„Tudom, nem fogok egyszerű életet élni, nem tudok és nem akarok”

Szalai Anna izraeli irodalomtörténész, a Szenes család hagyatékának legavatottabb ismerője és Szenes Hanna írásainak sajtó alá rendezője szerint nem kell íróvá emelni valakit pusztán íráskísérletei miatt. „Nem kell belőle szobrot faragni és nem kell belőle írót faragni” – mondja, és higgadt őszinteséggel beszél arról, hogy miért nem tartja Hannát „írónak”. Bár Szenes híres „Eli, Eli” című verse mára az izraeli kultúra részévé vált, Szalai szerint ez a zenének köszönhető. Úgy látja, hogy az írások mögött egy olyan fiatal nő áll, aki írói ambíciói mellett elsősorban cionista eszmék és a kibuc építése iránt kötelezte el magát. Szalai szerint nem újabb mítoszokat kell teremteni Hannáról, hanem meg kell érteni a kor nehézségeit és a kibucépítés kihívásait, amelyek közt Szenes Hanna életre szóló döntései születtek. Az interjú során Szalai betekintést nyújt abba, hogyan formálta Hanna életét a szenvedély és a kitartás, miközben intellektuális ambíciói és mindennapi küzdelmei között próbált egyensúlyt találni.

Kónya Judit interjúja

Kezdjük azzal a kérdéssel, hogy mikor döntötte el Szenes Hanna, hogy alijázik, és mi volt döntésének a háttere?

A legnagyobb hiány a megmaradt dokumentumokban az, hogy semmilyen pontos leírás vagy bármilyen más jelzés nincs arról, hogy Szenes Hanna mikor és hogyan csatlakozott a cionista szervezethez. Ez abban az 1938/39-es tanévben történt, amikor utolsó éves volt a Baár-Madas Gimnáziumban. Hanna ebben az évben érettségizett. Már rettenetesen unta az iskolai feladatokat, az érettségit pláne, és teljesen lekötötte a cionista mozgalom. Teljesen váratlanul megjelenik a naplóban ez a mondat: „Nem tudom, írtam-e már erről: cionista lettem.” (1938. október 27.) Innentől kezdve nem tudod, hogy mi is történt, mert legendák vannak, de pontosan nem tudjuk, hogyan történt mindez. Hogy ki vitte be a cionista szervezetbe, erről egyáltalán semmilyen fogódzó nincsen ezen a naplóbejegyzésen kívül. Annyit tudunk, hogy a Makkabea ifjúsági szervezethez kapcsolódott, amely 1903-ban alakult, és egy Buber nevű csoport tagja volt. Ebben a csoportban volt unokatestvére Dombóvárról, Sas Éva, akivel nagyon közeli kapcsolatban voltak. És úgy látszik, hogy Hanna vitte be Sas Évát is a cionista mozgalomba.

A Baár-Madasban, ahogy akkor minden iskolában, kötelező hittanoktatás zajlott. A hittanórára az osztályt szétosztották vallás szerint, és minden csoporthoz a megfelelő pap, egyházi személy érkezett. A zsidó gyerekeket Budai Pálné Upor Györgyi tanította, aki Budai Pál ismert zeneszerző felesége volt, a zeneszerző nem élte túl a haláltáborokat. A csoport az iskolai hittanórákon kívül is találkozott a bibliagyülekezetben, ahol mindig felolvastak egy részletet a Bibliából, majd aktuális kérdéseket beszéltek meg, ünnepekre rendezvénnyel készültek. Egyik alkalommal Szenes Hanna felolvasta a Makkabeában elmondott beszédét, amiből az derül ki, hogy iskolatársait szerette volna meggyőzni, hogy lépjenek be a cionista szervezetbe, tehát nem közülük valaki vitte be a zsidó ifjúsági mozgalomba Hannát, akkor még Anikót.

A naplóban minden előzmény nélkül ír a döntésről.

