Amikor a kirendeltség vezetője, dr. Nagy Andor, Magyarország Izraelbe akkreditált nagykövete az illusztris vendégek bemutatásakor Korhut Misi (igen, így, per Misi) nevét említette, az udvarias taps mintha hosszabban zengett volna, mint a korábban felsorolt, nemkülönben jeles meghívottak köszöntésekor, pedig nem akárkik fogadták el a meghívást a márciusi ifjakra való megemlékezésre ezen az estén a herzliai rezidenciára. Misi, mintha a lelátóknak szólna, kisfiúsan visszaintegetett az őt köszöntő sokaságnak.
Egyoldalú ismeretség a mienk. Hosszú évekkel ezelőttről, még a nagyerdei stadionból ismerjük egymást, Debrecenből. Igaz, akkor legfeljebb ha félszáz méternyire közelíthettem. Én a kapu mögötti B-középben, az őrző-vérzők gyűrűjébe szorulva, ő pedig a pálya baloldalán cikázott szabadon föl és alá, ahogyan az egy ifjú, afféle támadó fedezeti feladattal is megterhelt baloldali védőhöz illik. Magam előtt látom a pillanatot ma is. Mint anyaegyesülete, a Debreceni VSC ifjú reménysége, bemutatkozó bajnokiján a szó legszorosabb értelmében majmot csinált a szélsőjéből, akit már csak „kegyeleti” okok miatt sem neveznék nevén. Végigszlalomozott az oldalvonal mentén, és beadásából az akkori erőcsatár hatalmas gólt fejelt. Öreg barátom, a leghűségesebb Loki szurkolók egyike, „a” Weisz Gyuri mutatott az akkor még cingárnak tűnő focistainasra: Dzsudzsák után a legtehetségesebbek egyike, aki az utóbbi évtizedben piros-fehérben pályára lépett, meglátod.
Jó pár évre rá valóban megláthattam.
Akkor is piros-fehérben lépett pályára, és mit ad isten, akkor is történetesen zöld-fehérbe bújt az ellen. Az építészetileg is nagyszerű Samy Ofer stadionban a haifai kedvencek fogadták a Beer Seva-i legénységet. Hazudnék, ha azt mondanám most, hogy utcahosszal kiemelkedett a mezőnyből, viszont, hogy a legjobbakkal említették – ez alkalommal is – egy sorban: tény. Azt mondták, ez egy úri fiú az oroszlánketrecben, És valóban, nemcsak játéka, de egész megjelenése elegáns, nyugalmat áraszt. Ha még idecitálhatom az olvasó engedelmével hitvese megjelenését is, hát mit mondjak? Két szép ember, kalapot le – illetve, hogy stílszerűek maradjunk: kalapot fel..!
Gondoltad, hogy egyszer majd külföldön is megmutatod magad?
Amikor még sportiskolás voltam, természetesen nekem is voltak álmaim, de akkoriban mindannyian inkább arra gyúrtunk, hogy bekerüljünk az első csapat keretébe, hogy kapjunk legalább pár perc bemutatkozásra lehetőséget. Aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy állandó csapattag lettem. Nem mondom, hogy minden simán ment, nagyon sokat kellett dolgoznom, de szerencsére jó edzőim és nagyszerű társaim voltak. Csapat voltunk, a szó legjobb értelmében. Mindent elértem: bajnokságokat nyertünk, kupasikereink voltak, és lehetőségeinkhez képest a nemzetközi kupákban is helyt álltunk. Ahhoz képest, hogy volt olyan ellenfelünk a nemzetközi megmérettetésben, amikor az ellenfelünk egyetlen egy játékosának magasabb volt a transzferértéke, mint nekünk mindannyiunknak. Szóval nagyszerű éveket éltem meg Debrecenben. De még csak azt sem mondhatnám, hogy amint stabilizálódott a helyem, kezdtem volna külföldre kacsintgatni. A szó legszorosabb értelmében váratlanul ért a megkeresés.
Kérlek ne mondd, hogy Izrael volt sportpályafutásod álmainak netovábbja!
Sietve elhárítja még a feltételezést is, sőt inkább arról beszél, hogy fel kellett frissítenie az iskolában tanultakat, leendő csapatáról pedig alaposan körül kellett nézni.
Voltak, akik féltettek, hogy olyan országba megyek, amelyik félig-meddig minden szomszédjával hadiállapotban van, a csapatról pedig, minthogy az izraeli bajnokság a magyarországi sportsajtóban nem központi kérdés, hát nemigen tudtak semmit.
Elvárásaid, reményeid és az izraeli valóság találkoztak egymással?
Jó néhány magyar focista szerencsét próbált már itt előttem. Említhetném Pisont Pistát, aki mindig és mindenütt csak szuperlatívuszokban beszélt Izraelről és az itteni fociról. Vagy a debreceni Sándor Tamás, akiről a helybeliek ma is csak a legnagyobb elismeréssel szólnak. Hogy a még régebbiekről, akiket én már nem láthattam játszani, már ne is beszéljek. Igazi nagykövetei voltak Magyarországnak. Tehát nem én voltam a jégtörő. Igaz, keményen meg kellett dolgoznom a helyemért meg az elismerésért. A sikert nem adják ingyen itt sem.
Hogy érzed magad?
Izraelben is, meg a pályán is egyaránt nagyszerűen. Jó a csapat, megy a játék és a szurkolók is szeretnek. Ma már jószerivel mindennapos, hogy megállítanak az utcán egy-egy közös fénykép kedvéért. Szívesen hagyom magam rábeszélni az ilyesféle barátkozásra.
