Ma hetiszakaszunk Jeruzsálemről és az éltető vízről szól, úgyhogy az álmos és unalmas Armon Hanaciv lakónegyedben a kilátótól indulunk. De nem ám mint eddig, hanem vérző szívvel hátat fordítunk az óvárosra nyíló csodálatos kilátásnak, és elindulunk ellenkező irányban a csatornát bemutató terecskétől lefelé a lépcsőkön, amíg csak egy teljesen jelentéktelen és észrevehetetlen vaskapuhoz nem jutunk.
Ha a Heródes, keresztények számára Jézus korabeli Jeruzsálemet keressük, akkor megint a föld alá, és megint egy egykori csatornába ereszkedünk, tehát hasunkat behúzva bepréselődünk a vaskapun, és libasorban végigvonulunk a város egyik nemrég megtalált és látogathatóvá tett újabb csodáján, a Heródes korabeli csatornarendszer egyik föld alatti szakaszán.
Jeruzsálemnek nincs folyója, kikötője, tengere, viszont van egy nagyobb forrása, a Gihon forrás, és egy kisebb, a Rogel. Ezek vonzották magukhoz a kőkorban az embereket, ezek vizét itták évezredekig, s ezekét vezetgették csatornákon a földekhez és medencékhez a poros jezubeus városkában, amit aztán Dávid király elfoglalt, és királysága székhelyévé tett.
Csak aztán teltek-múltak az évtizedek, évszázadok és évezredek, véres csatákat vívtak a környező dombokért és forrásokért, majd az Eufrátesz vidékére fogságba hurcolták előbb a kettészakadt ország északi felének, Izraelnek, majd déli felének, Judának a lakóit is. Aztán a perzsa király gondolt egy nagyot, és hazaengedte őket, hagy építsék fel újra szentélyüket, ha egyszer ezeknek a zsidóknak éppen ez kell a boldogsághoz. Persze cserébe majd érte is imádkoznak benne – sose lehet tudni, kinek az istene a menőbb. Utólag kiderült, hogy a zsidóké, az az egyetlen és örökkévaló Elohim tudhat valamit, mert a mai perzsák prófétája, Mohamed is őt fogadta el némi arabosítással Allahnak, de ez már egy másik történet.
Szóval amikor legutóbb elhagytuk Jeruzsálemet, akkor éppen feldúlták a babiloniak, de azóta visszatértek eleink, és megépítették az előzőnél szerényebb második szentélyüket. Sőt rögtön kettőt is, egyet Har Grizimben a Jeruzsálemből kiutált somróniak, de ez is egy másik történet, melyről szintén megemlékeztünk már. A történelmet a győztesek írják, tehát a déli Juda lett a zsidó főáram, s benne az egyre jobban virágzó Jeruzsálem.
És eljöve a második szentély politikai ármányokban, makkabeus felkelésben és zsidó hasmoneus királyokban gazdag korszaka. A város addig-addig virágzott, hogy mire i. sz. 70-ben lerombolták a rómaiak, óvatos becslések szerint is félmillióan lakták. Ráadásul lakói egyre gazdagabbak lettek, egyre több vízre volt szükségük, pláne hogy divatba jöttek a mikvék, a rituális feredők.
Korábban lementek valami természetes vízhez, megmártóztak, elmondtak néhány imát, és máris megtisztultak, lehetett áldozni és vacsorázni. De ahogy egyre intézményesebbé vált a zsidó vallás, egyre szigorúbbak lettek a szabályok, és jöttek a mikvék.
A messziről jött utazók és a szegények a Gihon vizéből táplálkozó Siloah medencéhez jártak mikvézni, de aki adott magára, az háza pincéjébe is építtetett magának házi mikvét, ízlés és pénztárca szerint mozaikpadlóval vagy anélkül.
Vagyis kellett a víz, mint egy falat kenyér, de a Gihon az istennek sem adott többet, mint addig. Persze gyűjtögették ciszternákba az esővizet is, de az sem volt elég. Ezért aztán a hasmoneus királyok idején nekiláttak a nagyszabású tervnek: a déli, hebroni hegyeknél lévő források vizének Jeruzsálembe vezetésének. Két csatornát építettek a kor legfejlettebb technikájával, s hol föld alatti alagutakban, hol föld feletti aquaduktokban a Betlehem mellett felépített három víztározóhoz vezették két bővízű forrás vizét, onnan pedig igény szerint Jeruzsálembe. Óriási építkezés volt, évi egymillió köbméter vizet mozgattak kétezer éve, le a kalappal. Aztán hol feledésbe merült a nagyszerű mű, hol meg eszükbe jutott, és rekonstruálni akarták – legutóbb a britek -, igény szerint. Igény kevésbé volt, sok évszázadon át elég volt a ciszternák vize és a források, mert legközelebb a huszadik századra lett ismét félmilliós metropolisz Jeruzsálemből, alapos munkát végeztek a rómaiak i. sz. 70-ben.