Teljesen váratlanul. Nincs semmi előzménye, hogy kivel találkozott, és hogy ki mondta neki, hogy mi a cionizmus. Hanna annyit írt ugyanebben a naplóbejegyzésben, hogy néhány évvel korábban még nagyon ellenezte a cionizmust. Oknak emlegetik mindig, hogy amikor az irodalomszakkör vezetőségét újraválasztották, a választás módja akadályozta meg, hogy neki abban szerepe lehessen. Ez tényszerűen igaz, bár felháborodott az eljáráson, de pontosan tudta – ezt le is írta a naplójában –, hogy egy református iskolában nem zsidót választanak be egy iskolai szervezet vezetőségébe. Akit egy más felekezetű iskolába írattak be, annak ezt kezdetektől fel kellett mérnie. Azt is mindig felemlegetik, hogy több tandíjat kellett fizetnie. Igen. De ha a mama, Salzberger Kató ezt a kiváló iskolát választotta a lányának, tudnia kellett, hogy ez ezzel jár.

Szenes Hanna cionizmussal való kapcsolata és a héber nyelvhez való viszonya összefügg. A gimnázium utolsó évében őt már leginkább a héber nyelv érdekli.

Igen, Hanna abbahagyta a latin tanulást – ami fakultatív választható tantárgy volt –, és teljes erővel nekiment a hébernek, az iskolában is feltűnően és tüntetően a szünetekben a héber szavakat tanulta. Az osztálytársai ezt pontosan tudták, azt is, hogy az iskolához már az égvilágon semmilyen kötődése nincsen, nem érdekli semmi. Egyetlen dolog érdekli, hogy héberül megtanuljon. Az 1938/39-es tanévről beszélünk. 1938 májusában hirdették ki az első zsidótörvényt, igaz?

Igen.

Hanna osztálytársai egy meglepő élményre emlékeztek: osztályfőnökük (később Bibó István felesége) 1938 szeptemberében, az első tanítási napon felolvasta az osztálynévsort, minden név után hozzátette a vallást – így adta az osztály tudtára, hány zsidó osztálytársuk tért ki.

Hanna bátyja, Szenes Gyuri (később Izraelben Giora) 1938-ban érettségizett. Mivel Magyarországon semmi esélye nem volt a továbbtanulásra, a család úgy döntött, hogy Gyurit Bécsbe küldik, közel van, bizonyos szakok nyitottak – az nem derül ki, hogy milyen szakot választottak Bécsben Gyurinak. De közbejött az Anschluss és a zsidótörvény, ezzel Bécs már nem jöhetett szóba. Gyuri ezért ment selyemszövést tanulni Franciaországba, Lyonba. A családot már 1938-ban érintette a társadalmi változás.

Szenes Hanna erec-izraeli körülményeiről kérdeznélek. Hanna intellektuel, és az is marad Nahalalban és a kibucban is, mégis mezőgazdasági iskolában tanul, és teljes fizikai létét igénybe veszi a napi munka. Hogyan tudta folytatni az írást? A naplóban látjuk, hogy megszakításokkal ugyan, de folytatja az írást, leveleket és verset ír. Beszéljünk az ő írói teljesítményéről.

Nézd, valószínűleg nagyon nagy csalódást okoz néhány embernek, hogy

én Szenes Hannát nem tartom írónak. És ez nem baj. Egyáltalán nem kell íróvá avatni valakit, aki írással próbálkozik.

Ne felejtsd el, hogy 18 éves korában hagyta el Magyarországot és az anyanyelvét. Az írásnak a hátterében az a makacs elhatározás volt, hogy olyan híres író akar lenni, mint amilyen az apja volt. Szenes Hanna, az író meg a költő, ezt enyhén szólva túlzásnak tartom, ami egyáltalán nem von le az ő tehetségéből és az intellektuális érdeklődéséből. Nem kell mindenkit rögtön egy bizonyos kategóriával megajándékozni. Hanna nagyon tehetséges, nagyon elszántan a pályára készülő valaki volt. 18 éves koráig az anyanyelvén próbált írni, de nem volt elég élmény háttere még ahhoz, hogy földolgozzon és kifejezzen érzéseket, eseményeket, gondolatokat. Minden műfajjal próbálkozott, verset írt, verset fordított, színdarabot írt – leginkább iskolai rendezvényekre, pályázatokra. Regénnyel is próbálkozott, el is keseredett, mert úgy érezte, hogy a próza neki nem megy. Reichard Piroskának, a Nyugat költőjének megmutatta a verseit, aki azt mondta neki, látszik a tehetség, de nem tartja lírai alkatnak. 18 évesen lehet valakinek az anyanyelve nagyon csiszolt és gazdag, mégsem rendelkezik – igen ritka kivétellel – olyan nyelvi készlettel, olyan élményvilággal, hogy íróvá váljon.

