Miriam Peretz Izrael Állam 70. függetlenségi napján Izrael-díjban részesült. Peretz két fia, Eliran és Uriel az izraeli hadsereg szolgálatában vesztette életét.
Az életművéért – pedagógusi tevékenységéért és két fia emlékének szentelt, a cionizmusra, a hadsereg és az ország szeretetére nevelő előadásaiért, oktató munkájáért – jutalmazott Peretz a további 16 díjazott nevében mondott köszöntő beszédet a díjátadó ünnepségen. Szavaival, melyekkel Izrael szeretetére, emellett a belső megbékélésre, összefogásra és a másként gondolkodók – többek között a szintén díjazott, maga is gyászoló szülő David Grossmann által képviselt baloldali nézetek – elfogadására is ösztönöz, óriási sikert aratott nemcsak az ünnepségen jelen levő közönség, de a nagyközönség körében is. Olyannyira, hogy az oktatási miniszter kérésére beszédének szövegét a napokban az iskolákba is elküldik, hogy ott a diákok és a tanárok olvassák, elemezzék, megbeszéljék azt. Grossman korábbi, az izraeli–palesztin közös megemlékezésen mondott beszédének teljes szövegét itt közöltük, Miriam Peretz szavait az alábbiakban olvashatják:
Én, aki oly keveset alkottam, izgatottan állok ide elétek, hogy a díjazottak nevében felszólaljak. Imádkozom, nehogy hibázzak, szerény szavaim hűen kifejezzék majd azt a mély hálát, amit Izrael Állam iránt érzünk, amely méltónak talált bennünket e díjra, valamint családjaink, közeli barátaink iránt, akik mindvégig mellettünk állva támogattak minket.
A ma itt jelenlevők közül hiányoznak szeretteink, akik nem érték meg, hogy láthassanak bennünket ezen a neves napon. Ketten közülük a szüleim, Jákov és Ito Ohayon, akik az Atlasz-hegység lábánál születtek Marokkóban. Ők írástudatlanok voltak és nem beszélték a héber nyelvet. Ha a szüleim ma itt ülnének közöttünk, csupán néhány szót, csak a számukra kódként hangzó kifejezéseket értenék a beszédemből, mint Jeruzsálem, salom, Tóra és köszönöm. Apám minden áldott este mesélt nekem egy városról, amit ő sem személyesen, sem képről nem látott soha, s amelynek leírása apáról fiúra szállt: Jeruzsálemről, amelynek fái tejet és mézet csepegtetnek, lábaiknál oroszlánok és bárányok heverésznek. Amikor apám kiejtette Jeruzsálem nevét, két ujját szájához emelve mondta ki a szent nevet, minden egyes betűjét külön csókkal megáldva.
Egy nyári éjszakán, 1963-ban apám bejelentette, hogy este eljön a messiás. Amikor megkérdeztem őt, honnan fogja majd felismerni, így válaszolt: „Nyitott ingben lesz, rövidnadrágban és szandálban.” Így találkoztam a messiással, a Zsidó Ügynökség (Szochnut) küldöttjével, aki kihozott minket Casablancából, ahol tízéves koromig éltem, és elhozott minket Jeruzsálembe – a Beer Seva melletti Hacerim befogadó táborba, ahol 1969-ig laktunk. Gáz, hűtőszekrény nélkül, a beilleszkedés és az új nyelv problémáival küszködve éltünk ott, de nagyon boldogok voltunk, mert sikerült eljutnunk Izraelbe.
