzénekes Danny Thomasszal és Peggy Lee-vel, vagy a Yankee Doodle Dandy c. film, aminek nem lett magyar címe, de az ismert zeneszerző, színdarabíró, színész, táncos, énekes George M. Cohanről szól.
„A rendező gyakorlatilag névtelen marad a nézői számára, akik a filmjeit élvezik.” – állapítja meg Rode legfrissebb könyvében. A kritikusok lelkesedésének hiánya Kertész munkái iránt nehezen érthető, különösen annak fényében, hogy a hollywoodi aranykor más rendezőit – mint például John Ford, Alfred Hitchcock vagy Howard Hawks – a kritika elismeréssel ünnepelte. Rode azt állítja, hogy Kertész sokszínű stílusa az ok. Mivel westernfilmeket, musicaleket, háborús filmeket, romantikus és történelmi drámákat, horrorfilmeket, könnyfakasztóan szentimentális filmeket, melodrámákat, vígjátékokat és film noir-okat egyaránt rendezett, nem alakított ki jellegzetes, őt fémjelző stílust, amely szépen beilleszthető lenne az úgynevezett szerzői filmiskolába, amely a film rendezőjét tekinti elsődlegesen meghatározónak. „A szerzői film elmélete értelmetlen, ha azt az 1930-as, ’40-es és ’50-es évek hollywoodi filmjeire akarjuk alkalmazni” – mondja Rode, rámutatva, hogy egyetlen rendező sem képes teljes körű ellenőrzésre, ha egy stúdiórendszer a profitot mindenek felettinek tartja.
Sok filmkritikus elutasította Kertészt, mondván, hogy egyszerűen a stúdiórendszer szakmunkása volt, aki leforgatta, ami a forgatókönyvben volt, és nem volt megismételhető tematikus stílusa. De Rode úgy véli, hogy a rendező tehetsége sokrétű volt és nem ismert határokat.
„Curtiz gyakorlatilag egy virtuóz volt” – mondja Rode. „Nem szavakat látott a forgatókönyvben, hanem cselekvéseket és képeket. Művészi jártasságát gyakran alábecsülik.” Szerinte Kertész kritikai elismerése hiányának másik oka, hogy „Curtiz 1962 elején halt meg, a hollywoodi aranykor reneszánsza előtt”.
Kertész életének nagy része, mielőtt Hollywoodba költözött volna 1926-ban, titokzatos és dokumentálatlan. Ez a homály elsősorban annak eredménye, hogy Kertész ragaszkodott ahhoz, hogy senki ne írjon semmit a személyes vagy a családi életéről. De Rode a könyvében megpróbálja kitölteni a hiányosságokat.
Kaminer Manó a budapesti zsidónegyedben született. Korán megváltoztatta a nevét – ami gyakori volt a magyar zsidók körében akkoriban – Kertész Mihályra. Később, amikor az Egyesült Államokba költözött, Kertész Mihályról Michael Curtiz-re angolosított. Kertész rendkívül fontos szerepet játszott a 20. század elején virágzó budapesti filmiparban, amely az I. világháború előtti években 37 filmgyártó céggel büszkélkedett. Ez nem sokkal azelőtt volt, hogy filmes ambíciói a kor politikájának már nem feleltek meg; nevezetesen 1919-ben, amikor Horthy Miklós jobboldali admirális hatalomra került, miután Magyarország röviden flörtölt a kommunizmussal 1918-ban. A magyar filmipar rendkívüli módon megszenvedte ezt a kort, hiszen az új rendszer úgy tartotta, hogy a mozi a propaganda dekadens formája, amelyet a kommunistákkal gyakran szimpatizáló zsidók irányítanak. Így minden kulturális vagy művészi szabadság, amit Kertész addig élvezett, teljesen eltűnt.
„Amikor a jobboldali rezsim átvette a hatalmat 1919-ben Magyarországon, embereket gyilkoltak meg” – magyarázza Rode. „Curtiz igaz apolitikus volt. Csak több pénzt szeretett volna, hogy jobb filmeket készíthessen. De Curtiz zsidó volt, aki a korábbi rendszerhez közel állt, ezért elhatározta, hogy elmegy valahova, ahol biztonságban lesz.”
Nem ment messzire: Budapestről Bécsbe, ahol elkezdett filmeket készíteni a gazdag Alexander Kolowrat grófnak, az osztrák arisztokrata filmmogulnak. „Mire Curtiz megérkezett a Warner Bros.-höz Los Angelesbe 1926-ban, már 70 filmet készített Európában” – írja Rode. „Számos, Magyarországon készült filmben, valamint Bécsben készült némafilmben működött közre, mint például a Szodoma és Gomora (1922), vagy A rabszolgakirálynő (1924) c. filmek, melyek nagy sikert arattak.”