Tehát úgy látod őt, mint aki keresi a megfelelő műfajt, amiben alkotni tud, és valahogy nem találja meg, mert még túl fiatal.

Nem elég érett ahhoz, valószínűleg érzi is, mert elégedetlen az írói próbálkozásaival, fél, hogy mégsem léphet az apja nyomdokaiba.

És ez változik az évek során? Szenes Hanna alijázik, héberül ír, talán a héber nyelv hoz neki valami újat, amiben mégiscsak jobban meg tudja mutatni magát? A héber nyelven és az új élményeken keresztül.

Nem, egyáltalán nem, mert Hanna elhagyja az anyanyelvét, és ez is elhatározás kérdése. Attól kezdve, hogy tanul héberül, elhatározza, hogy héberül fogja írni a naplóját. De ez csak addig van így, ameddig nem történik valami olyan érzelmileg megrendítő, közelről érintő esemény, amit már nem tud kifejezni héberül, és akkor rögtön átvált magyarra és magyarul folytatja a naplóírást. Szerinted Szenes Hanna hány verset írt héberül?

Tíz körül, talán kevesebbet.

Próbáltam egy gyors felmérést végezni. 1938. augusztustól 1940. áprilisig nem írt verset Nahalalban. Akkor született egy magyar vers, utána már héber versek következnek, 1941. januárban két, májusban három verset írt a nahalali tanulmányok mellett. Augusztustól az év végéig, miközben a megfelelő kibucot kereste, és egyik helyről a másikra ment, csak három vers született. 1942. márciustól az év végéig hét verset írt Szdot Jam kibucban, ugyanott még kettőt 1943-ban. Mielőtt a küldetésre elindult, 1944 márciusában írt egy verset, és már csak egy vers következik, mielőtt átlépi a magyar határt. A legutolsó verset a budapesti börtöncellában ismét magyarul írta.

Összesen huszonkét vers az életmű, ha azt feltételezzük, hogy Erec-Izraelben és héberül megtalálta a maga műfaját, és mondandójához a kifejezési eszközöket.

Döntse el mindenki, elolvasva a verseket, mit gondol azokról. Én azt gondolom, hogy nem véletlenül adta a verseit tartalmazó füzetnek azt a címet: „Nyelv nélkül„.

Folytatva a korábbi gondolatokat, amikor Szenes Hanna megérkezett Erec-Izraelbe, rettentő nagy csalódás érte, azt hitte, hogy egy év magyarországi héber tanulás után már tökéletesen tud héberül. Nagyon könnyű dolga volt a nahalali mezőgazdasági iskolában, mert olyan tantárgyakat is tanítottak, amelyeket már megtanult az igen színvonalas budapesti gimnáziumban, ezért nincsenek problémái a tantárgyakkal. Abban a pillanatban, amikor rákerül a sor, és neki kell kitakarítani a szobát, ahol a társaival együtt alszik, vagy neki kell a konyhába mosogatni, kétségbe van esve, mert fogalma sincs, hogyan kell felmosni és mosogatni, és el van keseredve, hogy milyen rettenetesen ügyetlen, és mennyire nem ért semmihez.

Baromfitenyésztést választ szaktárgyának?

Tyúkászatot. Bekerül abba az óriási hangárba, ahol kikelnek a kiscsibék, és

amikor azt mondják neki, hogy ki kell válogatni a csibék közül az életképeseket, és a többinek ki kell tekerni a nyakát, akkor kétségbe van esve,

és iszonyú nagy lelki megrázkódtatással vívódik, de a végén megtanulja és elvégzi, mert így tanították meg neki. Hogy miért nem választotta a narancsot vagy a banánt, vagy a paradicsomot, azt nem tudom. Sokkal egyszerűbb lett volna.

És a nap végén leül az íróasztal mellé.

