Gondolatok a Szenes Hanna kivégzésének nyolcvanadik évfordulójára megjelent Szalai Anna-interjú kapcsán.
Abban bízva olvastam el Kónya Judit interjúját Szalai Annával, hogy az ő objektívjén keresztül befogadóbbá válok arra, melyet e makacsul elszánt irodalmár gondol egy makacsul elszánt fiatal nőről, akinek – vele ellentétben – csak húsz-egynéhány év adatott meg. Az interjú elolvasása után felvetődik a kérdés, vajon mi az, amit ebből a beszélgetésből eltehetünk magunknak, mint tanulságot? Mit tett hozzá ezúttal Szalai Anna ahhoz a képhez, amit Szenes Hannáról őrzünk magunkban?
Már a mentegetőző címadás is gyanút keltő, mely hamarosan beigazolódni látszik: az interjú kapcsán nemcsak Szenes Hannáról, de Szalai Annáról is megváltozhat eddigi képünk. Keresem a riportban a Szenes család hagyatékának legavatottabb ismerőjének és Szenes Hanna írásainak sajtó alá rendezőjének pozitív képét kutatásai tárgyáról, az óhatatlan szubjektív kötődés nyomait, mely a megértés által a legtárgyilagosabb kutatóban is kialakul. De Szalainak annyira sikerül elkerülnie a tudománytalanság ezen ódiumát, hogy keresve sem találhatunk akár egy valóban elismerő megállapítást sem. Szalai Anna a tudományosság nevében nekiáll mítosztalanítani, illetve tudatosan megsemmisíteni azt, amit szerinte tévesen gondolunk Hannáról.
Állítása szerint Szenes Hanna nem nevezhető költőnek. Szenes elhivatottságát is kétségbe vonja azzal a vélekedésével, miszerint ha tovább élhettett volna, talán más hivatást talál. Szerinte a vers, amit mindannyian ismerünk rossz, és pusztán a fülbemászó dallama miatt lett ismertté.
Abban egyetérthetünk, hogy önmagában e rövidke verse valószínűleg nem tette volna ismertté. És nem is tette. Szenes Hanna személye az, melytől elválaszthatatlan ez az ének, amit ma egy egész nép dúdol. A modern művészet-értelmezés az egész jelenséget együttesen szemléli, mint objektet, amely ez esetben Szenes Hanna egész élete. Lehetetlen széthámozni, ahogy Szalai teszi, a betűkig lebontani, majd azt mondani, hogy ez egy semmi.
Nem értek egyet azzal az állításával sem, hogy a mítoszt mások, Szenes Hanna halála után építették fel. Egyértelmű, hogy nem Hannától függetlenűl képződött a mítosz, hanem ő maga teremtette azt, maga magának, és e történet fonalát követve jutott el a Közel-Keletre, a régi új hazába építeni és harcolni, emberi méltósága, méltóságunk megőrzésére.
Szeretném megérteni, miért jobb nekünk, az utókor gyermekeiként Szenes kivégzésének 80 évfordulóján megérteni, hogy Szenes Hanna buta libaként cselekedett, akit megmenthetett volna a bátyja, a bölcsebb fiútestvér a belátásával, ha időben érkezik, és lebeszéli e reménytelen és értelmetlen küldetésről? Miért jó Szenes Hannát egy Közel-Keletre tévedt, elkényeztetett úri lánynak látnunk? Megtudnunk róla, hogy kényeskedőn finyákol az általa nem szokott háztartási munkák végzésekor, máskor meg elégedetlen magával, mint jóreményű író. Hogy szegényes a héber tudása. Képtelen a társas kapcsolatra, de sajnálja kitekerni a csirkék nyakát. Aki végül anyja szoknyáját sem bírja elengedni, és puszta megfelelési kényszerből az anyja által elvárt levelezésért lemond az igazi irodalom műveléséről.
Szalaival ellentétben én azok közé kívánok tartozni, akik egy kerek évfordulón visszaemlékezve arra a gondolatra jutnak, hogy a sok tehetetlenül lemészárolt között mégis volt olyan ember, aki képes volt megmenteni magát, és hinni abban, hogy még másokat is megmenthet. Aki nem adta olcsón az életét. Aki milliókkal ellentétben nem menetelt tehetetlenül, letaglózva a halálba.
Azt akarom, hogy gyermekeim, a népem, és úgy általánosan mi emberek azt a tanulságot vonhassuk le, hogy Hanna követendő példa. Hogy verselni kell, ha úgy érezzük, és akkor is, ha arra csak öt szavunk van. Hogy szembe kell szállnunk a gonosszal még úgy is, ha semmi esélyünk. Akkor is, ha butának tűnünk az okosok, és nem elég jó költőnek a verselést jobban érteni vélők előtt.
Ez lenne az a mítosz, amelynek igazságára magamban ráismerek, amit igaznak tudok, és gyermekeimnek tovább adok.
Festőművész