A Hollywoodba költözés lehetősége akkor jött el, amikor Harry Warner magyar filmkészítőkre vadászott a Warner Bros.-höz, a növekvő filmgyártó cég fejlesztéséhez, amit testvéreivel, Alberttel, Sam-mel és Jack-kel együtt épített. Rode úgy véli, lehetetlen felidézni Kertész Mihály karrierjét anélkül, hogy hangsúlyoznánk, milyen jelentős része volt benne a Warner Bros.-nek.
„A filmmogulok közül mindenki zsidó volt, de sokan rejtve tartották zsidóságukat, mert asszimilálódni akartak.” – írja Rode, az 1989-es How the Jews invented Hollywood (a magyar fordításra váró, „Hogyan találták fel a zsidók Hollywoodot”) című könyvre hivatkozva, ami valljuk be, jócskán általánosít a zsidó filmogulok tekintetében, hiszen sok filmmogul nem is volt zsidó, és ami Tinseltown – a felületesen elbűvölő világ, amelyet Hollywood képvisel – fejlődését dokumentálja, melyben meghatározó része volt a maguk amerikaiságát hirdető zsidóknak.
„A Warner fivérek jó példa erre” – írja Rode. „Harry volt a komoly és szigorú báty, aki nagyon elkötelezett volt a zsidóságában, Albert pedig New Yorkban maradt, és számolta a pénzt. Sam és Jack voltak az asszimiláltak. De Harry volt az a fickó, aki valóban felépítette az üzletet, és a Warner Bros.-t komoly céggé alakította, filmstúdiókkal, rádióállomásokkal és filmszínházláncokkal. Harry érte el, hogy a bankok kölcsönözzenek nekik a stúdiórendszer létrehozásához. De nem akarták, hogy a filmjeik túlságosan zsidónak tűnjenek.”
Kertész 1926-ban, Hollywoodba érkezésekor egyből beleszeretett az újvilági életbe. Európában Kertész egyedül felügyelte a produkcióit, Hollywoodban azonban hamar rájött, hogy ez nem így lesz – elsősorban azért, mert Jack Warner szigorúan vette a határidőket és a költségvetéseket. Mégis, Rode ragaszkodik ahhoz a véleményéhez, hogy zsidó örökségük tette lehetővé, hogy kapcsolatuk ne váljon túl viharossá. Különösen azért, mert „Warner igazi gazember volt, amikor az akart lenni” – írja Rode. „Jack Warner igazán szerette Curtizt” – vélekedik Rode. „Azért kivételezett vele, mert ugyanonnan jöttek. És amikor Kertész produkciós cége sokféle okból kifolyólag kudarcot vallott az 1940-es évek végén, Jack Warner megvásárolta a céget és kifizette a számlákat.” „De Harry volt az a fickó, aki Kertészt 1926-ban Amerikába hozta, és Curtiz ezt soha nem felejtette el” – teszi hozzá Rode.
Ahogy letelepedett az Egyesült Államokban, hamarosan eltűnt belőle minden hazafias érzés, amelyet Magyarország felé táplált. Például egy 1946-ban adott interjúban Kertész az Amerikában újonnan szerzett szabadságáról beszélt:
„Kisgyerekként a rendőr az utcán, mellettem elhaladva azt mondja: „Éljen a király, üsd a zsidót, ahol éred! De Amerikában az esélytelen balek a hős mindig, és ezt soha nem felejtem el” – mondta Kertész az interjúban.
„Curtiz valódi amerikai hazafi volt” – írja Rode. „Valóban hitt Amerikában.”
Ennek a patriotizmusnak mutatója az 1943-ban Kertész rendezte Mission to Moscow (Moszkvai küldetés) c. film, mely vitathatatlanul a 20. század legnagyobb hatású propagandafilmjévé vált, és amely az oroszországi kommunista élet egyszerűsített verzióját vázolta fel és Sztálint jóindulatú, kedves vezetőként ábrázolta. A film célja tiszta propaganda volt: megmutatni az amerikai közvéleménynek, hogy az oroszok méltó szövetségesek voltak a nácizmus gonoszságával szemben vívott háborúhoz. Az 1943-as bemutatója után a New York Times azt írta: „Nyilvánvalóan a legőszintébb film politikai témáról, amelyet amerikai stúdió valaha készített.” 1964-es emlékiratában Jack Warner úgy emlékezett, hogy Franklin D. Roosevelt elnök győzte meg őt arról, hogy a filmet a háborús propaganda érdekében készítse el. „Forgatás közben Curtiz rájött, hogy a filmet a Warner Bros. a Roosevelt-adminisztráció kérésére csinálja” – magyarázza Rode. „Elképesztő, hogy egy hollywoodi stúdió Franklin Roosevelt parancsára ilyen hazug propagandafilmet készített Sztálinról, csak mert úgy gondolták, hogy ez a helyes út a háború megnyeréséhez. De az ordító hazugságok benne voltak a forgatókönyvben” – írja.