Neked rendkívül érdekes és kialakult képed van róla, de erről szó sincs. Egyáltalán – hol volt íróasztal? Hol volt szobája, ahol nyugodtan írhatott volna? Nézd meg a dátumokat, attól kezdve, hogy Hanna Nahalalban van, az írást az anyjának küldött levelek jelentik. A naplóban egyre kevesebb bejegyzése van, a legtöbb mondanivalóját és magáról szóló történetet a levelekből ismerjük. Nincs ideje naplót is írni, meg leveleket is. Megígérte az anyjának, hogy minden héten ír egy hosszú és egy rövid levelet is, ha lehet. Emellett nem lehet még naplót is írni.

A levelekben arról ír, hogy mivel telik a napja.

Ezért mondom neked, hogy az ő számára attól kezdve, hogy Erec-Izraelben van, az írás az a levelezés. Arról nem is beszélve, hogy héberül gyengén tud. Amikor Szenes Gyurival a magyar nyelvű köteten dolgoztunk ’90-ben, ’91-ben, Gyuri összeolvasta a magyarul írt naplót azzal, amit kiadtak, és a héberül írt részeket is azzal, amit kiadtak. Iszonyú megrendülés volt a számára, hogy Hanna mennyire nem tudott héberül. És az is, hogy mennyire tönkretették az eredetit azok, akik kiadták Hanna írásait.

A hagyaték mely részét tartod időállónak?

Néhány héberül írt versét.

Az Eli, Eli rendkívül népszerű, már szinte himnusz Izraelben. Minden alkalommal, ahol csak lehet, eléneklik. Ez a zenének köszönhető.

A Boldog a gyufa meg azért lett olyan híres, mert a jugoszláv partizánoknál várták, hogy átlépjék a magyar határt, amikor végre mehettek. Búcsúzásnál átadott egy papírt a társai közül Reuven Dafninak, aki meg sem nézte, eldobta, de meggondolta magát, mégis megkereste, és akkor látta, hogy Hanna verset írt a papírra. Ebből az esetből lett egy nagy mítosz, hogy itt van egy vers. Az utolsó héberül. Ha megnézed ezt a két legismertebb versét, látod, hogy ennyi. Hannának még nincs elég nyelvi, érzelmi és intellektuális mondandója héberül. Tehát nagyon-nagyon messze van attól, hogy irodalmi művet írjon héberül. Minden elismerésem annak, aki leül és elkezdi Szenes Hanna verseit elemezni. Egyáltalán nem értek vele egyet, sőt hangsúlyozni szeretném, hogy nincs ebben semmilyen értékelvonás, amikor azt mondom, hogy nem kell belőle írót faragni. El kell fogadni azokat a dolgokat, amik megmaradtak tőle, azon a szinten, amilyen szinten megírta azokat. Nem kell újabb mítoszokat teremteni, van elég.

Na most, ami a kérdésedet illeti, hogy mi időálló a hagyatékból: szerintem a napló és a levelek. Valamint „A hegedű” című színdarabja, amit valóban héberül írt azon a szinten, ahogy ő héberül tudott. Amikor magyarul is meg héberül is Szenes Hannáról beszélnek, akkor ezt a színdarabot kellene előadni. Ebben a színdarabban arról van szó, hogy egy intellektuális környezetből érkező fiatal lány, aki hegedűművész szeretett volna lenni, megérkezik a hegedűvel a kibucba, és kiderül, hogy a kibucban nincs ideje sem arra, hogy gyakoroljon, sem esélye nincs arra, hogy közönsége legyen, mert a kibuc tagjai nem koncertközönség. A darab konfliktusok és különböző fordulatok után azzal fejeződik be, hogy azt mondja ez a lány, félreteszi a hegedűt a következő nemzedék számára. Ez Szenes Hanna. És ezt a darabot meg tudta írni, mert ennek a darabnak megvolt az érzelmi élménye, az intellektuális háttere. Ez volt Hannának az a tragikus traumája, amit át kellett élnie. Hogy abból a környezetből, amiben felnőtt, egy rendkívül színes, magas szintű, intellektuális környezetből átkerül Erec-Izraelbe – plusz a hátuk mögött ott van a háború. Ezt soha nem szabad elfelejteni. És amennyit Szenes Hanna ezekben az években – amikor már a kibucban élt – a naplójával tudott foglalkozni, visszatért az a két dolog, ami egy életen keresztül leginkább foglalkoztatta, azon kívül, hogy író akar lenni. Az egyik a családja, a másik az, hogy érzi, képtelen párkapcsolatot kialakítani. Ennyi.

