Megfogadtam, több kommentet nem írok a facebookos oldalunkon elszabadult vitákhoz, de szótlanul sem vagyok képes olvasni az ott írtakat.
Nagyban egyetértek Dar Sade soraival. Liberman bejelentése nálam is kiütötte a biztosítékot. Nehéz szavakba öntenem érzéseimet, a haragot, amit ennek a dühödt embernek a nyilatkozata és döntése keltett bennem. Pontosan ez a baj a Liberman-féle megnyilvánulással: haragot és gyűlöletet kelt akkor, amikor nekünk leginkább a politikus racionalitására, elemzőkészségére, tapasztalatokra alapozott stratégiákra lenne szükségünk a folyamatos konfliktus leküzdése érdekében. Ehelyett jön ez az ember, elkezd heveskedni, és a legkiszolgáltatottabbak, a kisemberek még tapsikálnak is neki.
Dar Sadéval ellentétben nem tartom megnyugtatónak, hogy „ők”, a palesztinok is csak olyanok, mint mi – és persze, hogy olyanok! Épp olyan nagy tömegekben megtévesztettek a populista politikai trendek által, mint mi. És ez egy csöppet sem megnyugtató. Egy barátnőmtől tudom, aki egy baloldali izraeli, palesztin és zsidó közös kulturális alapítványnál dolgozik, hogy még az együttműködést fontosnak tartó palesztin kollégái közt is sokan vannak azok akik, – mint megdöbbenésére kiderült -, az elfoglalt területek alatt egész Izraelt értik.
Pár évvel ezelőtt mint festőművész részt vettem egy izraeli tévésorozatban, ahol közismert személyiségekről kellett versenyportrét festeni. A mi csoportunknak egy nagyon markáns megjelenésű izraeli palesztin színész, Mohammad Bakri jutott. Munka közben, a kamerák előtt, kötetlen beszélgetés folyt a festők és a színész közt. Bakri azt mondta, hogy szeretne büszke lenni arra, hogy palesztin. Engem mindig is zavart a „kavodnak”, a büszkeségnek a közel-keleti társadalmakra jellemző, tradicionális értelmezése, mely szerint annak megsértéséért halál járhatott, és az ezt követő vérbosszú családok sorát tette szerencsétlenné. Miért is kéne, hogy büszke legyek a nemzetemre – kérdeztem tőle, leplezetlen indulattal a hangomban -, mikor tudom, minden nemzetben akadnak szép számban jók és rosszak, szép és szégyellnivaló cselekedetek egyaránt? Már nem tudom, mit felelt, de láttam, hogy elgondolkodtatom.
Milyen jó, hogy mégsem vagyok arab! Milyen nehéz lenne, ha az arab, palesztin társadalmi köztudat bevett normáival, politikai üzeneteivel kéne nap mint nap közösséget vállalnom, illetve konfrontálódnom.
De mi legyen a magyarságommal, és mi legyen izraeliségemmel? A minap sms-t kaptam, melyben a Likud szólítja fel pártolóit, hogy ne fogadják el az alkotmánybíróság (bagac) „diktatúráját”. A reggeli beszélgetőműsorban heves vita folyik arról, kívánatos-e, hogy az alkotmánybíróság olyan jogkörökkel bírjon, amivel a kormányzó párt indítványait, melyeket már megszavazott a kneszet, később sorozatban elvethesse? Egy másik azt állítja – nem beszél, már kiabál, nem nézem politikusnak, inkább csak civil -, hogy mindez csak értelmezés kérdése, az alkotmánybíróság nem a törvényhozó, csak az értelmező. Hogy lehetséges, hogy az értelmező meggátolja a törvényhozó munkáját? Sikítani lenne kedvem. Ha kilyukad a fogam, orvoshoz megyek, ha az autóm lerobban, akkor autószerelőhöz, azaz a megfelelő szakemberekhez fordulok. Ha jogalkotásról van szó, mint ahogy az a kneszetben történik, akkor az alkotmánybírósághoz kell fordulni mint szakértőhöz, mely a szépen elképzelt építmény teherbírását felelősen ellenőrzi, hogy később a nyakadba ne omoljon. Lehetséges, hogy ez ne lenne világos egy politikusnak? Vajon mikor járna jobban a fent nyilatkozó, ha pusztán tájékozatlannak, vagy, ami még rosszabb, szélhámosnak tartanám?
És mi legyen magyarságommal, hol lesújtó módon – nincsenek kétségeim: csalás útján – újra a diktátor győzött? Ott már rég nem kérdéses az alkotmánybíróság „túlhatalma”. Nem tudtuk megvédeni. Rég elveszett, és vele együtt a törvény.
Az egyik, Liberman ihlette olvasó Magyarországról azt írja: „palesztinoknak=vegyes arab törzsek, takarodniuk kell teljes Izraelből!!!!”… Kedves barátnőm, megdöbbentél a palesztin kollégáidon, hát most mit tennél, olvasva ezt az „európait”? Nem, „nem mindenki lát embert” a palesztinokban. Az az ember biztos nem, aki azt hiszi, „takarodót” lehet hirdetni kétmillió embernek, akik állampolgárai Izraelnek, illetve annak a további négymilliónak, akik Izrael ellenőrzése alatt, illetve a Hamasz vagy a Palesztin Önkormányzat területén élnek. Egy másik szörnyű helyesírással áll ki Liberman igaza mellett, és igyekszik meggyőzni azokat, akiket nem riasztanak el írása alapvető logikai hiányosságai.
A napokban kicsit felnevettem magamban a gondolatra, hogy bizony, sem magyarságom, sem izraeliségem nem cseng túl jól ma a világban. Ha büszke nem is lehetek a nemzetekre, melyeknek tagja vagyok, de szégyenkezni se szeretnék. Lehetséges, hogy Bakri, a színész, maga is csak ennyit gondolt volna? Csak szégyenkezni nem akart?
Az írás megjelenését követő napokban, április 17.-én az Izraeli Alkotmánybíróság semmissé tette Liberman azon határozatát, melyben megtiltja 110 palesztin belépését Izraelbe, és részvételét az Izrael háborúiban elesett katonák és terrortámadások áldozatainak emléknapján tartott megemlékezésen.
Festőművész