Bár Kertészt bizonyos politikai kétértelműség jellemezte, később a jobboldali hollywoodi írókhoz, rendezőkhöz és producerekhez csatlakozott, akik fenyegetést láttak a kommunizmusban. A legtöbb esetben azonban, ahogy Rode állítja, Kertész nem beszélt nyilvánosan politikai kérdésekről, nehogy megzavarja a valódi szenvedélyét: a filmkészítést.
„A filmek mindig az első helyen álltak” – írja Rode. „Mániája volt a filmezés. Úgy élt, hogy filmeket készítsen, és mindentől távol tartotta magát, ami ezt veszélyeztette.”
De a hollywoodi csillogás természetesen más kísértéseket is kínált. Kertész komoly hírnévre tett szert a hollywoodi pletykakörökben, hiszen előszeretettel nőzött. Gyakran összekapcsolta az üzleti tevékenységet a pillanat kínálta örömmel. Háromszor házasodott meg, számos törvényen kívüli gyereket nemzett, több szeretőt tartott és számtalan kalandja volt. Bár a rendezőnek évtizedekig sikerült elkerülnie a személyes életéről szóló botrányos híreket, ez 1956-ban megváltozott, amikor a Los Angeles-i Confidential magazin beszámolt arról, hogy Kertész egy afroamerikai házaspárt bérelt fel, hogy a jelenlétében szexeljenek. Amikor a rendőrök betörtek a kopott hollywoodi motelszobába, Kertész állítólag azt mondta, hogy forgatási helyszínt keresett. Rode szerint azonban nincs bizonyíték arra, hogy Kertész valaha is felhasználta volna a hatalmi helyzetét alkalmi szexuális kapcsolataiban. „Tisztességtelen lenne összehasonlítani Curtizt egy olyan mai hollywoodi szexuális ragadozóval, mint Harvey Weinstein” – írja Rode. „Curtiznek sok nővel volt dolga, de mindannyian beleegyeztek.” Rode elmondja, hogy interjút készített Kertész egykori szerelmeivel és szeretőivel, akik csak dicsérték és szeretettel emlékeztek a filmkészítőre.
Bár Kertész szexuális kapcsolataiban abúzusnak nyoma nem volt, Rode azt állítja, hogy a filmrendező gyerekeivel való bánásmódja minden bizonnyal „gyalázatos” volt a korai házasságaiban. Kertésznek négy gyermeke született házasságon kívül, négy különböző nőtől. Rode azt írja: „Az első gyermekének édesanyja többször fordult a bírósághoz, hogy gyermekellátást kapjon tőle… Több gyerekét is kitagadta a végrendeletéből.”
„Curtiz az a fajta romantikus volt, akinek turbófeltöltésű volt a libidója” – írja Rode.
„A szex a filmgyártás utáni második szenvedélye volt. De soha nem hagyta, hogy az előbbi zavarja az utóbbit. Semmi sem zavarhatta meg a filmkészítés iránti szeretetét.”
Rode legújabb könyve arra tesz kísérletet, hogy a művész és filmrendező Kertész emlékét tisztelettel övezve újjáélessze, a hollywoodi aranykor nagyszerű rendezőjeként bemutatva őt. Azonban a bíróság még mindig Kertészt, az embert vizsgálja, ahogyan Rode magyarázza.
„Paradox ember volt. Nagyon bájos tudott lenni, és sok barátja volt, de sokan gyűlöltek neki dolgozni” – írja Rode. „Robbanékony volt – főként azért, mert Jack Warner és Hal B. Wallis hatalmas nyomást gyakoroltak rá, és ezt sokszor a beosztottjain vezette le. Szóval a személyiségének ez egy nem igazán vonzó része volt.”
Rode úgy véli, hogy Kertész személyiségét legjobban Hal Mohr foglalta össze, aki az 1927-es A jazzénekes c. film úttörő operatőre volt, és Kertész korai Warner Bros. filmjeiben is dolgozott:
„Mohr azt mondta: Nagyon kedveltem Mike-ot. Brutális rohadék volt. Nem volt tekintettel az emberek érzelmeire. De nagyon kedves fickó volt.”
Forrás: Times Of Israel
Az izraelinfo.com szerzője, az Új Kelet újság főszerkesztője