Így kell látni Szenes Hannát, mert ez egy emberi kép. Ennek van emberi léptéke, ezt be tudod helyezni az életébe. Nem kell belőle szobrot faragni és nem kell belőle írót faragni.

Egyetlen dolog van, ami történt, és ami ellen nincs apelláta, az az, hogy amikor megtalálták a kibucban az ágya alatt a bőröndjét és kinyitották, és kiderült, hogy Hanna verset írt magyarul, héberül, naplót írt magyarul, héberül, és megírta „A hegedű” című darabot, és tele volt a bőröndje az apja könyveivel, akkor meglepődtek rettenetesen a társai, akik nem gondolták, hogy ilyen valaki élt közöttük. Arra gondoltak, hogy ki kell adni ezeket az írásokat. Ne felejtsd el, hogy a háborúnak már vége volt, Gyuri a Zsidó Brigádban Európában szolgált, Kató egyelőre még Budapesten várt, mert Joel Palgi intézte neki, hogy elinduljon és megérkezzen Erec-Izraelbe. Közben a barátok már készítgették a Hanna írásaiból összeállított könyvet, és küldözgették a leveleket Gyurinak Európába, hogy írja már le ezt vagy azt a levelet, amiről beszéltek, mert be akarják tenni a könyvbe. El tudod képzelni, hogy a Zsidó Brigádban Európában Gyurinak az a legnagyobb gondja, hogy előkeresse (ha nála van) azt a levelet, amit Hanna írt neki, lemásolja és elküldje, hogy befejezhessék a könyvet? Ilyenformán készült el az első héber kiadás. Mire lefordították héberre, ami magyarul volt, mire megszerkesztették a könyvet, látták, hogy ez nem minden. Közben 1945 őszén megérkezett Kató Budapestről, és hozta a romos családi házból kimentett családi archívumot, ami nagyjából az a családi hagyaték, ami a Jeruzsálemi Nemzeti Könyvtárba került. Kiegészült azzal, ami Hanna utóéletéhez tartozik. Tehát tulajdonképpen a hagyaték nélkül kezdték összeállítani a könyvet, de ha már Kató itt van, akkor írja meg az emlékeit. Ha a küldetésből Joel Palgi visszajött, akkor írjon ő is egy visszaemlékezést, és még valaki és még valaki, és akkor végül összeállt egy könyvre való anyag.

Amiről most beszélsz, az tulajdonképpen Szenes Hanna, a mitikus hős megteremtése, akire Izraelben emlékezünk. Ami tehát már a halála után, 1946-ban elkezdődött.

Pontosan. Izrael még nem is állam, 1945, 1946, 1947: ezekről az évekről beszélünk. Még nem kiáltották ki az államot, még nincs állam, még nincs béke. Semmi más nem kell ennek a fiatal országnak, csak béke és egy hős, akire felnéznek, akit oda lehet állítani, aki nem gettózsidó, és nem az a több millió társuk, akit meggyilkoltak a haláltáborokban, vagy elpusztítottak a munkaszolgálatban, mert ezekből a tragikus sorsokból nem lehet hőst faragni. Hősök lehettek a varsói gettó felkelői, és hős lehet Szenes Hanna. És még azok az ejtőernyősök is, akik nem tértek vissza. És rájuk, ezekre a hősökre volt szüksége az országnak.

Szenes Hanna műveinek a kiadása is e köré a mítosz köré épül.

Ideológiáról beszélsz és mítoszról beszélsz, én meg azt mondom, hogy itt nincs ideológia. Itt van egy fiatal ország, ahol az embereknek valahogy muszáj megkapaszkodniuk. Gondold meg, hogy miközben ezt a könyvet készítik, Gyuri, Joel Palgi és Gyurinak egy unokatestvére arról leveleznek, hogy ki mindenkit veszítettek el a családból. Ez csak egy cseppje annak, amit az emberek magukkal hoztak, akik 1945 után olyan szerencsések, hogy nem akadtak el a különböző táborokban és nem küldték vissza őket Európába, hanem beléphettek az Ígéret földjére. Itt nincs ideológia. Itt egy iszonyú nagy veszteség van, amit nem lehet feldolgozni.

