54 évem elszelelt. Miért is kéne koromat félve leírnom? Szégyen ma idősödni?
Nem, nem szégyen, de előnytelen. Mit is mondjak, rendkívül hátrányos!
Más, kevésbé intelligens korokban a leélt évek száma tiszteletet érdemelt volna. Nem úgy, mint ma, mikor az öregnek tituláltakat egyszerűen lekezelően félretolják. Én nem vagyok hajlandó életem felében viselni a stigmát, hogy öregember vagyok (értsd rugalmatlan, elhülyült, nyűge a társadalomnak).
Egyébként is minden sztereotípiára rácáfolok. Évről évre egyre erősebbnek, okosabbnak, tapasztaltabbnak érzem magamat. És ez annak köszönhető, hogy jobban vagyok képes kihasználni adottságaimat, mint eddig bármikor. Vigyázok a hardverre és a szoftverre, hogy kitartsanak a mai megnövekedett futamidő alatt.
Mit is akarok én ettől a születésnapi írástól? Úgy érzem, hogy újra meg kell határoznom helyzetemet. Legutoljára ezt négy éve tettem, amikor 50 éves lettem, de úgy látszik, időnként erre ismét sort kell hogy kerítsek.
Érdekes, ahogy telnek az évek, úgy változik viszonyom a saját individuumomhoz. Ma már nem önnön megismételhetetlen egyedisége fontos számomra, hanem annak a szellemiségnek a megnyilvánulása létemben, melynek tiszta folytonossága időn, téren átívelve minden gondolkodó lénnyel közössé tesz.
Minden egyén életében megismétli a törzsfejlődés stációit. Vajon az individuum fontosságának kialakulása után a közösség vágya e szellemi értékekben nem példázza-e előre az emberiség fejlődésének irányát?
“S még havi kétszáz sose telt” – Itt azért megjegyezném, hogy bár mindig ki voltam téve a veszélynek, hogy egyszer csak utcára kerülünk gyerekestül, legalábbis így éltem meg hosszú évekig azt a hullámvasutat, amit művészként a megélhetés megteremtése jelentett, de a havi 200, azaz a megélhetésre elég pénz itt Izraelben, mindig kikerült valahogy.
Amikor kislányom az én éji félelmeimről faggatott, magamnak is meglepő módon a bankot tudtam megnevezni legerősebb egzisztenciális rémálmaim megtestesítőjeként.
Ha gyerekként azt hittem az Óbudai lakótelep frissen épült, csillogó ablakú toronyházának lakójaként, hogy korom minden problémáját megoldották, és nekem már semmi nem marad kijavítani e világban, és ez okán nagyon unalmas felnőttkorom lesz, ma megnyugodva konstatálhatom, hogy a félelmem teljesen alaptalannak bizonyult.
A gyors fejlődés szélsőségesen nagy visszásságokat exponált, és őskori gyűjtögető reflexeinket nehéz egyeztetni ennek az átmeneti kornak a kihívásaival, mikor a Homo sapiens és az általa teremtett gondolkozó gép frigyre lép. Harari hiába siratja könyvében a Homo sapienst, én bizony semmilyen nosztalgiával nem illettem. Jöjjön egy új kor! A szellemiséget képviselje másképp és más a világban, mint a “gondolkodó ember”, akinek szép számú alkotásai közt olyan is szerepelhetett, mint Auschwitz.
Tinédzserként már nem láttam ennyire tökéletesnek világomat, és úgy éreztem, hogy a legnagyobb vállalás, amit tehetek, világjobbító ambícióimnak is megfelelve, ha festőművész leszek. Groteszk dolog, de az eszköz, a festészet, melyet vagy 20 évnyi megfeszített munkával, oly elhivatottan sajátítottam el, ma már használhatatlan és túlhaladott műfaj. Nem a képalkotás maga, hisz annak reneszánszát éljük, hanem a festékkel, ecsettel létrehozott festmény. Még szerencse, hogy a kompjúterben, már 20-as éveim végén, oly izgalmas eszközt láttam, hogy az átállás számomra nem a veszteség érzetét hozta, hanem az új kihívás izgalmát.
Az Óbudai Festőiskolában, ahol Gyémánt Lászlótól festeni tanultunk, első évünk fontos feladata volt megfelelnünk mesterünk kérésének, hogy írjuk le: miért is akarunk festőművészek lenni? Ekkorra már kissé átfogalmazódott a miért, és úgy fogalmaztam, hogy a festészetet eszközként akarom használni a világ megismerésére, hogy egyszer abban majd félelem nélkül nézhessek körül. Ez a célkitűzésem később teljesült itt Tel-Avivban. A kiállítás, ahol az ennek a megismerésnek beteljesüléseként létrejött képek megtekinthetőek voltak, teljes csendben zajlott le. Az utolsó pillanatig vártam, hogy valamilyen módon majd a fanfárok megszólalnak és tudatják a világgal, hogy egy kör bezárult, a válasz a kérdésre megérkezett. (A kiállításról, mely 2007 márciusában nyílt, itt lehet olvasni: https://www.haaretz.co.il/gallery/art/exibitions/event-1.3532540)
A kitelepülésünkről Izraelbe férjemmel azt hittem, egy kis intermezzo lesz életemben. Nem is sejtettem, hogy itt maradunk. Igazából New Yorkba indultam, világhírű festő lenni. Sose érkeztem meg, és ezt ma már egy cseppet se érzem tragikusnak. A világhír mint cél elkopott szememben, ehelyett sokkal fontosabbnak tartom, hogy mindazt létrehozhassam, kiélhessem, ami bennem rejlik, mint lehetőség.
A kifejezés a dolgok kiélésére mint élvezet nyilván a mai kor tévedése. Nem az élvezetre kell törekedni, hanem arra, hogy adottságainkat minél kevesebb megalkuvással kiaknázhassuk.
Azt hiszem, nem lennék objektív, ha elhallgatnám e születésnapi írásból, hogy igen, engem is aggaszt az idő múlása, leginkább azért, mert félek, hogy nem lesz időm mindenre amit szeretnék. Most egy kis szülinapi kívánságlistát olvashattok.
Szeretnék nekem is fontos képeket alkotni. Ezeket olyan vizuális szemétdombokon megosztani, mint az Etsy, kihagyva a közönségig vezető útból a belterjes és ezért unalmas galériákat. Szeretnék GoProval kisfilmeket csinálni arról, ahogy főzök reggelenként a konyhámban. Szeretnék a közért tenni, és politikus lenni, de ez a vágyam a legkevésbé valószínű, hogy teljesülne. Szeretnék, ha majd öreg leszek, az öregek jogaiért és megbecsüléséért kiállni, illetve integrálni őket ismét a társadalomba (előbb nyilván nem lesz rá időm).
Igen, most biztosan tudom, hogy egymásra néztek, hogy milyen édes (idióta?) naivitás.
Igen, ez is vágyaim közé tartozik: örökké naivnak maradni.
Festőművész