Nem vagyok egészen biztos abban, hogy ildomos-e most téged olyasféle kérés elé állítani, hogy vesd össze a két ország labdarúgását.
Előre bocsájtom, hogy én elfogult vagyok a nevelőegyesületemmel és amúgy az egész magyar focival. Időről időre olyat tudunk produkálni, hogy még a világ is eltátja a száját, aztán jön a gödör, amely fölperzseli a korábban elért sikereket, amelyeknek még a hamuja sem marad meg. Lehet kezdeni mindent elölről. Rengeteg a tehetség, de hogy aztán ezek a srácok hova és miként kallódnak el, arról fogalmam sincs. Az izraeli bajnokság ma már számottevően erősebb, mint a magyar NB/I. Más a ritmus, más az erőnlét, gyorsabb és erőszakosabb is a játék. És ugyan tény, hogy nincs annyi labdazsonglőr a pályán, mint mondjuk a spanyol bajnokságban, de rendre izgalmasak az összecsapások, mert mindenki az utolsó percig küzdeni akar, s aki netán lazsálna, az legközelebb a kispadon találja magát. Nemcsak az ellenfelekkel kell megküzdeni, de a társakkal is, hogy hétről hétre biztosan tied legyen a mez.
Ennyi lenne az egész? Ami persze önmagában sem kevés, de valahogyan nem áll össze a kép. A pályákról nem beszéltünk, de hát tudom és látom, itt is épülnek új stadionok, ha talán nem is olyan számban és méretben, mint Magyarországon, de nem lehet különösebb panaszotok a játszótérre.
A lényeges különbség nem a létesítmények állagában vagy minőségében van. A közönség más. Kezdjük azzal, hogy jönnek a meccsre. Döntően családostól, ennek megfelelően általában telt házak előtt játszunk. Tudod, milyen érzés az, amikor az ember zsúfolt nézőtér előtt mutat be egy cselt vagy sikerül a szerelése. Húsz-harmincezer ember ordítja a neved, hát persze hogy a tüdődet is kiköpöd, hogy utolérd az ellenfeledet. És a közönség honorálja az erőfeszítésedet. De egy kicsit előreszaladtam. Tehát még a meccs előtt vagyunk. Jönnek a szurkolók, akiket természetesen itt is azonosítanak még a belépés előtt, s ebből senki nem csinál skandalumot, mert tudja, hogy a személyes érdeke, hogy ne lehessen balhé. Tehát jönnek a stadionba mindkét tábor szurkolói, és eszükbe sem jut, hogy még a meccs előtt egymásnak essenek. A piros sálasok a legnagyobb békében megférnek a zöld trikósokkal és ugyan természetesen itt is ülnek a magas lovakon a rendőrök, de csak a legritkább esetben kell beavatkozniuk. A szurkolók tudják, mert megtanították nekik, hogy viselkedjenek! Nem mondom, hogy még soha nem volt rendbontás, de egyáltalán nem mindennapos. Izraelben az emberek alapvetően derűsek és barátságosak.
Csupa maszületett bárány jár a mérkőzésekre, el ne higgyem már!
Szó sincs róla! De energiáikat megőrzik a meccs kezdetéig. Ha szabad így fogalmaznom, a bíró sípszavával nemcsak a mérkőzés kezdődik, de elszabadul a pokol is. Olyan a hangorkán, hogy az ember néha azt a percet keresi, hogy mikor lesz a pillanatnyi csönd, amikor a szurkolók levegőt vesznek. Szerencsémre vagy sajnálatomra, még nem beszélem olyan szinten az ivritet, hogy minden szurkolói rigmust pontosan meg tudnék érteni, de talán nem is baj. A feleségem perfekt angol és a német nyelvet is jól beszéli, de amúgy sem boldogulunk nehezen, mert az izraeliek roppant barátságosak, segítőkészek. Ha most ehhez hozzáveszem, hogy a második-harmadik hónap után már meg is ismertek az utcán, hát dicsekvés nélkül mondhatom, hogy a tenyerükön hordanak. Szeretnek minket, és mi is szeretjük őket. Izraelt látni és meglátni – óriási különbség. Annak, hogy ne csak értsd, de meg is értsd az itteni embereket, nem feltétlenül a tökéletes nyelvtudás a nyitja. Befogadónak kell lenned és nyitottnak a másik ember felé és meglátod, viszonozzák! Amikor megtanultam az első pár ivrit szót, a környeztem olyan boldog volt, hogy madarat lehetett volna velük fogatni.
Távolabbi terveid-terveitek?
Hazudnék, ha letagadnám, hogy szeretném még komolyabb bajnokságban is kipróbálni magam, viszont 29 éves vagyok, sok időm nincs a morfondírozásra. Ha olyan helyre hívnak, amelyik vetekszik mostani lehetőségeimmel, akkor megfontolom. De annak olyannak kell lennie, mert mi jól érezzük magunkat Izraelben, akármiért nem állnánk odébb.
Van valami fix pontja a pályafutásodnak?
Ami biztos, hogy Debrecenben a Loki mezében szeretném befejezni.
Legyen meg a Te akaratod – mondom –, s teszem hozzá, hogy jöjjön el ez az idő minél később. Addig pedig még sok jó meccset kívánok mindannyiunk örömére és megelégedésére Beer Seván, Debrecenben, vagy bárhol a világban, ahol szeretik a focit.
Ezzel aligha lesz baj, mert a jó focit és a jó focistát a világon mindenütt szeretik és megbecsülik. Hát Misi, csak így tovább – akármerre is!
Újságíró