Hogyan hagytuk el azt az emberléptékű Szenes Hannát, akiről beszéltél?

Nem veszítettük el, mert nem is volt. Ezt értsd meg, hogy nem volt. Abból lett a legenda és a mítosz, a hős, a szobor, a nem tudom mi, amit ez a könyv hozott, a Szenes Hanna írások első héber kiadása 1946-ban – megcsonkított szövegrészek, az eredetiből kihagyott nevek és nem eléggé érthető mondatok, a gyengének ítélt stílus átfogalmazása. Szóval egy hiteltelen kiadvány. Én nagyon tárgyilagosan nézem ezt a könyvet – amire különben rettentően haragszom –, mert az egész világon az összes nyelvre ebből a könyvből fordították le Szenes Hannát, ami teljesen hamis. Ez a fiatal lány nem olyan, mint amit ez a könyv mutat, de ha tárgyilagosan nézem, akkor csak azt mondhatom, hogy megértem azokat, akik ezt a könyvet összeállították. Ösztönösen is abba kapaszkodtak, hogy itt maradt valami valaki után, aki nincs többé.

Ez a titka Szenes Hannának. Hogy hagyott maga után valamit, megfogható dolgokat. Maradtak szövegek, naplók, levelek, egyéb füzetek, dokumentumok és rengeteg fénykép, amit ma hagyatéknak hívunk.

Tehát ebben az 1946-os első kiadásban már szerepeltek részletek a naplóból, levelekből, Hanna versei, ha jól értem.

Igen, rendezetlen összevisszaságban. Na, most azt kérded, mi történt azóta. Azért eltelt közben nyolcvan év.

Az újabb héber kiadások?

Mindig ugyanazt adták ki, 1946 és 1994 között tizenöt kiadásban. Gyuri egy életen át, attól kezdve, hogy visszajött 1946-ban a Zsidó Brigádból, hogy Katóval végre találkozott, attól kezdve, hogy ez a könyv megjelent, állandóan azon rágta a kiadó fülét, hogy adjátok még hozzá ezt, tegyük hozzá amazt, de azt a választ kapta, hogy nem lehet, mert ez egy betördelt anyag, ha elfogy, akkor újra nyomjuk, kap egy új borítót – és ez történt. Azt kérdezted, hogy ki gondozza a hagyatékot, és van-e egyáltalán recepció. A válasz, hogy nincs. Nincs, én nem látok senkit, aki leülne a Nemzeti Könyvtár archívumába és ától cettig végigolvasná, végigböngészné, megtanulná az egész anyagot, ami a hagyatékban összegyűlt. Tehát azt, amit Kató hozott Pestről, amit a bőröndben találtak a kibucban, plusz, amit Kató és Gyuri Hanna utóéletéről összegyűjtött. Te látsz valakit, aki leül és végigolvassa azt, amit én harmincvalahány év alatt tanultam meg a hagyatékból?

Szenes Hanna példájából Izrael Állam megalakulásának éveiről is tanulhatunk, erről beszéltél. Foglalkozni kell azzal a kérdéssel is, hogy mit gondolunk ma Szenes Hanna küldetéséről. Ma itt erről nem fogunk beszélni, de mit gondolunk arról, hogy odaküldték ezeket az ejtőernyősöket, ahol nem volt keresnivalójuk, legalábbis Magyarországon nem volt. A Szlovákiában ledobott ejtőernyősök mentettek zsidókat. Szenes Hannáék nem mentettek zsidókat, nem volt sikeres a küldetésük, mégis őt emelik föl a fiatal Izraelben, mint hőst. Minden izraeli Hanna versein nő föl.

Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy az új generációnak Szenes Hanna ugyanazt jelenti, mint a korábbi nemzedéknek. Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy mindenki tud róla, és azt gondolom, hogy olyannak kell látnunk, amilyen volt, nem kell többet elvárni tőle, mint amennyi volt, és ezzel nem vonok le semmit az értékeiből. Kétségkívül Szenes Hanna olyan tehetséges személy, akinek nem volt ideje arra, hogy kibontakozzon. Lehet, hogy valami egészen mással foglalkozott volna később, és

ez egy gyermekkori meg kamaszkori makacsság volt, hogy írjon, mert mindenképpen az apja nyomdokaiba akart lépni.