Tehát Armon Hanacivban végigvonultunk a Heródes idejére elkészült nagyszerű vízmű pár éve rendbe hozott és megnyitott szakaszán, amely Dávid városához tartozik, ha be akarunk jutni, velük kell egyeztetni itt.
És most már aztán igazán kíváncsiak lettünk a Heródes/Jézus korabeli városra. Semmi gond, járjuk körül alaposan, nézzük meg fontosabb épületeit. Túljárunk a rómaiak eszén, hiába dúlták és gyújtották fel. Kocsiba ülünk, elmegyünk a város Izrael Múzeumban kiállított hatalmas makettjéhez, és ma is láthatjuk. Egy az ötvenhez arányban rakták össze 1966-ra, akkor még csak írásos szövegek, Josephus Flavius, a Biblia, a Talmud, korabeli leírások alapján, hiszen az egész óváros Jordániához tartozott egészen 1967-ig. Azóta az új régészeti feltárások, tudományos felfedezések nyomán olykor újjáépítik, épületek helyét módosítgatják, magukat az építményeket is átalakítgatják, és örvendhetünk, egyszer majd kész lesz talán a múlt.
Az Izrael Múzeum önmagában is megér legalább egy napot, de most csak makettet nézni mentünk, ha kigyönyörködtük magunkat, továbbhajtunk egy igazi turistacsodához, Jézus sírjához. De nem ám a szokásos Szent Sír Bazilikához, ahová minden mezei turistát elvisznek! Helyette egy igazi nyalánksághoz, a protestánsok alternatív változatához Kelet-Jeruzsálemben.
A mai városfalakon is túl, Kelet-Jeruzsálem nyüzsgő arab bazárjánál egy eldugott utcácskába, a Conrad Shick utcába megyünk a Garden Tomb nevű helyre.
A protestánsok már a 19. században itt vélték felismerni egy emberi koponyára, vagyis golgotára hajazó szikla nyomán a keresztre feszítés valódibb helyét. Azóta sajnos letört a szikla orrnyerge, úgyhogy nehezebb beleképzelni a koponyát, de Jeruzsálemről és hitről van szó, errefelé emiatt ölni szokás, eszünkbe ne jusson vitatkozni, inkább itt is empátiával és tisztelettel próbáljunk közelíteni.
A koponya alakú szikla szomszédságában sírbarlangot is találtak, amelynek datálása körül ugyan vita alakult ki a régészek között, de akár későbbi, akár valóban Jézus korabeli, kétségtelenül sírbarlang volt, és csodálatosan fennmaradt.
A sziklába vágott ágyakon egy évig pihentek a korabeli temetkezési szokások szerint a halottak, majd csontjaikat kolumbáriumba gyűjtötték és hazavitték a családtagok. Ez a sírhely is csodálatos épségben megmaradt, és ki tudja, talán valóban itt feküdt egykoron a zsidó etika és filozófia egyik legnagyobb ókori alakja? A protestánsok szerint ezen a szakaszon nagyjából ott volt a Jézus korabeli városfal, ahol a mai is fut, és mivel ez a szikla kívül van rajta, és mivel a zsidó temetők csakis kívül lehettek, ez lehet az igazi hely. De mint oly sok kérdésen, a korabeli városfal vonalán is vitatkoznak a régészek, ez még nem lefutott ügy, sok ásatás és nemzetközi szimpozion folyik le a Jordánon, mire eldöntik, már amennyiben valaha.
Bárhogy is volt, ennyire jó állapotban fennmaradt, autentikus temetkező barlang kevés van. Úgyhogy alaposan nézzük meg, és közben próbáljuk nem megsérteni senki hitét, kegyeletét. És közben már esteledik is, elfáradtunk, irány haza, vissza a tolerancia mai világába, hátha valamit tanultunk a dolgok többféle értelmezéséről, aminek otthon, és bővebb otthonunkban is hasznát vehetjük. Igen, büszkén és liberálisan.
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
