Két percben az örökkévalóság

Van néhány “memorial-day” mögöttem.
Ha most összeadnám mindazokat az április negyedikéket, május elsejéket, augusztus huszadikákat vagy a nagy októberi novemberhetedikéket, amelyeken, ha nem is mindig önként és dalolva, de minden különösebb durván erőszakos ráhatás nélkül is részt vettem, hát igen szép szám kerekedne a mondat végére.
És még egy igen: én és még sokan mások ilyen korba születtünk bele. Előbb a málnaszörp és vattacukor, később a sör és virsli, a végén pedig – na de ezt már tudjuk.

Aztán új idők jöttek.
Más színe lett a lobogónak és más szokások, hagyományok ösztökélnek a zászlóbontásra.
Most is!
Megszólal a sziréna és  megáll az utca népe. A dolgukra sietők, az andalgók, a szertelen villanybiciklis tinédzserek, motorosok, autósok – jószerivel mindenki megáll. Lecövekel, mintha gyökeret eresztett volna. Itt, a mi utcánkban is, a Ben Cvin, ameddig a szem ellát, mindenki mozdulatlan. Emlékezik.
Karnyújtásnyira tőlem egy mama óvodáskorúnak gondolt apróság kezét fogja, aki megszeppenve várja, hogy újra birtokba vehesse a játszóteret. Állunk, és szótlanul várjuk a szirénaszó végét, amikor a kicsi anyjára emeli csodálkozó tekintetét.
Mama, miért sírsz? –  kérdezi értetlenül.
Meglepődöm egy pillanatra, majd azon kapom magam, hogy én is a zsebkendőm után turkálok.
Ez lenne a megemlékezés vége?
Ennyi.
Két percben az örökkévalóság.
Elindulunk, s azon töprengek még a zöldségesnél is a pénztár előtti sorban, hogy milyen mások tudnak lenni az ünnepek, és persze az ünneplők is.

Újságíró