Ez az írói próbálkozás folyamatos egészen addig, ameddig a nyelvet nem változtatta meg. Ne mondd nekem, hogy valaki egy évig tanul egy nyelvet és rögtön irodalmat ír. Ez irreális. Azt kell látnunk benne, ami érték. Tehát érték az a kitartás, ahogy egy új pályára indult, amikor elhagyta Magyarországot. Nem volt hajlandó intellektuális pályát választani, mert azt mondta, hogy elég orvos meg ügyvéd szaladgál Erec-Izraelben, nem fog az egyetemen elvont tantárgyakat tanulni, amikor mezőgazdaságra van szükség. Erre építette fel az itteni életét. Iszonyú nagy traumák érték, válságokon kellett átküzdenie magát, mert pontosan érezte, hogy nem ott van a helye, ahol van. Neki nem mezőgazdasági iskolában kéne lennie, és mire belép a kibucba, addigra ez teljesen egyértelművé válik a számára, és ott még kevesebbet tud írni. Már leveleket sem, mert nincs hova elküldeni. A kibucban készült „A hegedű”, amit az Eli, Elin kívül Szenes Hannáról mindenkinek tudnia kellene, mert ez egy olyan üzenetet közvetít a mai generációnak, amiből megértik azt, amiről különben fogalmuk nincs. Fogalmuk nincs arról, hogy milyen volt az, amikor egy teherautóról egy csoport fiatalt leraktak a mező kellős közepén, leszúrtak egy cöveket és ráírták, hogy az melyik kibuc lesz. Majd a teherautó elment, és ők ott maradtak. És felépült a kibuc. Ezt ma nem érti meg senki.

Szenes Hanna elmondja, hogy ez a fiatal lány, aki hegedűművész szeretne lenni, megérti, hogy erre neki esélye nincs. Tehát a következő generációnak adja át azt a feladatot, hogy intellektuális pályán, művészi pályán vagy tudós pályán elinduljon. Mert akkor már arra is szüksége lesz az országnak. Tehát itt valami őrületes nagy zavar van az emberek fejében, amikor nem tudják a folyamatokat végigkövetni. Te is azt mondod – amit én megértek és semmi baj nincs ezzel –, hogy akkor felépítettek egy szobrot, nagyon leegyszerűsítve, és az Szenes Hanna, és akkor most azt mutogatjuk magunknak. De nem így történt, hanem véletlenül abból a könyvből, amit össze tudtak lapátolni, valahogy mégis megértettek az emberek valamit. És főleg, hogy az Eli, Eli zenéje Szenes Hanna nevét ismertté tette. Nem hiszem, hogy a könyv magában elég lett volna.

Hogy a vers magában elég lett volna?

Ha felolvasod a verset, már nem tudod elszakítani a zenétől, mert együtt van a fejedben. A Boldog a gyufának is van zenés feldolgozása, harcias katonai induló – sehol nem éneklik.

Nem ismerem.

Annyi minden összetevő van, és a legnagyobb problémát én abban látom, hogy 1938-ban szervezett csoportok szinte egyáltalán nem érkeztek Magyarországról, csak önállóan jött, aki jött, de nem voltak szervezett csoportok, mint például 1920/21-ben a szervezett mérnökalija. A certifikátokat csak semleges országokban adták át, tehát Magyarországra alig került belőle. Magyarországról csak illegálisan indulhattak el, vagy pedig ki kellett várni, amíg hozzájutnak. Szenes Hanna azért megszerezte a certifikátot Katónak is, meg Gyurinak is. Gyurihoz eljutott, Katóhoz nem jutott el. Volt egy olyan kezdeményezés, hogy gyerekeket ki lehetne hozni Magyarországról, és így valóban érkezett csoport, talán csoportok. Nem tudom, hogy mennyi. De van róla dokumentum, hogy tényleg megérkeztek olyan módon, ha akik már Erec-Izraelben éltek, anyagi felelősséget vállaltak a gyerekekért, hogy itt folytathassák a tanulást, tehát iskolás korú gyerekekről volt szó. És ezzel próbáltak a Vöröskereszten keresztül valahogy kimenteni gyerekeket. Hanna valakitől azt hallotta, hogy Kató talán a kísérője lehetne egy ilyen gyerekcsoportnak. De az ötlet későn jött, már nem lehetett megvalósítani. Kató csak a háború után érkezett meg. Rettentő nehézségekkel élte át Budapest ostromát, mire Joel Palgi segítségével elindult. És akkor a román tengerparton még várt, amíg végül föl tudott szállni a hajóra.

