Múlt héten a Golán-fennsíkról is babiloni fogságba vitték a zsidókat, legalábbis azokat, akiktől tartottak: a papokat, a vezetőket, a hangadókat, a gazdagokat, akiknek módjuk és intellektuális késztetésük lett volna a lázadásra az idegen uralom ellen.
És a többi már történelem: az elhurcolt tizenkettőből tíz törzsnek nyoma veszett, a maradék kettőből pedig elkezdtek visszaszivárogni őseik földjére, Jeruzsálem irányába már i. e. 538-tól, II. Kurus perzsa király engedélyének jóvoltából. De persze a legnagyobb alijahullám Mezopotámiából csak Izrael kikiáltása után jött. 1951-52-ben az Ezra és Nehemiás akcióval Iránon és Cipruson át 120-130 ezer fős, elüldözött iraki zsidó migráns közösség érkezett egy szál ruhában, a szerencsésebbek néhány bőrönddel. Majd végül az utolsó mohikánok Szaddam Husszein bukása után landoltak a Ben Gurionon.
Miközben a zsidók Mezopotámiában ették a fogság keserű kenyerét – vagy éppen élték világukat egy-egy toleránsabb időszakban –, a Golánon mindenféle pogány népek vertek tanyát, s a hazatért zsidók az újjáépítéssel meg a szomszédos nagyhatalmak közé ékelődve a lavírozással és túléléssel múlatták idejüket. De egyszer csak adódott egy történelmi pillanat, amikor éppen mással, vagyis egymással voltak elfoglalva a nagyok (akkor éppen a Szeleukidák Mezopotámiában, a Ptolemaioszok Egyiptomban és a konzulok Rómában), amikor a Makkabeus fölkelés megteremtette zsidó Hasmóneus királyság önállósodhatott, és az i. e. 103-tól 76-ig uralkodó Alexander Jannai ismét megszerezte a Golán-fennsíkot, ezt a vízben gazdag, és egyben stratégiai fontosságú vidéket.
Pár száz évig ismét élhettek és éltek is zsidók a fennsíkon, s csodálatos emlékeket hagytak maguk után, melyeket a régészek 1967 után sorra előkapirgáltak a föld alól. Tehát ismét bakancsra fel, s induljunk az ókori zsinagógákhoz, állítólag több mint harmincat találtak arrafelé.
Kezdjük a legszomoróbb Gamlával. Josephus Flavius szerint tevepúp alakú hegyen épült, és tényleg! Ő csak tudta: pálfordulása előtt, a zsidó felkelés idején ő maga erősítette meg, és készítette fel a rómaiak elleni harcra Galilea és az északi részek katonai parancsnokaként. Gamla a rómaiak elleni felkelés egyik utolsó bástyája volt. Vespasianus hatalmas túlerővel érkező csapatai ellen persze nem volt esélye, i. sz. 67-ben elfoglalták, és ott helyben lemészárolták a harcosok több ezes csapatát. Három évvel később Jeruzsálem is elesett, erről itt lehet olvasni.
Akár egész napos túrát is tehetünk Gamlába, a Golán egyik legcsodálatosabb helyére, ahol minden együtt van: megcsodálhatjuk a Golán legnagyobb vízesését, egy, ragadózómadaraknak otthont adó szakadékot, s ha van időnk, lesétálhatunk a romokhoz, és itt is elsirathatjuk az ókori zsidó őshazát.
Impozáns, 22×17 méteres zsinagógát találtak a régészek, s ez az i. e. első század végén épített imaház a világ egyik legrégebbi zsinagógája. Anno még saját pénzérmét is kiadott egykor ez a város, eddig hatot találtak belőle. Az imahely mellett mikvét is felhúztak, s minden csodásan egyben és eredetiben megmaradt, mert Gamlát soha nem építették újjá, miután szétverték a rómaiak.
Minden megfagyott az ostrom keservének állapotában: a maradványok közt a világon eddig legnagyobb mennyiségben megtalált nyilak, korabeli hajítógépek lövedékei, s hatalmas kövek, amiket az ostromlókra görgettek a várfalakról. A világvégi völgyecskében a nehezen megközelíthető dombocskát csak 1968-ban találták meg, úgyhogy még a műkincsrablók és a csempészek sem garázdálkodtak errefelé.
Az egykori zsidó város közelében, a nemzeti park bejárata mellett a bizánci korban is volt egy keresztény falu, az egyetemesség szellemében házakat és egy templom romjait csodálhatjuk meg. Aztán vissza a kocsiba, és meg se álljunk Umm el-Kantirig, magyarul a boltívek anyjáig.
Néhány éve még csak a bazaltkövek tömegét láthattuk volna arrafelé, de néhány elszánt régész és építész szakember, valamint a legmodernebb technológiák segítségével minden egyes követ minden oldalról beszkennelnek, és az eredeti helyére rakják, miután egy nagyon okos számítógépes eljárással kitalálják, hogy hol is volt az egykoron. Úgyhogy lassan, de biztosan helyreállítják a semmiből az egykori zsinagógát, s mellette már egész szépen látni a medencéket, ahol a lenvásznat festették. De kezdjük az elejéről.