Dalokon keresztül tanultam meg szeretni ezt az országot, mivel nem voltak könyveink; egy rádiókészüléknek köszönhetően ismertem meg ezt az országot, amit apám, az utcaseprő kapott a munkahelyétől. Minden áldott szerdán remegő kezemben egy füzettel és ceruzával álltam viskónk ajtajában és vártam, hogy lejegyezhessem a dalszövegeket, amit Effi Netzer rádióműsorában tanítottak. Így ismertem meg az énekekből a Hermon hegyét, Betlehemet és Jizrael völgyét. De egy dal beleégett az emlékezetembe, Natan Alterman verse, amely ezekkel a szavakkal kezdődik: „A hegyeken már fénylik a nap sugara…” E vers refrénje visszhangzik a fülemben, és nem tudom feledni: „Mi mindent adtunk Néked és még annál is többet.” Már akkor úgy éreztem, nem tettem meg minden a hazámért…
Egy felépült országba érkeztem és nem tudtam, hogy egyszer majd a legdrágábbat adom oda hazámnak, fiaimat, Urielt és Elirazt. De egy hazát nemcsak fájdalomból és könnyekből építünk fel, hanem kemény munkával és évek kitartásával. Büszke vagyok arra, hogy olyan pedagógusok csoportjába tartozhatok, akik azért választották ezt a foglalkozást, mert hiszik, csak így győzhető le a tudatlanság és a szegénység, valamint hogy az oktatás útján lehetőségeket teremthetünk az önmegvalósításra és a személyes fejlődésre, ahogyan az velem is történt. Oktatási tevékenységem részét képezik azok az értékek is, amelyeket szüleim házában szívtam magamba. Ezekre az alapértékre építettük párommal, Eliezerrel hat gyermekünk, Uriel, Eliraz, Hadasz, Avichay, Eliaszaf és Bat-El nevelését is.
Tisztelt jelenlévők, nagy zavaromban állok itt előttetek, mert díjazott társaim oly nagyszabású emberek: ők alkottak, írtak, kutattak és feltaláltak, elképzeltek, megvalósítottak és cselekedtek, a hit tudósai. Eltörpülök mellettük. Nem tudok alkotást felmutatni. Nem került ki kezeim közül semmiféle felfedezés, nem oldottam meg tudományos képletet, csak egy szívet mutathatok fel, amely háromszor szakadt meg a legszörnyűbb hír hallatán: elsőszülött fiam, Uriel elesett Dél-Libanonban, férjem halála e szörnyű szívfájdalomtól, és amikor Eliraz fiam elesett a Gázában folyó harcokban. Ezzel a szívvel mentem el népem közé, hogy egyszerű szavakkal, megtört szívvel meséljek nekik hazánkról és annak örökségéről. Az etikus döntésről, az örömről, az élet szeretetéről, a felelősségről, a társadalmi részvétel fontosságáról. És ez a szív, melyből az ország és a nemzet iránti hit lüktet, ez a mélységes fájdalom lett a szeretet forrása. Amikor a szív hittel van telve, képes a legnagyobb kihívásokra, a legnagyszerűbb alkotások megvalósítására – ez az én művem. A szívekbe ültettem bele. Gyászomból új hangot alkottam.
Ugyanígy mindenkinek, aki e méltóságteljes pódiumon helyet foglal, megvan a saját vérmérséklete, az ő szülőföldjének tájai, végzettsége, mindenkinek a saját Jeruzsáleme és alkotásainak saját ihletforrásai. A díj nyertesei közt vannak még olyanok, akiket nem tört meg a személyes gyász, és továbbra is aktívan tevékenykednek a társadalomban. Mindenki a maga módján tesz annak jobbá tételéért. Senki sem a saját érdekében, hanem Izraelért, lehetősége szerint, az itt létező különféle, sokszínű lehetőségek közül választva. Volt szerencsém szemtől szembe találkozni e sokszínű izraeli társadalom legkülönbözőbb rétegeinek tagjaival. Ezekben a mélyreható beszélgetésekben rengeteg új gondolattal gazdagodtam. Boldog lennék, ha mindannyian megismernénk ezt a sokféleséget, a másságot; ha hallgatnánk a tőlünk különbözőek hangját, ha szemükbe néznénk és átéreznénk a fájdalmukat vagy örömüket. Ha belátjuk, hogy több a közös bennünk, mint ami elválaszt, még a közöttünk tátongó legmélyebb szakadékok fölé is építhetünk hidakat.