Talán egyetértesz velem abban, ha Kató időben kijön, akkor másképp alakult volna Hanna sorsa.

Valószínűleg így van, sőt, ha Gyuri hamarabb megérkezett volna, akkor is. Gyurinak egy életen át lelkiismeret-furdalása volt emiatt, amiről természetesen nem tehetett. Nem tehetett magának szemrehányást, de mégis élt benne ez a lehetetlen kérdés, hogy mi lett volna, ha hamarabb találkoznak, és le tudta volna beszélni Hannát erről az őrültségről.

Gyurinak van egy naplója, abban leírja, hogyan szökött meg Franciaországból, amikor a németek már Dél-Franciaországot is elérték, és szökött át Spanyolországba. Leírta, hogy ott mi minden történt vele addig, ameddig végre megkapta a certifikátot, és 1944 februárjában megérkezett. Elképesztő dokumentum.

Végül is Hanna és Gyuri találkoztak, de Gyuri nem tudta lebeszélni Hannát a küldetésről.

Nem tudta, hogy miről van szó. Annyit tudott róla, hogy Hanna bevonult az angol hadseregbe. Gyuri elhatározta, hogy ő semmilyen idegen hadseregbe nem vonul be. Franciaországban is emellett volt, soha semmilyen idegen nemzettel nem akart közösködni, kizárólag csak zsidó hadseregbe volt hajlandó bevonulni. Nem tudom, hogy mit szólt, amikor meglátta Hannát angol tiszti egyenruhában, de azalatt a rövid idő, egy nap alatt, amit együtt töltöttek, nyilván nem akart erről vitatkozni vele. Ameddig meg nem alakult a Zsidó Brigád, Gyuri nem vonult be.

A napló a Szenes család archívumában van a Nemzeti Könyvtárban?

Igen, keresd meg. Ezt a naplót ki kellene adni.

Befejezésül azt szeretném elmondani, hogy hagyatékkezelés egyáltalán nem volt, mert a gyűjtemény, amíg Kató és Gyuri élt, a családnál volt. Nem volt szó arról, hogy a család kiengedje a kezéből ezt a fantasztikusan gazdag és izgalmas családi hagyatékot. A legrégibb dokumentum, amire emlékszem, Kató szüleinek levelezéséből öt megőrzött gót betűs német levél. Találtam valakit, aki leírta nekem latin betűkkel a német levelet, ha kéritek, odaadom, hogy tegyétek be a családi archívumba.

A képek a Jeruzsálemi Nemzeti Könyvtárban a Szenes család archívumban vannak:
The Szenes Family Archive, with thanks to Ori and Mirit Eisen

---

Szalai Anna irodalomtörténész és szerkesztő. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen magyar irodalomból doktorált, 1991 decembere óta Izraelben él. 1992 és 2005 között a Jeruzsálemi Héber Egyetem Bölcsészettudományi Karának tudományos főmunkatársa volt. A magyar irodalom zsidó vonatkozásaival, a magyarországi zsidóság és a magyar anyanyelvű izraeliek szellemi örökségével foglalkozik. A Szenes család hagyatékának legjobb ismerője. Szenes Hanna írásainak sajtó alá rendezője (Szenes Hanna. Napló, levelek, versek, szépirodalmi kísérletek, rövidebb írások. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1991), és a levelek héber kiadásának szerkesztője (2014). Szenes Hanna magyarországi éveiről és a család történetéről írt könyve Szenes Hanna születésének századik évfordulójára jelent meg magyarul („…lehet, hogy messze szakadunk egymástól…”. Budapest: MAZSÖK-Raoul Wallenberg Egyesület, 2021), 2024-ben Tarbay Dávid fordításában, a Szenes Hanna életének és küldetésének emlékét őrző alapítvány kiadásában héberül is megjelent.