A Golánon – akár csak Galileában – Jeruzsálem és a Szentély eleste után is ment tovább az élet. Sőt, talán még profitáltak is az eleve kudarcra ítélet zsidó szabadságharcokból, mert menekültek, akarom mondani migránsok is érkeztek mindenféle hasznos tudással. Így lehetett ez ebben, a zsinagógája alapján igen gazdag zsidó falucskában, aminek még a nevét sem tudjuk, úgyhogy arab megjelölése alapján Umm el-Kantirnak hívjuk.
Az arabok a hegyoldalon látható furcsa boltívekről nevezték el. Ezek a boltívek pedig az alájuk épített, a helyi forrásból táplált medencéket védték, hogy a hegyről télen, az esőzések idején beléjük ne gördüljön valami piszok, hiszen az archeológusok szerint a precíz, tiszta munkát igénylő lenvászonfestés lehetett az iparuk. Ebből aztán olyannyira megtollasodtak, hogy egy egészen takaros zsinagógát rittyentettek maguknak. Nem győzzük kapkodni a fejünket: minek kellett ebbe a picinyke, távoli faluba ekkora nagy közösségi épület? De van annak, aki el nem issza, és ők egyértelműen absztinensek lehettek, kivéve a jóféle sabeszi bort a kidushoz.
Erre a helyre már most is nagyon ajánlott elnézni (hamarosan átadják a látogató-központjukat), de néhány év múlva pláne, amikor megcsodálhatunk majd egy teljesen rekonstruált, bizánci korban épült zsinagógát, valószínűleg az egyetlent a világon.
És ha már zsinagógákat nézegetünk, akkor irány Hamat Gader. Ennek a helynek a feredőjében már sokszor jártam, mert a fantasztikus krokodilfarm és a vízicsúszdák odacsábítottak a szomszédos Kinerettől, mint felszínes turistát, aki voltam a turista hetiszakasz okozta elmélyülésem előtt. Ezért régen, amikor már nagyon eluntuk a pancsolást a Kineretben, mindig átrándultunk a gyerekekkel csobbanni és rettegni egy jót a krokodiloktól, nem is sejtve, hogy mellettünk a római és bizánci korok egyik legizgalmasabb emléke rejlik.
Sajnos egyelőre a szó szoros értelmében rejtőzködik. Zöld műanyag paravánok mögött lapulnak a régészeti ásatások eredményei, az i. sz. második századtól virágzó Emmata nevű fürdőváros emlékei. Egy csodálatos szabadtéri színház, hogy a kultúra áldásait is élvezhesse az úri közönség, miután egész nap a helyi források szolgáltatta kénes gyógyvízben punnyadt. Nem messze maga a fürdő a gyönyörűen fennmaradt medencéivel, és egy korabeli zsinagóga, ahol olyan szép héber feliratos, oroszlános mozaikot találtak, hogy egyenesen Jeruzsálembe vitték, s ma a legfelsőbb bíróságot díszíti.
És ott legalább látható, mert Hamat Gaderben gondosan ügyelnek rá, hogy továbbra is csak az idegenszívű importkrokodilokat nézze a nagyérdemű, a zsinagóga maradványaihoz csak katonai engedéllyel lehet elzarándokolni, meg sem nézhettem, de a többi régészeti emléknél szerencsére be lehet lesni a kerítés mögé.
És maradjunk még egy picit ezen a helyen, mert a huszadik századi maradványai legalább annyira elbűvölőek, noha éppen annyira elhanyagoltak, mint az ókoriak. Történt ugyanis, hogy éppen erre járt egykoron, 1905-től a török és a brit időkben a Haifa–Damaszkuszi vonat, s utolsó állomása a mandátum területén, al-Hamma nevű arab-palesztin faluban volt – a mai Hamat Gadernél.
Amikor 1923-ban meghúzták a határokat a brit és a francia mandátum között, akkor ezt a határ menti részt Palesztinába, és nem Szíriába helyezték. S Szulejman Naszif, egy libanoni üzletember 1936-ban fantáziát látott a gyógyvízű forrásokban, koncessziót kapott a britektől, és szállodás–fürdős komplexumot telepített a vasút mellé. Később társult a haifai Zeev Sapirral, aki szintén komoly pénzt áldozott, hogy pompás 45 szobás szállodává fejlesszék az első, még kezdetlegesebb szálláshelyet.
Aztán 1948-tól, a függetlenségi háború után demilitarizált övezet lett ez a rész, és kisebb-nagyobb határincidensekkel az is maradt szír felügyelettel 1967-ig. Még Eli Kohen, a neves izraeli kémcsillag is megszállt benne, amit egy emlékhely hirdet az egyre romosabb szállodamaradvány mellett. 67-után a Golán-fennsíkkal együtt izraeli lett a szír–jordán–izraeli határháromszögnek ez a szelete, de sem Szulejman Naszif, sem Zeev Sapir nem térhetett vissza. Manapság négy kibuc tartja fenn együtt ,háztájiban a krokodilossá fejlesztett fürdőt.
De itt már eljutottunk a huszadik századba, amit terjedelmi okokból a jövő héten fogunk alaposabban végigjárni. Addig is bakancsra fel, és irány a Golán, ahol most éppen, már és még nem lövöldöznek, hacsak nem hadgyakorlatból kifolyólag.
Folytatás itt:
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