Mindannyian élni akarunk, mindannyian békére vágyunk, ez a közös otthonunk, és egyik oldalnak sincs kizárólagossága a szülőföld szeretetére. Mindannyiunk vágya, hogy unokáink otthont teremtsenek itt és biztonságban kirándulhassanak Izrael-szerte, élvezve annak tájait. Mindannyian példaértékű társadalomra vágyunk, Izrael prófétáinak szellemében, és ezért mindannyiunk felelősséggel tartozik otthonunk jellegéért, értékeiért és jövőjéért.
Egy kirakó – puzzle – részei vagyunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül és nem dobhatjuk ki annak alkotóelemeit. Izrael államában mindenki számára, a színek teljes spektrumának helye van, és ha a kirakó egyetlen darabja hiányozna, nem lenne teljes a kép. Ezért nem vagyok hajlandó népem egyetlen részéről sem lemondani. Még ha sokáig tart is a puzzle kirakása, nem adom fel. Ha sikeresek akarunk lenni ennek a mozaiknak az összeállításában, a közbeszédben mindannyiunkat tisztelet illet. Visszafogott, türelmes párbeszédet kell kialakítanunk, mely fenyegetés és félelem nélküli véleménynyilvánítást tesz lehetővé, ahol helye van a megbocsátásnak, az irgalomnak. Olyan párbeszédet, mely felerősíti az ember szeretete iránti elkötelezettségünket, mert Isten a képére teremtette az embert. Olyan párbeszédet, mely tiszteletben tartja örökségünket, bővelkedik jóban, fényben és reményben, és nem csak a sötétségre összpontosít.
Ahogy a zsoltárokban írják: „Ki az az ember, a kinek tetszik az élet, tartóztasd meg nyelvedet a gonosztól, és ajkadat a csalárd beszédtől, kerüld a rosszat és cselekedjél jót, keresd a békességet és kövesd azt.” Ez az élet törvénye. Válasszuk mindannyian azt az utat, melyen a bennünk lévő jót és a fényt erősítjük, ahogy én is Uriel és Eliraz fiaim és barátaik értékeinek felmutatása mellett döntöttem. A barátság és a testvériség értékei az én irányító fényem, és ahogy ők is testvéreiknek („achi”) szólították barátaikat, így szólok én is. Testvérek vagyunk. És ahogy Uriel fiam írta, a testembe fúródott tüskékből és növényekből méterszer méteres ágyást lehet készíteni, de ezek nem egyszerű tövisek, hanem Izrael földjének tövisei. Jobbak nekem hazám tövisei a világ minden virágánál.
Tisztelt vendégek, megértük, hogy tanúi lehessünk az ország újjászületésének és jólétének; most, a 70. évben az a küldetésünk, hogy felmutassuk az Izrael törzseinek eme hatalmas együttesében rejlő fényeket. Ahogy a költő Bialik „A nép önkénteseihez” című versében írja: „Mutassátok a fényt, derítsétek a fényt, a sötét hegyek ormai nem árnyékolták még be, nem minden szikra gyengült el, nem mind halt ki. A sötét ormokból lángot vágunk még, felfedjük a fényt. Ó Makkabeusok fiai, talpra fel, előre nép, nemzet, mutassátok fényetek.” Kellemes ünnepet!
Ügyvéd, az Izraelinfo állandó szerzője. Az ELTE ÁJTK-n és a CEU alkotmányjogi karán végzett. 1995 óta él Izraelben. Jogászként dolgozik egy magáncégnél, mediátor (bírósági közvetítő). Izrael központjában él férjével és négy gyermekükkel. Hobbija az állampolgári ismeretek és az izraelinfo.com magazin, aminek főszerkesztő-helyettese.
